Ha ajánlót írok, mindig arra törekszem, hogy objektíven bemutassam az adott bandát és zenéjüket. Azt hiszem, a Depeche Mode esetében ettől merészelhetek eltekinteni, mert anyám - aki már lassan közelít a hatvan felé – is szokott bólogatni a Personal Jesus-ra, még ha a „Richard, taccsféjt”-eseknél nagyobbat is téved dalszöveg terén. Akinek nem mond semmit a Depeche Mode neve, az vessen magára egy jókora követ.

Két és fél éve annak a fejtető-lerobbantó hangulatnak, amikor Martin Gore dj setjére izgultuk végig a roadok színpadi műveleteit a Touring the angel budapesti állomásán. Közben azért szurkoltunk, hogy a fenyegetően közeledő fekete viharfelhő ne ránk pakolja ki "gyomra" űrtartalmát. Aztán a Pain That I’m Used To első tatkusaira, szinte vezényszóra eredt el az eső, cseppet sem zavaróan, valahogy jól alá is festette azt az őrületet, ami kirobbant vele együtt. Stílszerű – mondanák azok, akik szerint a Depeche Mode zenéje nyomasztóan melankolikus.

Azok kedvéért, akik bizonytalanok a DM régi/új kultuszát illetően, ide kell idéznem az egyik minden ellen lázadozó ld50-user (nevezzük nevén: Furaprofil) amúgy szórakoztató megjegyzését, az általa „IndusztriálDepesmódoskovácsáko-s”-nak becézett fajról: „Olyanok kicsit, mint a veterán rokkerek a golyóstollal Eddásított szimatszatyorral meg a PVC kabáttal 40 évesen. Úgymaradtak. Kár, hogy Hungarian DuranDuran Klub nincs az Olof Palme sétányon. Kijárnék a ligetbe nézni, ahogy a 'hétközbenértékesít-hétvégén RicsárdTaccsmí'-k 35 évesen elhajlítgatják egymás szemüvegét a Duranosokkal.” Valószínűsíthető, hogy a figurának lövése nincs a szóban forgó zenei hagyatékról, de azért van humorérzékem. Bizony volt már rá példa, hogy hétközben értékesítettem, és hétvégén reszkető gégefedővel ’ablaktörlőztem’ a Never Let Me Down Againre valamelyik DM klubban.

Pár hete kinn jártam a Syma csarnokban a Hangfoglalás nevű hangszerkiállításon. A magamutogató majom nem bírta sokáig bennem, ezért nekiálltam karaokezni, Zsófi barátnőm pedig táncmozdulatokkal segített még jobban magam alá süllyedni – mint Szintiboy és Ilonka néni a Balázs showban. Az It’s no good-ot énekeltem. A konferanszié – ha lehet annak nevezni – tréfásnak és hozzáértőnek szeretett volna tűnni, ezért a dal végén így kedveskedett ( nem annyira nekem, mint inkább a körülöttünk bámészkodó húsz-harminc embernek): „A Depeche Mode-nak vannak érfelvágós és érfelvágós dalai. Ez most egy érfelvágós volt, ugye?” Én barom még csak mosolyogni bírtam, „the grabbing hands grab all they can, all for themselves, after all” felirattal a hátamon… Leírom, amit akkor kellett volna mondanom, még ha már írtam is erről a litera.hu-s blogomban: Nyisd ki a füled ember, hallgass már bele egy kicsit, mert ez a zene bizony nem lefelé húz, hanem felfelé emel. A jobbra törekvés, a szavakba öntött érzések és az aktualitás az, ami a Depeche Mode után húzza azt a nagy fekete tömeget még ma is. Mert – és itt hadd idézzem szó szerint a blogot: „a dalok a sötétből szólnak, de mindig a fény felé.”

Térjünk vissza a tényekhez. Amit eddig tudunk: a turné 2009 májusában indul Tel Avivból és a neve már teljes bizonyossággal Tour of the Universe lesz. Az október 6.-ai berlini sajtótájékoztatón megjelenteknek módjukban állt belehallgatni két új dalba: a Wrongba és a Peace-be, amiről természetesen azonnal felkerültek a felvételek az internetre (lásd a videót lent). A sajtó feltette butábbnál butább kérdéseit, és a válaszokból kiderült, hogy a fiúk még nem rozsdáltak be, sőt, frappánsak, lelkesek, és egészségesen cinikusak, ha éppen az kell. Láthatóan még huszonnyolc év elteltével is mindenféle allűröktől mentes a csapat. Emberek, mint mi, mégis egy másik univerzumban élnek és alkotnak. Még ma is kilométerekről, szél ellen felismerhető a DM stílusa illetve hangzásvilága, ami saját bevallásuk szerint is annak köszönhető, hogy soha nem alkalmazkodtak semmilyen trendhez és mindig inkább az alternatív felé húztak. Eddig úgy tűnik, hogy az új albummal visszanyúlnak a 80-as évekbe, és a klasszikus DM-dalok kedvelői is fellélegezhetnek: ismét ízig-vérig szintipop. A Wrong – főleg a dal eleje – nekem az 1990-es Violator hangulatát idézi, a Peace pedig hangzásában még korábbra nyúlik vissza; meg mernék kockáztatni egy Black Celebrationt, már csak a refrén vokáljai miatt is. Persze sárdobálásra most is adott a lehetőség, depeses és depeses között is van különbség. A hazai és külföldi fórumokon nézelődve van, aki csalódott, és van, aki már nem bír magával jövő áprilisig, akkorra van ugyanis kitűzve az album megjelenése. Lesznek elpártolók és lesznek megint ifjoncok a rajongói klubban, hogy ki hova tartozik, döntse el saját maga.



A jegyek a ticketpro oldalán ma, azaz október 28-án 10 órától megrendelhetőek, valamint megvásárolhatóak a Metro-Nóm lemezboltban. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy aki nem csipkedi magát a napokban, az csúnyán lecsúszik a jobb helyekről, és úgy jár, mint én a 2006 márciusi Arénás koncerttel: a DM fényévnyi távolságból is jól szól, de azért egy bolhacirkusz nem olyan nyerő, mint Dave izzadó felsőteste közelről.