Melania Mazzucco (Róma, 1966) jelenleg az egyik legelismertebb fiatal írónő Olaszországban: 1992-ben debütált egy elbeszéléskötettel (Seval), és azóta öt regénye jelent meg, melyekért sorra kapta a kisebb olasz irodalmi díjakat. Az igazi sikert azonban a 2003-ban megjelent Vita című regénye hozta meg számára, amikor elnyerte vele a rangos Premio Strega díjat. Minden bizonnyal ez a díj is hozzájárult ahhoz, hogy amikor végre magyarra fordították (Nagy Karoline szép és értő tolmácsolásában), akkor éppen ezt a regényét választották.

A Vita tulajdonképpen családregény: az írónő saját családja történetének a kalandos rekonstrukciója, fiktív elemekkel történő játékos kibővítése. Mazzucco ennyiben kezet foghatna Esterházy Péterrel: ahogy a Harmonia Caelestis is a tényszerű és a fiktív mezsgyéjén lavírozott tudatosan, amikor az Esterházy-család történetét, a hozzá kapcsolódó legendákat, adomákat és apokrif történeteket megírta, illetve kiötlötte; úgy a Vita is egy családnak, a Róma és Nápoly közt félúton található Tufo di Minturnóból elszármazott szegényparaszt Mazzucco-családnak a tengerentúlra vezető, kalandos, és gyakran a legendák ködébe vesző, fiktív kikerekítésekből építkező történetéről szól. Érdekes megfigyelni, mint jutnak el ugyanahhoz a poétikához, teljesen mással indokolva: míg az arisztokrata Esterházy a „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot” mondattal teremti meg a fikciós betétek textuális terét, addig Mazzucco épp szegényparaszti származásával indokol: „A történelmi múlttal nem rendelkező családoknak nem történetük van, hanem családi legendáriumuk... legendagyűjteményük” – írja (615). Fragmentumszerű, fél-fiktív és fél-igaz epizódokból épül fel tehát a könyv, a Vita, mely egyben (és ebben szintén a Harmoniára emlékeztet) emlékállítás is egy családtagnak: Vitának, az apai nagyapa Amerikában maradt első feleségének. Már ha élt egyáltalán az illető. Merthogy Vita gyanúsan fiktív alak (és ennyiben pedig Szabó Magda családtörténet-rekonstrukciójával, Cili alakjával rokon): tulajdonképpen nem más ő, mint egy másik élet elszalasztott lehetőségének a szimbóluma.

A történet – Mazzuccóra jellemző módon – több síkon játszódik: főbb részeit az apai nagyapa, Diamante Mazzucco 1903 és 1912 között az USA-ban eltöltött éveinek („a másik életnek”) az ismertetése teszi ki. Diamante útitársa és kisgyerek-szerelme Vita Mazzucco, a szintén falubeli, de nem rokon kislány, aki csodálatosan szép, gyermekien ártatlan, és boszorkányos képességekkel bír (például képes a puszta akaratával tüzet gyújtani). A gyerekek nagyrészt New Yorkban laknak, Vita apjánál, a legmélyebb nyomorban, és – többek között – kapcsolatba kerülnek az olasz maffiával, aztán Diamante vasúttársaságnál kezd dolgozni, Vita konyhalány lesz, beleszeret egy maffiózóba, elsodorja őket egymástól az élet, Diamante pedig ugyanolyan szegényen visszatér szülőfalujába, mint ahogy onnan elindult. A második sík Dy Mazzuccónak, Diamante Vitától született, és Amerikában maradt fiának az 1944-45-ös olaszországi útjáról szól: a fiatal amerikai tiszt felszabadítóként érkezik szülőfalujába, rokonait keresi, és végül elvetődik Rómába, ahol nem ismeri fel az előtte álló portásban az apját. A harmadik sík szinte csak jelzésszerűen van jelen a könyvben: az írónő, Melania 1997 tavaszától 2002 októberéig tartó családtörténeti nyomozását meséli el. Ez a sík nagyrészt a könyv végére szorul, és részben generációkon át öröklődő családi legendák (mindenekelőtt az elegáns piemonti származás) szétoszlatása a funkciója, valamint új családi legendák megrajzolása, és útnak indítása (ld. Vita alakja).

Amitől azonban igazán eredeti ez a könyv, az az információadagolás mikéntje. Gondos jegyzeteléssel, családfa-rajzolással ugyanis pontosan végigkövethető az egyes szereplők életútja – de ehhez tényleg elengedhetetlen a jegyzetelés. (Így például Diamante 1891-ben született, negyedik gyerekként, apja Antonia Mazzucco alias Mantu, anyja Angela, Ellis Islandre 1903. április 13-án érkezett, 1906 őszéig New Yorkban dolgozott a Prince Streeten újságkihordóként, alkalmi munkásként, maffiózóként, utána három évig egy ohiói vasúttársaságnál, aztán kilenc hónap alatt visszagyalogolt New Yorkba, ahonnan 1912 tavaszán indult vissza Olaszországba, ahol 1919 októberében házasságot kötött, míg végül 1951-ben meghalt).

