irodalom
2008. 10. 29.
Itt senki se golyóálló
Cormac McCarthy: Nem vénnek való vidék. Fordította: Bart István
„Én azt akarom hogy az unokám szabadon csináltathasson magának abortuszt. Én meg erre azt feleltem neki hogy asszonyom ahogy én ezt az országot elnézem emiatt egy csöppet se kell aggódnia. Amilyen irányba a dolgok haladnak nem nagyon kétlem hogy a maga unokája annyi abortuszt csináltathat majd magának amennyit csak akar. Sőt nemcsak abortusza lehet de a nagyanyját is elaltathatja majd ha neki úgy tetszik.”
Van még egy adalék elöljáróban, amivel máris a regény elemzésének kellős közepén vagyunk. Együtt ittam a nyár folyamán valamikor egy texasival (ami egyébként nem szokásom, ez volt az első eset), nevezetesen Jonathan C. Nelsonnal, aki amúgy blues gitáros/énekes. Meglepetésemre Mikszáth Kálmán (talán Rejtő Jenő?), Hemingway és sok más mellett a Nem vénnek való vidék szerzőjét, Cormac McCarthy-t is szuperlatívuszokkal illette (great). Ő tájékoztatott arról is, hogy az angol eredetiben a magyar fordításhoz hasonlóan nincsenek írásjelek a mondatokon belül. És ő volt az egyetlen ezidáig a környezetemben, akit hasonlóképp elbűvölt az a nyers erő, ami ebből a műből áradt.
A regény olvasásakor ugyanis az olvasó első élményei közt van az, hogy észreveszi: a mondatokból hiányoznak az írásjelek. Csak nagybetűk és pontok jelzik a mondatok elejét és végét. A párbeszédek sincsenek jelölve. Olyanok ezek a mondatok így, mint az olyan sivatag, amelyben még jelzőkarók sincsenek: ugyan végtelenül egyszerűek lesznek ettől a kopárságtól, de barátságtalanok és ijesztők is. Olyanná válnak, mint a vidék, ahol ez a regény játszódik, és ahol mindennaposak a hullák.
A szöveg másik jellegzetessége, amit olvasni nem tudók is észrevehetnek, hogy egy-egy dőlt betűs szövegrész vezeti be a tizenhárom fejezetet. Ha tudunk olvasni, rájövünk, hogy ezen dőlt betűs részek bizonyos Ed Tom Bell sheriff monológjai, amelyek során Bell sheriff megosztja velünk a kétségeit, félelmeit, ami az ország és a világ jövőjét illeti, mesél a vidékről, arról milyen volt sheriffnek lenni, milyen volt a nagyapjának, a családja különböző tagjainak. Megtudhatjuk, miért nem ezt a hivatást választotta az apja. Hogy hogyan változtak meg a bűnözők az idők során. És sok mást.
Egy olyan öregembert látunk magunk előtt, aki sallangmentesen beszél a legbonyolultabb dolgokról, nem mismásol, kicsit mindenen csóválja a fejét, kicsit lassú is, de ami a lényeg: végtelenül nem érti már ezt a világot. Egyre jobban hisz Istenben, és egyre kevésbé az emberben. Olyan embert ismerünk meg, akinek az a véleménye, hogy a drog a Sátán találmánya, és ezt nyíltan meg is mondja bárkinek. Viszont naivitása csak a felszín: olyan mondattal kezdi „a mondókáját”, amire biztosan felkapjuk a fejünk („Egyszer juttattam valakit gázkamrába.”).
A fejezetekben aztán az in medias res kezdést leszámítva időben lineárisan, a helyszíneket pedig váltogatva mesélődik el egy történet egy táskáról, benne sok pénzzel (kétmillió dollár), egy amerikai kisemberről, Llewelyn Mossról, aki túl jó ahhoz, hogy túlélje azt, hogy az ördöggel packázik, és persze Bell sheriffről, akinek normális esetben nyomoznia kellene az ördög, vagyis Anton Chigurh után. Persze nem az ördög valójában, hanem egy mexikói bérgyilkos, akit egy mexikói drogbáró bérelt fel. A regényben azt a hajszát követhetjük nyomon, ahogy a három főszereplő motelről motelre kergeti egymást.
