A HOPPart csapata sem volt rest, lecsapott Kleist művére, és maximálisan kihasználta a dráma, a helyszín és a színészek (Asher és Novák Eszter „zenés” színész osztályából) adottságait , hogy egy cinikus hangvételű, finoman parodisztikus előadást hozzanak létre. Mindezt teszik jó értelemben vett visszafogott előadásmóddal, kellően adagolt humorral és tragikummal.

A díszletet például a helyszínen található bőrkanapén, fotelen kívül csupán néhány rekesznyi sör, hamutálca, szemetes, neoncső s egyéb képezi. Az egyik fő járás praktikusan az előtérből a női mosdóba vezet, ahol a szereplők egy időre elvonulnak. Herrmann (Mátyássy Bence) és a fejedelmek (Gémes Antos, Bánki Gergely, Máthé Zsolt) folyamatosan sört vedelnek, sörösrekeszekre állva szónokolnak, és ha kell, kard helyett törött üveget „rántanak”. A focidrukkerek hőzöngésére hajazó jelenetet mégsem viszik túlzásba. A címszerepet pedig cserélgetik egymás közt, így a darab végéig három Herrmannunk is lesz; háromféle Herrmann jellemváltozását, politikai ügyködéseit kísérhetjük figyelemmel. De másban is sajátos a szereposztás: a férfiszerepek nagy részét is nők játsszák (a római hadvezért, Varust és ellenfelét, Marbodot is Radnay Csilla alakítja). A szereplők mind tréningruhát kaptak, hovatartozástól függően más-más márkát, ROMA ill. GERMANY felirattal, rajongói sállal. Nők és férfiak között csupán a tűsarkű cipő, egy-egy bizsu a különbség, más semmi.

Így a dráma talán egyetlen szerelmes jelenetéből is kizökkenti a nézőt, hogy voltaképp két nőt lát a kanapén: Ventidius (Szilágyi Katalin), a római legátus csapja a szelet Thusneldának, Herrmann hitvesének (Szilágyi Orsi). Egy arany hajfürtöt próbál kicsalni az amúgy fiúsan rövidre nyírt hajú nőtől, elénekelve neki: „Parole, parole, parole…” A háttérben maga a kerítő, Herrmann gitároz. A társulat énektudását egyébként dicséret illeti (ami persze nem meglepő), ám mind a válogatás (Purcelltől a „Can't Buy Me Love”-ig), a dalok sajátos előadási módja és helye (például az Örömóda átköltése) a darabban igazán üdítő volt.

Bár az Odeon mozi rendelkezik vetítővel-színpaddal, bársonyüléses nézőtérrel, kiindulásként a társulat inkább a mozi előterét választotta. Ez történhetett volna praktikus okokból is, például hogy az előadás mobilis, bárhol előadható legyen, de később kiderül, a rendezés kifejezetten az Odeon mozi adottságait próbálta kiaknázni, ugyanis az ötödik felvonásra (a teutoburgi mocsárban játszódó csata megtekintéséhez) a vetítőterembe költözünk, ahol mind az ülések, mind a színpad és a vászon is szerephez jut. Itt még koreografáltabbá, stilizáltabbá válik a játék.

A színészek először, mint valami bábszínházban, az ülések között fel-lebukva jelenítik meg a mocsarat, ahol egy titokzatos öregasszony jóslatot mond Varusnak, mielőtt Herrmann és Marbod csapatai bekerítenék a hadvezért. Majd helyet cserélünk, és a színpadon Thusnelda és Gertrud lejtenek „táncot” (Máthé Zsolt ugyan Herrmann nem lehetett, de az előadás egyetlen „férfi-nőjeként” remekül bájolog). Thusnelda találkára hívja Ventidiust, de a legátus árulásáért medvét uszít rá a ligetben. Kéz a kézben állnak, míg Ventidiust tuljadonképp egy medve marcangolja. (Utána azért láthatjuk vetítve is.) Aztán Varuson a sor: míg Herrmann habozik megölni őt, feltüzelt katonája végez vele: jelképesen lehúzza tréningfelsője zippzárját, és Varus kiontott belét odadobva távozik, hát ezt akartátok. Egyébként e felvonásban csúcsosodik ki talán leginkább a három kulcsszereplő alakítása; Bánki Gergely talán a legkarakteresebb Herrmann. Noha eleinte gyenge, bizonytalan uralkodónak tűnik, csata előtti beszédébe igencsak belemelegedik, és kimutatja foga fehérjét. Tóth Orsi kezdetben erőtlennek tűnő játéka pedig drámaian jeleníti meg Thusnelda kiszolgáltatottságát, csalódottságát: ő csupán egy eszköz Herrmann politikai üzelmeiben (ahogy saját gyermekeit is az ellenséghez küldte biztosíték gyanánt), ahol mindenképp áldozattá válik az, akinek őszinte érzelmei vannak. Mi pedig már „megérdemelt” helyünkről, kényelmes székekbe süppedve szemlélhetjük Thusnelda tragédiáját és Herrmann kétes győzelmét; szinte feszeng az ember az ülésen; mintha csak távolról, tévén követné az eseményeket.

