Míg a nagy rivális Halálos fegyver akció-noirból egyre inkább sitcomba ment át (ezen még az ázsiai vonal sztoriba erőltetése sem segített az utolsó részben), és tulajdonképpen az eleve zavaros James Bond-univerzumban sem történtek akkora változások az új Casino Royale-lal, John McClane kalandjai legalább egy alkalommal sikeresen elszakadtak a „csináljunk remake-et folytatásnak álcázva” álomgyári szabályától.
 
Pedig az előzmények nem efelé mutattak, konkrétan – az egyébként élvezetes – Még drágább az életed olyan rögeszmésen ragaszkodott az első részben lefektetett panelekhez, hogy az már ijesztő volt: picit más helyzet, csaknem teljesen azonos sztori. Renny Harlinék még a comic reliefként funkcionáló mellékszereplők hagyományát is átmentették ebbe a produkcióba, ami minden bizonnyal kétségessé tette a harmadik rész komolyan vehetőségét. Mert milyen zárt közegben küzdhet még McClane a szorult helyzetben lévő asszonyért, vicces rendőrök és limuzinsofőrök oldalán? Hajón? Nem, az már az Úszó erőd. Sportpályán? Azt megcsinálta Van Damme…

Nagy bajban lehettek a főkreatívok, amíg elő nem állt egy teljesen új (eredetileg egyébként Brandon Lee-nek, majd a Riggs-Murtaugh-párosnak) szánt szkripttel Jonathan Hensleigh. Ez a Die Hard-sorozattól eleinte teljesen független sztori némi átfazonírozás után tökéletesnek bizonyult Willisék számára, és legalább már azon sem kellett agyalniuk, hogy mi módon csempésszenek poénokat durrogtató epizodistákat az inaktív vulkánba/elhagyott börtönbe/zárt villanegyedbe stb.

John McClane új terepe tehát maga New York lett, túlésési akcióról (részben) buddy movie-ra váltott – és jól állt neki!

A több mint tíz éve készült Az élet mindig drága nem ismétli a korábbi filmek kliséit, és az eltelt évek ellenére friss, élvezetes maradt. John McClane (Bruce Willis) folyton ironizál, Zeus Carver (Samuel L. Jackson) pedig végig aggódik, miközben együtt próbálnak átlátni a rejtvényeket feladó titokzatos robbantó Simon (Jeremy Irons) körmönfont trükkjein, méghozzá többnyire sikeresen fejtve meg a feladványokat. Az események nem feltétlenül hihetőek, némely fordulat kifejezetten fejvakarásra készteti a túlságosan szemfüles nézőt, de John McTiernan energikus rendezése, a sztárok összjátéka és a feszült történet túl meggyőző ahhoz, hogy ezekkel a szkeptikus gondolatokkal sokat foglalkozzunk.

A Die Hard-sorozat harmadik részének nagy erénye, hogy minden további nélkül vállalja szórakoztató voltát, és az elvárásokhoz képest kifejezetten jól teljesít. A vérátömlesztés tehát jót tett, a beteget a negyedik beavatkozás nyírta ki, de ez már egy másik történet.

Ami a DVD-t illeti, a kép és a hang teljesen korrekt, a szinkron a régi. Az extrák ugyan kicsit hiányoznak, de végülis ennek a filmnek az értelmezéséhez és befogadásához nem kell 23 kisfilm és 6 audiokommentár.

Forgalmazza: InterCom