Az elbeszélés módja is ugyanolyan, mint amilyenek az emberek, akikről az író beszél. Látszólag egyszerű, valójában lényegretörő, magvas, szikár. Jobbára csak tárgyakra (főként fegyverekre, kocsikra), ruhákra, helyszínekre, cselekvésekre szorítkozik a leírás, sok igével. Olyan, mintha az író eleve a filmváltozatot megnézve írta volna le, mit lát. A szereplőkről csak annyit tudunk meg, amennyit mondanak egymásról, vagy amennyit mi olvasunk ki a cselekvéseikből. Az elbeszélő kívülről figyeli a tárgyát. „Lassan szürcsölgette a bort és levágta az első falatot azt is hosszan forgatta a szájában közben pedig elgondolkodott az életén.” (99. o.) Hogy mire gondolhatott Moss a fehér abrosznál, miután tudjuk, hogy egy idejekorán nyugdíjazott hegesztőről van szó, aki Vietnamot is megjárta, ezen kívül egy lakókocsiban él a feleségével a mexikói határhoz közeli Terrell megyében, és nemrég ellopta egy drogbáró kétmillió dollárját, nyilván sejtjük.
Ahogy Bell sheriff (és rajta keresztül az író) mondja: „Én azt hiszem hogy az igazság mindig nagyon egyszerű. Nem is nagyon lehet más. Olyan egyszerűnek kell lennie hogy egy gyerek is megértse. Más különben régen rossz lenne. Mert mire az ember kiokoskodná magának már késő lenne.” (292. o.)
Ettől a visszafogottságtól, egyszerűségtől zseniális McCarthy, ettől lesz Hemingway és Faulkner legjobb tanítványa (és ezért bölcsek a Coen-fivérek, hogy filmjükben hűek maradtak ehhez az egyszerűséghez). Hogy miközben az esetek túlnyomó részében tényleg a fegyverek típusát részletezi és a berendezési tárgyakat, helyszíneket írja le pontosan, képes olykor-olykor a legkevesebb szóval a lehető legpontosabban atmoszférát is teremteni („Kelet felől halvány szürkés világosság. A város mögötti alacsony fekete hegyek fölött. Alatta lassan sötéten csordogált a folyó. Kutyaugatás. Aztán csönd. Sehol semmi.” 137. o.).
Mindezeken túl McCarthy mesterien szövi a szövegbe Amerika-kritikáját. Motívumként jelen van a véres a dollár, de ez nincs túlhangsúlyozva, mikor megemlíti az egyik szereplő. Hogy az egyik hely neve, ahol megszállnak Eagle Hotel, a regény bizonyos eseményeinek színhelye Eagle Pass (Az ’eagle’ magyarul sas. Gondoljunk az amerikaiak címermadarára, a fehérfejű rétisasra). Aminek következtében később, mikor Chigurh egy hídon tanyázó „valamilyen nagy madárra” ok nélkül rálő, már nem írja azt, hogy sas volt a madár, mert tudja, hogy az olvasó automatikusan sasra gondol. (A filmváltozatban is sas szerepel, amennyire ki lehet venni.) De annál a párbeszédnél sem hivalkodóan fogalmazza meg az amerikai mítosz kritikáját, mikor Carla Jean megkérdi Bell sheriffet, rágyújthat-e, mire Bell azt válaszolja „Amerika szabad ország”, ezután az író nem húzza alá ezt a mondatot mással, csak időt hagy az elgondolkodásra („A nő elővette a cigarettásdobozt kihalászott belőle egy szálat rágyújtott aztán elfordította az arcát és oldalvást fújta a füstöt. Bell figyelmesen nézte.” 152. o), aminek következtében súlyt kap ez a mindennapos kijelentés.
