A pályakezdő rendezők nagyjából fele két csoportba sorolható: a határozott stílust tévéfilmes esztétikával kikerülő, humort és csinos lányokat előszeretettel alkalmazó alkotók, akik üzembiztosan nyújtanak keveset; valamint a főállású depressziósok, akiknek mindenről „az” (elmúlás, kín, nihil stb.) jut az eszükbe, viszont saját, megélt, eredeti témájuk nincs, és az eszközeik is meglehetősen esetlenek, elcsépeltek. Az elsőfilmes nyilván nem feltétlenül kész művész (pl. túlzenéli a jeleneteket, szerelmes az összevissza rángatott kézikamerába), ez azonban nem mentség arra, ha valaki nem ügyel a történet koherenciájára és a témához illő alkotói módszer megválasztására.

Utóbbi megállapításunkkal gyakorlatilag el is érkeztünk a fesztivál nyitófilmjéhez, a Parához, amelynek – szerintem nyilvánvaló – alapproblémáját még a vetítést követő, közönségtalálkozónak becézett repieseményen is megpendítették, teljesen öntudatlanul. Történt ugyanis, hogy Novák Péter házigazda afelől érdeklődött Fazakas Csaba rendezőnél, hogy reális-e a műve, avagy „film”. Érthető módon (egy paranormális jelenségekkel foglalkozó bűnügyi vígjátékról van szó) Fazakas inkább az utóbbira voksolt. Később egy néző tette fel a (jogos) kérdést, hogy az operatőr vajon elveszítette-e a statívot, vagy direkt remeg minden felvétel? Persze hogy direkt – jött a válasz, az operatőr és a direktor szerint tudatos koncepció volt a realitásra törekvés, amelynek egyik eszköze a dokumentumfilmeket idéző kézikamerázás.

„Akkor most Budapesti Iskola, vagy X-aktákba oltott Coen-fivérek?” – merült fel bennem a kérdés, mivel a befogadói élményt esetemben jelentősen roncsolta, hogy Csurgó Csaba jól sikerült, ötletes, csak néhány helyen bicegő forgatókönyvét tönkrevágta a rendezői koncepció (ld. fent), a zene (a Csuja-Für jeleneteket aláfestő témát konkrétan csengőhangnak hittem), a túl sötét felvételek (az akciójelenetek szinte nem látszottak) és a poéngyilkos beállítások. Bizonyos szempontból Till Attila hasonlóan felemás filmjének, a Pániknak inverze a Para: előbbinél adott volt a stílus és a vizualitás, de hiányzott a működőképes szkript (Pirandello nyomán: „Hat szereplő filmet keres”), utóbbinál egy ígéretes műfaji kavarc esett áldozatául a dogmafilmekből ismerős képeknek (a Bazár nyomán: „béna autós üldözésemet kameraállványra cserélném”). A színészek többsége menteni tudja a menthetőt, de ez a film sajnos ebben a formájában már örökre kihagyott ziccer marad.

Már a versenyfilmek közé tartozott Faur Anna Lányokja, ez a remekműnek csak jóakarattal nevezhető, de összességében nagyon erős mozi. A botrányos esetet (taxist öltek a kamaszlányok) feldolgozó mű komoly szociológiai felkészültségről és érdeklődésről tesz tanúbizonyságot, méghozzá kerülve a szenzációhajhászást, és nem feledkezve meg a nézőről sem – mindez együtt ritka mostanában, viszont nagyon dícséretes (a rendezőnő producere Sándor Pál, de talán közelebb áll hozzá az iróniáját félretevő Szomjas György habitusa). Sok vitatható része van a mozinak (pl. az erektált pénisz fölöslegesnek tűnik, a kocsiban bemutatott szexjelenet és a gyilkosság pedig túl hosszúnak), a többségnek mégis a francia főszereplőpárossal akadt gondja: nem elég fiatalok, zavaró az utószinkronjuk, eltérő a gesztusrendszerük stb. Összességében a Lányok mégis működik, úgyhogy talán Faurnak lehet igaza: a színészek körüli furcsaság a karakterek körüli zavar részévé válik, így aki egyébként szimpatizál a filmmel, hamar túlteszi magát ezen is.
 