A könyv sajátos szerkezetét az adja (a több szálon futó cselekményszövés mellett), hogy az elbeszélő vonakodik átadni a pontos információkat, dátumokat, megrajzolni a rokoni viszonyok pontos mibenlétét – az olvasó így nagyon sokáig csak a szereplők egymáshoz való viszonyát ismeri, ám képtelen elhelyezni őket a kronológiai időben, illetve a családfán. Igen jellemző eljárás például, hogy a könyv nyitójelenetében Dy Mazzucco századost láthatjuk, amint megérkezik ősei falujába, Tufóba, és az ott talált öregembert jó alaposan kifaggatja a falubeliekről. Ebben a részben már – említés szintjén legalábbis – ott van a későbbi 600 oldal szinte összes fontos figurája: Federico Mazzucco, Antonio Mazzucco, Diamante Mazzucco, Vita Mazzucco, Angela és Dionisia Mazzucco is – ám közülük csakis Antonio és Diamante viszonya (hogy ők apa és fiú) kerül tisztázásra. Azt, hogy az a „Mantu”, „Angela” és „Dionisia”, akikről Dy százados oly makacsul kérdezősködik a 13. oldalon, és akik érezhetően nagyon sokat jelentenek neki, valójában az ő három nagyszülője, csak körülbelül a négyszázadik oldal táján tudjuk meg. Az információkat a narrátor szélsőségesen széttagolja, elszórja a szövegben. Hogy egy másik példát mondjak, amikor az olvasó oldalát már egyre jobban fúrja a kíváncsiság, ugyan mi is lett Diamantével, találkozott-e vele végül az írónő, mi lett a sorsa, meddig élt, a narrátor csak ennyit bök oda: „Roberto (ti. az írónő apja) még csak 24 éves volt, amikor az apja meghalt” (127). Nesze semmi, fogd meg jól. Jellemző az is, hogy Roberto mamájának az 1936-ban bekövetkezett haláláról a 369. oldalon értesülünk, a családnevét viszont csak az 593. oldalon tudjuk meg. Hasonlóképp, Roberto lánytestvére mindössze kétszer említődik meg a lapokon: a 216. oldalon egy római lakásban téblábolva látjuk, a 370. oldalon pedig megtudjuk, hogy nem volt több lánytestvér a családban. Apránként, mozaikokból építkezve kerekedik ki tehát a Mazzucco-család története – ahogy ez valószínűleg Melania Mazzucco családtörténeti kutatása során, a „valóságban” is történt.

Sorra kikerekednek tehát a dátumok, a születések, házasságkötések, halálozások időpontjai, a rokoni viszonyok, a foglalkozások – és kikerekedik az apai nagyapa, Diamante Mazzucco személyes tragédiája is. Mint kiderül, ő volt az első egy évszázadok óta egy helyben élő család tagjai közül, aki megpróbált kitörni a szegényparaszti sorsból, és ezért külföldre utazott – ám ott a kudarc várta. Míg a vele egyszerre emigrálók sorra beilleszkedtek (ki maffia-kapcsolatok révén, ki pedig kemény munkával, takarékoskodva) az új világba, neki valahogy egyik vállalkozása sem jár sikerrel, és ezért az Amerika kínálta szebb élet lehetőségével le kellett számolnia. Diamante sejthetően egész életét valami be-nem-teljesedettség, elszalasztottság érzetével élte: Vita, a kislány jelentése legalábbis erre enged következtetni. Vita ugyanis, azon kívül, hogy a narrátor elmesélése szerint a nagy szerelemmel egyenlő (és akinek a neve is „élet”-et jelent), egyben az is, aki „olyan tökéletesen, rendkívüli módon azonos tud lenni önmagával” (431) – szemben a fiatal, Rómában élő Vitával, Diamante lányával, akit „a neve mindig arra emlékeztette, hogy ő nem az, akinek lennie kellene” (370). És Vita az, aki noha szintén a Mazzucco nevet viseli, de „egészen más, mint a Mazzuccók... Pedig ő is egy Mazzucco. Talán volt egy másik lehetőség, egy másik változat... Én pedig rá akartam jönni, hogy milyen szerepet játszott a saját történetében, illetve az enyémben” (216-217).

Az Amerikában maradt, és ott meggazdagodott Vita tehát az a lehetőség, amit a nagyapa elszalasztott: a másik élet, a „másik lehetőség”, annak lehetősége, hogy az ember „azonos legyen önmagával”. Vita az, aki Diamante lehetett volna – de nem lett, és a kudarc emléke beárnyékolta az egész, Olaszországban otthonmaradt családot is, le a családfán, egészen az írónőig, aki egy helyen Vita gyerekét nevezi például a saját apjának („ma már tudom, hogy a történetnek egy másik ösvényén Dy százados – vagyis a másik Diamante – is lehetett volna az apám”), illetve „az én két apámról” beszél, ha az amerikai századosról, illetve a szürke kis vasúthivatalnokként Rómában tengődő saját apjáról beszél (345).

A könyv érzékletes képet fest a századeleji New York-i olasz bevándorló-kolónia mindennapjairól, a nyomorról, bűnözésről, de a mindennapokat megszépítő álmokról is. Az egyik legszebb jelenet talán az – és itt újfent Esterházy ugorhat be nekünk, a Harmonia Caelestis második részének Fábri Zoltán Körhintájára hangszerelt szerelmi jelenete –, amikor Diamante és Vita 1906-ban beneveznek egy maratoni táncversenyre, és csak egymást nézve, egymásba feledkezve táncolnak tizenegy oldalon át... A fiktív, anyakönyvekben, bevándorlási jegyzékekben fel nem lelhető csodaszép Vita alakja azonban az apai nagyapa elszalasztott lehetőségeinek, tengő-lengő, megszomorodott életének a lírai szimbóluma, és utólagos jóvátétel is – ahogy talán a helyüket nem találó olasz leszármazottak életének egyfajta korrekciója, megszépítője is, valamiféle új, élhető mítosz. Na és nem mellékesen egy erős, sikeres, bár fiktív női ős – amilyennek Melania Mazzucco teremtette.