Sokat elárul a regény könyörtelen világáról, egyenességéről (és milyen jó, hogy ez sincs túlmagyarázva), hogy következetesen mindenki meghal a regény végén, akinek köze volt a pénzhez, elköltött belőle valamit, kivéve a mexikói drogdílereket. Hogy Llewelyn minduntalan azért kerül hátrányba az őt üldöző Chigurh-ral szemben, mert lelke van. Ezért is hal meg. Visszamegy oda, ahol találta a pénzt, mert vizet kér tőle az egyik meglőtt bűnöző. Nem lövi le Chigurh-t, mikor megtehetné, nem hagyja ott a nőjét, Carla Jeant, pedig zsarolhatóvá válik miatta. De a stoppos fiatalkorú lányt sem hagyja cserben, akit azért vesz fel, hogy vezessen helyette. Mindössze egyszer lő le egy elsőre ártatlannak tűnő embert, akkor is véletlenül; egy öregasszonyt, aki az utcai lövöldözést kukkolja egy mozi feletti lakás ablakából távcsővel. És itt fel is merül a kérdés, hogy mennyire volt ártatlan a néni, illetve élhetünk a gyanúval, hogy talán szándékos az író részéről, hogy éppen az Aztec nevű filmszínháznál robban ki egy nagy lövöldözés és az áldozat is voyeurködött halála pillanatában. A moziszerű, inkább a látvánnyal törődő történetmesélés talán azért fontos, mert a rengeteg film hatására, amelyet az emberiség megtekintett az elmúlt évszázadban, elég sűrűn kapjuk azon magunkat, hogy az ún.valóságot is úgy éljük meg (mi is, európaiak, hát még a tengerentúlon), mintha mozifilm lenne. Ahol természetesen mi vagyunk a főhősök, és sebezhetetlenek vagyunk.
És voltaképpen az is bűnös, aki mindezt nézi. És itt akkor gondoljunk Bell sheriff újságolvasási szokására, meg arra a párbeszédre, mikor megkérdi tőle egy pincérnő, hogy „mert például mikor olvasott benne valamit utoljára Jézus Krisztusról?” Mire Bell csak a fejét ingatja, majd azt feleli: „Hát bizony nem tudnám megmondani. De az biztos hogy jó régen lehetett.” (288. o.)
A Nem vénnek való vidék világában nincs happy end. A legjobbak, az ártatlanok is elbuknak, golyóval a fejükben. Soha nem lehetnek boldogok a hamis istent, a pénzt hajszolva. Mert ebben a világban az igazán nagy pénzhez vér tapad, és tulajdonosa, ha egy gyenge pillanatodban magadhoz veszed, ami az övé, soha nem hagyja abba a keresését.
Mi pedig úgy érezzük - az üldözést biztonságos távolságból szemlélve -, mint a jó öreg Bell sheriff: nincs messze a végítélet.
Az 1933-as születésű Cormac McCarthy 2005-ben publikált regénye a kilencedik a sorban. Azóta írt még egyet The Road (Az út) címmel, amely Pulitzer-díjat kapott. Leinkább a Border-trilógiával lett híres és elismert, melynek első darabját az All the pretty horses-t - amely elnyerte Amerikában a Nemzeti Könyvdíjat - Billy Bob Thornton rendezésében 2000-ben megfilmesítették (magyarul Vad lovak címmel fut). A tavalyi év során a Nem vénnek való vidékből Oscart érő filmadaptáció készült a Coen-fivérek vezénylete alatt. Egyik korábbi regényének, a Blood Meridiannak moziváltozatát már forgatják.
Magáról McCarthy-ról viszonylag keveset tudni. Egy ideig élt Ibizán. Mikor első regényét írta, autószerelőként dolgozott. Kedvenc regénye Melville Moby Dickje. Utál az írásról beszélni. Háromszor házasodott (eddig), jelenleg a New Mexicóban lévő Santa Fé-ban él. Római katolikus vallású, szolgált a hadseregben. Regényeken kívül két színdarabot és egy forgatókönyvet írt. Bővebb információk az alábbi videointerjúban!
Cormac McCarthy: Nem vénnek való vidék, Magvető, 2008. Fordította: Bart István, 356 oldal, 2890 Ft
Kapcsolódó cikkek
Szerzők
-- Toroczkay András --
További írások a rovatból
irodalom
Tudósítás a "Szaporodnak a jelek" című Esterházy-konferencia első napjáról
Más művészeti ágakról
gyerek
Marék Veronika kapta a Magyar Gyermekkultúra Mestere Díjat
film
Oksana Karpovych: Lehallgatva című filmje a 21. Verzió Filmfesztiválon