Nézhető, többnyire kellemes, de összességében nagyon lapos és felejthető mozi a szlovák Felezési idő. Az ellentmondásos – egyszerre önző-felelőtlen és rendes-rokonszenves – főszereplő midlife crisis-át bemutató film nem haladja meg egy korrektebb Columbo-epizód vizuális színvonalát, a szálak pedig nem igazán futnak össze, bármennyire jó tempóban szövi is a szereplők közös történetét az író több mint egy órán át. A legrosszabb mégis az utolsó 10 percre tartogatott melodramatikus fordulat, amelyet egy korábban többször, gondosan kamerába lengetett kézigránát idéz elő. A szándék eleve elhibázott (a végén már nem lehet „komoly” filmet csinálni egy habkönnyű semmiségből), így hamar megfakul a csinos színésznők és elvétve előforduló jó poénok emléke.

A macedón Felfordulva annyi súlyos témát érint egyszerre, hogy a címe nyugodtan lehetne Douglas Adams nyomán „Az Élet, a Világmindenség meg Minden”, mégis egyetlen kérdésre tud csak határozott választ adni: miért fordult el a közönség és oly sok kritikus a káeurópai művészfilmektől? Hát mert olyanok lettek, mint a Felfordulva: szinte minden eredetiség nélkül halmozzák a rossz, zavaros szimbólumokat egy inkoherens történet védelmében, amelynek egyetlen szála sem vezet sehová, viszont jó ürügyet ad arra a rendezőnek, hogy depressziót próbáljon előidézni a gyanútlan nézőből. Egy-két jó kép, érdekes ötlet nem tűnik elegendőnek ahhoz az elismeréshez, amelyet a mű a zsűritől kapott („külön említés”), de az indoklásban kiemelt non-konformizmusban és kompromisszum-mentességben mindenképpen van valami (kérdés, ez nem annak a dícsérő formája-e, hogy valaki csakis önmagának készít filmet).

Sok szempontból a Felezési idő rokona a szlovén A kakas reggelije, előbbi bántó hibái nélkül. Marko Nabersnik rendező nem lő túl magasra, de legalább eltalálja a célt – műve kicsit hosszú, ám végig nézhető, a színészek jól játszanak, kellemes a cseh vígjátékokra (különösen Az én kis falumra) emlékeztető humor. A film nagyjából elejétől végig egységes, legfeljebb a „kötelező” szexjelenet (zenére szeretkezés a szénában) lóg ki egy kicsit az összképből. Elsőfilmtől mindenesetre bíztató teljesítmény, és ha a direktor legközelebb jobban ügyel a látványra és több mélységet próbál vinni az alkotásába, akár Menzel és Forman kései követője is válhat belőle.

A külföldi versenyfilmek közül talán a szerb Huddersfield sikerült a legjobban (többen meg is lepődtünk, hogy végül semmilyen elismerésben nem részesült). Ivan Zivkovic hasonló témák iránt érdeklődik, mint macedón kollégája (a film három eltérő sorsú barát találkozását mutatja be, elemezve a délszláv háború egyes emberekre gyakorolt hatását és a „balkán sorsot”), viszont helyén van a humorérzéke, tehetségesek a színészei, és képes megrázó drámai hatást elérni. Hibáktól ez az alkotás sem mentes, a mezőnyből azonban határozottan kiemelkedett összeszedettségével és szellemességével.

Szintén a háborúval és a „lőporoshordó” zilált társadalmi viszonyaival foglalkozott a horvát Élők és holtak, de a többi pályaműtől gyökeresen eltérő megközelítésben: Kristijan Milic rendező kifejezetten az akciófilm műfajában gondolkodott, és ebből a szempontból meglepően jó eredményt ért el. Az Élők és holtakon nehéz fogást találni a vizualitás szempontjából (sok amerikai akciómozi ér el szerényebb eredményt jóval több pénzből), viszont a forgatókönyvvel akadnak problémák. A két idősíkban bonyolódó történet II. világháborús szála a westernek jegyeit hozza magabiztosan (a rendező Sam Peckinpah-ra esküszik, de nem tagadta Sergio Leone hatását sem), a modern időkben játszódó részek Walter Hill Keleti kényelem/A lápvidék harcosai című Vietnam-allegóriájának parafrázisát adják, ám a kettő közötti kapcsolat sokszor esetleges, és az önmagukban hatásos epizódok között gyakran elveszik maga a film.
 