Egy apró megjegyzés még idekívánkozik: bár a darab néző-terelgetős koncepciója jó (kiválóan tagolná az előadást), a gyakorlatban mégsem zökkenőmentes. Talán egy „jólneveltebb” vagy kisebb létszámú közönséggel… A többszöri fészkelődéssel, helyekért folyó harccal ugyanis sok idő megy el, különösen a legelején; az ember épp, hogy átengedné magát a darab hangulatának, felszólítják, fáradjon ki/be/át/vissza. És meleg van és zsibbad a lába és a szereplőket oldalról, alulnézetből látja csak (semmi arcjáték), néha a feje fölött énekelnek (jegypénztár), néha körülpakolják tűzoltókészülékekkel (nem szerencsés, ha épp oda téved egy kritikus…), mindeközben a bonyolult cselekménnyel is meg kell küzdeni. De akinek nincsenek ilyen aggályai (rutinos „szigetelő”, illetve nincsenek mozgásszervi panaszai), annak bátran ajánlható az ópusz.


Heinrich von Kleist: Herrmann csatája

Szereplők:
Bánki Gergely
Gémes Antos
Máthé Zsolt
Mátyássy Bence
Radnay Csilla
Roszik Hella
Szilágyi Katalin
Takács Nóra Diána
Tóth Orsi

Fordította: Márton László
Dramaturg: Boskovics Szandra
Látvány: Izsák Lili
Rendező: Polgár Csaba

Odeon Lloyd mozi 2008. október 19. (A Budapesti Őszi Fesztivál keretében)

A cselekmény röviden:
Herrmann  a fejedelmek legnagyobb felháborodására, látszólag behódol a rómaiaknak, és közönyösen szemléli az eseményeket. De közben követeket küld Marbodnak, a római hadvezér, Varus lehetséges szövetségesének, és felajánlja, győzzék le együtt a rómaiakat; majd ál-római katonákat küld szét, hogy „rosszalkodjanak”. Feleségét, Thusneldát pedig arra kéri, ne utasítsa el Ventidius, a római legátus udvarlását. Thusnelda azonban hisz Ventidius érzelmeiben, később persze csalódnia kell. Végül Herrmann Marbod segítségével bekeríti és legyőzi Varust, Thusnelda pedig megbosszulja Ventidius árulását.

A BÖF brossúrájából:
"Amikor 2007 tavaszán a Novák Eszter és Ascher Tamás vezette végzős zenés-színész osztály 10 tagja közül pusztán egynek volt szerződési ajánlata, a különlegesen tehetséges színészgárda úgy döntött, maguk veszik a kezükbe a sorsukat, és HOPPart néven társulatot alakítottak. Azóta bemutattak egy meseelőadást a Nemzeti Színházban, és színre vitték Mozart Varázsfuvoláját, amellyel szakmai különdíjat nyertek a 3. Budapest Fringe Fesztiválon.

A Budapesti Őszi Fesztiválon a magyar színházi élet egy régi adósságát törlesztik: Heinrich von Kleist 1808-as kulcsdrámáját, a Hermann csatáját mutatják be. A római kosztümökbe öltöztetett darab a napóleoni háborúk rettenetes tapasztalatában fogant, s némi leegyszerűsítéssel a német felsőbbrendűségről szól. Nem véletlenül vált később fontos hivatkozási ponttá a náci Németországban, jóllehet a mű nem puszta nacionalista tézisdráma. Az egyéni szabadság és a kollektív felelősség ellentéte, a manipulatív politikai propagandában rejlő lehetőségek és veszélyek, a politikai ellenségképzés alkalmazásának lehetőségei – mindezeket a kérdéseket könyörtelen éleslátással tárgyalja Kleist, életművének talán legdémonibb darabjában."