Szép lassan bontakozott ki az Alma együttes az ismeretlenség homályából. Ugyan 1996-ban alakultak, nagyobb hírnévre és rajongótáborra az utóbbi évek során tettek szert. Minden bizonnyal sokat dobott a helyzeten 2004-ben elkészült ügyes, naprakész és bájos honlapjuk (www.almazenekar.hu) – hát igen, napjainkban ez már tényleg megkerülhetetlen tényezőnek látszik.

Első albumukról maguk vallják, hogy némileg „kalákás”, és a második (Téli alma, nyári alma, 2004) is még inkább útkeresés; ám 2006-os, Bio című lemezük már az együttes saját, egyedi hangzásvilága. Negyedik megnyilvánulásuk egy maxiCD, s mostanában hirdetik Játsszunk együtt! című, 2008 novemberében megjelenő albumukat, amelyen Bródy János jól ismert szerzeményeit (Micimackó, Mákosrétes stb.) dolgozzák fel „almás" hangszereléssel. Nekem egyébként az első és második album tetszik a legjobban (talán a főképp az elsőn még érzékelhető tábortüzes fíling miatt). Igaz, nem is én vagyok a célközönség; jó ideje kizárólag gyermekkoncertjeik vannak.

Az Alma mára sűrű fellépésekkel dicsekedhet, és (fan)klubot is üzemeltető, fergeteges, interaktív koncertjeiről elhíresült, nem feltétlenül az elmélyülést célzó, de nem is rágógumizenét játszó zenekarrá nőtte ki magát – a kisgyermekes családok legnagyobb örömére.

A valódi sikert nem annyira szerzeményeik, hanem rendezvényeik hozták meg; népszerűségükhöz minden bizonnyal erőteljesen járul hozzá ars poeticájuk, miszerint „az a jó gyerekkoncert, ahol a szülő sem unatkozik”. S azon túl, hogy a szülőket eleve gyönyörűséggel tölti el, ha azt látják, hogy csemetéik pompásan érzik magukat, roppant hálásak tudnak lenni, ha rájuk is figyelnek, őket is bevonják valamilyen értelemben a játékba; így lesz egy rendezvényből igazi „családi program”, ami manapság ugye rendkívül gyakran hallott, és – valljuk be – igen piacképes kifejezés. Önmagában az, hogy a felnőttek is aktivizálhatják magukat a koncerteken, „ahol a gyerekeket mutogatós, felelgetős játékokkal, közös énekkel, tánccal" vonják be, még nem számít egyedi jelenségnek, ám ha a szövegeket nézzük, megállapíthatjuk, hogy nem egyszer tartalmaznak „felnőttes” kiszólásokat, inkább a nagyok számára érthető poénokat, szavakat, kifejezéseket. Ez a keveredés láthatóan nem zavarja a gyerekeket, sőt, merem állítani, hogy kifejezetten egészséges kompromisszumot eredményez szülő és gyermeke között – elég, ha csak arra gondolunk, hogy ritkán zárjuk rá az ajtót a zenehallgató kiskorúra, és ő is szereti mutogatni a kedvenceit. A közös játék talán így valóban közös lehet.



A szövegekhez (versekhez) tartozó akusztikus hangzású zene is hatalmas kavalkád, sokszínű forgatag. Hát itt szinte minden van: etnós, bluesos, rapes stb. elemek, latinos, mulatós stb. motívumok, „ezt már hallottam valahol”-dallamok, mindehhez a kissé mátépéteres ének, és a lassú számok bródyjánososan édesbús, szomorkás, esőcsepergős hangulata. Legegyszerűbb lenne azt mondani, hogy gyermekpopzene, de (mivel nekem minden egyformán popzene) inkább úgy fogalmazok, hogy amellett, hogy kielégítheti a kisebbek és még kisebbek ritmus-, ismétlés-, mondókás; szövegileg állatos, növényes, péksüteményes igényét, a felső tagozatos iskolások is pöröghetnek rá, sőt, a felnőttek is ráismerhetnek egy-egy számukra nosztalgiát keltő mozzanatra. Úgy is mondhatnám: minden részt vevő találhat benne valamit a maga számára. S ez igen egészséges és praktikus dolog.

„A zenekar küldetése: a klasszikus és kortárs költők gyerekverseinek megzenésítése, népszerűsítése (Gazdag Erzsi, Kiss Benedek, Móra Ferenc, Zelk Zoltán, Weöres Sándor, Romhányi József, Kányádi Sándor, Tarbay Ede, Szalai Borbála)” – olvasható a bemutatkozó sorok között (e felsoroláshoz a harmadik albumtól még csatlakoztak nevek, pl. Nagy Bandó Andrásé). Mindez – szigorúan véve – körülbelül azt kell jelentse, hogy céljukat akkor érik el, ha produkciójuk egyfajta rávezető szerepet is beteljesít a verssel kapcsolatban, illetve, ha az azt élvező hallgatóságban felkeltik az érdeklődést a megénekelt költők és többi műveik iránt. Nem tudok nyilatkozni arról, hogy ez mennyire sikerül, abban azonban biztos vagyok, hogy ahhoz, hogy ezek az élmények ne csupán jó kis buliként, ösztönök és vágyak pillanatnyi kielégítéseként, kikapcsoló és búfelejtő happeningként csapódjanak le, a szülőknek is nagyon nagy mértékben hozzá kell járulniuk. 
 
Találkoztam olyan zenetanári véleménnyel, amely szerint az Alma szerzeményei túlságosan modernek és túlpörgetik a gyerekeket, fülbemászó dallamaikkal inkább a popularitást szolgálják. Hallottam koncerten résztvevő szülőket is, akik szinte a pop-rock koncertek csápoló közönségét látták bele a tomboló gyerekseregbe – és valóban felmerülhet a kérdés, hogy a számukra sok élvezetet nyújtó események közepette mennyire érinti meg őket a költészet szele, illetve, hogy ezek az érintések beépíthetőek-e a későbbi jó ízlés, helyes értékítélet, minőségi életvitel és kultúra iránti igény alapzatába? Biztos sokan felhorkannak, hogy ez még mindig jobb, mint a napjainkban olyannyira terjedő, olcsó, értéktelen és értékelhetetlen, piaci zenei szemét, amely a még oly könnyen átverhető gyerekek természetes ritmus-, zenei és kifejezésigényét a lehető legkényelmesebb és legkönnyebben hozzáférhető formában használja ki. Na de ne azért hallgattassunk bármit is a gyerekkel, mert „még mindig jobb…”. Inkább azért, mert egészségesen beilleszthető a játszva tanulás és a tanulva játszás folyamataiba, vagy mert úgy gondoljuk, az időnkénti teljes ellazulás, az örömzenélés, és az ehhez segédeszközül szolgáló költemények nem megvetendő és haszontalan dolgok gyerekek számára is egyre stresszesebb jelenünkben.

Levezetésként, és mielőtt végképp elmerülnék a demagógia mocsarában, vagy elragadna valamilyen indulat, megjegyezném, hogy én is szívesen hallgatom az albumokat, igaz, inkább háttérzenének. Mikor megeszem egészségtelen reggelimet egészségtelenül későn (délelőtt 11-kor), berakom az Almát és egyszerűen jól érzem magam. Ezen felbuzdulva meg is alkottam a magam szubjektív, „felnőtt” top 5-ömet, álljon ez itt befejezésképpen:

1. Duna mellett
2. Zivatar lányka
3. Rigórúgta dió
4. Betemetett a nagy hó
5. Barangolók