Ha az Élők és holtak a felemás mozi iskolapéldája, a cseh Habcsókok maga a totális kudarc. Elvileg három lány felnőtté válását kéne figyelemmel kísérnünk (coming-of-age film), ahogy egyikük öccse társaságában róják az országutat (road movie), gyakorlatilag a film negyed óra elteltével epizodikus marhasággá válik a leszbikusságát felfedező nővérről, a nagydarab, önbizalommal küszködő barátnőről, és a felelőtlen ifjú szépségről, aki mindenki fejét elcsavarja, legyen az nő vagy férfi. A már-már kötelező kézikamerázás, a súlyos(nak szánt) témák, a nyílt szex és a zenére vágott betétek sem változtatnak a tényen, hogy ismét egy mozifilmnek álcázott tévés produkcióval van dolgunk, amelynek giccsbe hajló, hatásvadász jelenetei és kirívóan rossz megoldásai nem egyszer mosolyra fakasztották az Apolló mozi egyébként türelmes közönségét.

Jóval kellemesebb a Diákzsűri elismerését elnyerő lengyel Rezervátum. A kakas reggelijéhez hasonlóan ez sem akar többnek látszani annál, ami, viszont képileg is ambíciózus, ügyes alkotás. Az önmagát Varsó egyik lepusztult negyedében felfedező fiatal fotós története alig hosszabb a kelleténél, és különösebb meglepetések nélkül, de tehetségesen mondja fel a szinte meséket idéző sztorit, amelyben a felelőtlen legkisebb fiú végül megkomolyodik, elnyeri a kurvának tűnő királylány szerelmét, a rossz elnyeri méltó büntetését, és a kezdetben ijesztő, ám valójában csupaszív lakókkal teli dzsumbuj is megmenekül a bulldózerek fenyegetésétől. A sok jó karakter és a helyszín már önmagában elvinné a hátán a Rezevátumot, mégis benne van az a kis plussz, amitől jó rá visszaemlékezni.

Gigor Attila A nyomozójáról nehéz sok újat elmondani, miután letarolta a Filmszemle díjainak nagy részét, és viszonylag friss mozi létére már jóval azelőtt kultfilmmé vált, hogy Pécsett bemutatták. A zsűri nehezen feledkezhetett volna meg a díjak kiosztásakor Gigorékról, ehhez A nyomozó túl jó, és túl egyértelműen kiemelkedik a mezőny általános színvonalából. A humoros neonoir így egyetlen hazai díjazottként meg is kapta a maga írásos vállveregetését a rendező bátorságáért, a műfaji keretek feszegetéséért és Anger Zsolt alakításáért – teljesen jogosan. Az alkalmi bérgyilkossá váló hallgatag kórboncnok történetéről nem célszerű túl sokat elárulni, legnagyobb érdemei (a magabiztos stílus és hatásos képi világ mellett) ugyanis a szinte tökéletes forgatókönyvben, jó tempóban adagolt fordulatokban rejlenek, ami furcsamód egyszersmind a mozi szinte egyetlen hibája is: míg az első megtekintéskor a székbe szögezi a nézőt, másodszorra már unalmassá válhatnak a poénok, csavarok, jobban láthatóak a kisebb hibák. Ezen kívül viszont nehéz rosszat mondani Gigor debütjére – egyszerre szerzői és műfaji, elgondolkodtató és szórakoztató darab, valószínűleg hosszú ideig hivatkozási pont marad az ezredforduló utáni magyar filmművészetben.

Jól indul a Játsszatok valami szerelmeset! című horvát versenyfilm, amely egy szimpatikusan bénázgató rockzenekar ügyes-bajos dolgairól szól, meglepően határozott képi világgal, többnyire jól eltalált karakterekkel és üdítő humorral megtámogatva – egészen a közepéig, amikor a nem túl ambíciózus, de nagyon magabiztos zenés vígjáték thrillerbe oltott szerelmi túszdrámába (!) vált, és tönkrevágja mindazt, amit addig szerethető volt benne. Nem túl eredeti, ám kellemes komédia lehetett volna a Játsszatok valami szerelmeset!, így viszont a fesztivál egyik legfurcsább fiaskója: a jó zene, érezhető tehetség és kiváló humorérzék nagyon kevés, ha az író-rendező nem hoz határozott döntést a művéről, és a főszerepet a leghaloványabb figurára írja. Mindenesetre kár érte, néhány jelenetre azért talán jó érzéssel fogunk visszagondolni.
 
Jóval komolyabb kudarc a lengyel Szerda, csütörtök reggel. A film szinte egyetlen pozitív eleme az egyéb versenyművekből gyakran teljesen hiányzó következetesség: ezúttal végre van szerepe a zaklatottan rángatózó képeknek, az „ugró vágásoknak”, hiszen egy ilyen jellegű sztorit próbál elmesélni Grzegorz Pacek rendező. A legnagyobb gond magával a sztorival van, amely nem több egy hiteltelenül pesszimista ürügynél, alig kidolgozott, ellentmondásos alaphelyzetnél. Ifjú hősünkről ugyanis alig tudunk meg valamit, viszont a címben szereplő időszakban csak és kizárólag rossz dolgok történnek vele (kis ízelítő: a barátnője vagy meghalt, vagy elhagyta, a lakásából kiteszik, a biciklijén átmegy egy kocsi, kórházba kerül etc-etc.), beleértve a nagyon-nagyon reális körülmények között rátaláló új szerelmet is, akiről aztán kisül, hogy leukémiában szenved, és persze szüksége van a fiúra a vágyott eutanáziához. Hát persze.
 
Szándékosan a beszámoló végére hagytam Eva Neymann ukrán rendezőnő művét, A folyónált, amely mindent vitt: az Arany Benjáminra keresztelt fődíjat a pénzjutalommal, a FIPRESCI díjat és a FICC zsűri Don Quijote díját is. A kérdés már csak az, hogy pontosan miért? Indokolásokban persze nincs hiány a döntnökök részéről, mégsem találtam egyetlen embert sem a fődíjas film levetítése után, aki igazán jónak érezte volna ezt a nagyon szép(elgő), de a hagyományos értelemben vett történetmesélést messziről elkerülő munkát. Igyekeztem minél több embert megkérdezni. A vélemények nagyon eltérőek voltak, néhányan még védelmükbe is vették A folyónált, a túlnyomórészt filmbarátokból és kritikusokból álló nézők közül azonban senki sem jutalmazta volna ennyi mindennel, ha egyáltalán…

Ami jelen sorok íróját illeti, láttam már rosszabb filmet életemben, sőt a fesztiválon is nem egyet (konkrétan kettőt), de talán nem véletlen, hogy az első vetítés alkalmával negyedóra után elhagytam a termet, és a második alkalommal is csak a kitartás és a kíváncsiság óvott meg az angolos távozástól. Számomra A folyónál legdühítőbb vonatkozása a mesterkéltség, amit mintha a rendezőnő következetesen összekeverne a művészettel. Művi és művészi között az „-ész-” a különbség, ami magas labda a kritikusnak, ha le akar húzni egy filmet, csakhogy én egyáltalán nem tartom buta filmnek Neymann alkotását, sőt.

A gond inkább azzal van, hogy a humorérzéke túl kevés és túl finom ahhoz, hogy a film Buñuel kései munkáira emlékeztető szürreális remek legyen, a képek ereje viszont nem tudja leplezni a tényt, hogy nincsen igazi története és valódi karakterei, csak végtelenül lassú, alig kapcsolódó jelenetei, és akkor a röhejesen giccses befejezésről még egy szót sem ejtettem. Minden bizonnyal A folyónál a kvintesszenciális fesztiválfilm, amelyről ugyan tömegesen távoznak a nézők és a „szakma” jó része (nem csak magamról beszélek, és két vetítésen is jelen voltam), még sincs olyan filmes zsűri a széles nagyvilágban, amelyet ne hatna meg. Kár érte, mert ugyanez 25 percben talán nagyon szerethető lenne.

Összességében a 4. Moveast versenyfilm-kínálatának nagyon jót tett az előzsűri bevonása, a harmincvalahány lehetséges jelölt megszűrése, viszont a válogatási szempontok igencsak homályosnak tűntek. Tarkovszkij-epigonok versenyeznek Horváth Ádám kollégáival, esetlen műfaji kísérletet követ vérprofi fesztiválfavorit. A zsűrik döntésével lehet vitatkozni, a 12 film színvonala azonban annyira egyenetlen, hogy a szűrés háttere csak tanácstalanságot válthat ki a teljes mezőnyt becsülettel végigkövető egyszeri ítészből. A Közép-Kelet-Európában elsőfilmre készülő rendezőket persze nem lehet arra kényszeríteni, hogy hasonló jellegű alkotásokkal rukkoljanak elő, de azért bízzunk benne, hogy jövőre nem lesz ekkora eltérés az egyes beválogatott művek nívója között!