Érdemes a kiállítás ismertetése előtt némi előtörténeti áttekintést és ezzel egyből kitérőt tennünk, hogy lássuk, milyen komoly szakmai munka áll a tárlat létrejötte mögött. Az eredményről pedig majd később…

A debreceni MODEM még 2007 végén kereste meg Andrej Jerofejev művészettörténészt, hogy rendezzen Magyarországon reprezentatív tárlatot az orosz szoc-art alkotásaiból. A moszkvai Tretyakov Képtár kortárs részlegének vezetőjét azonban június elején váratlanul elbocsátották állásából, a múzeum pedig nyilvánvalóvá tette, hogy nem vesz részt a projektben. Júniusban, a MODEM egy neves magánalapítvánnyal, a moszkvai Műgyűjtők Társaságával kötött szerződést a debreceni kiállítás létrehozására. Azonban augusztus elején kitört az orosz-grúz háború, az alapítvány pedig úgy nyilatkozott, hogy a kialakult helyzetben, nem engedheti meg Oroszország, hogy országukat rossz színben feltüntető alkotások kapjanak nyilvánosságot határaikon túl.

A MODEM megkereste a moszkvai Art4.ru Kortárs Művészeti Múzeumot, a pARTner Project Galleryt, valamint a világhírű Blue Noses csoport tagjait (utóbbi csoport munkáiból szintén önálló tárlat nyílt a MODEMben). Tekintettel arra, hogy a két múzeum anyagának egy jelentős része éppen Szlovákiában, tehát az EU-n belül kapott teret egy nagyszabású tárlaton, ezek Debrecenbe szállítása adminisztratív szempontból lényegesen könnyebbnek bizonyult. Ez az anyag jól kiegészítette a Moszkvából már korábban elhozott filmeket, fotóprinteket valamint a nem oroszországi múzeumokból kölcsönzött munkákat. Így végül hatvannégy alkotó mintegy kétszáz műve került a publikum elé. A "Hogyan tovább Oroszország?" átfogó módon mutatja be az elmúlt három évtized orosz képzőművészetét. Sok olyan alkotó szerepelt, akiknek munkái a világ nagy közgyűjteményeinek féltve őrzött darabjai. A kurátorok (Jevgenyij Bereznerk, Irina Csireva és Natalia Taraszova) arra törekedtek, hogy minél több alkotótól kerüljön jellegzetes és jelentős mű a MODEMbe.

A tárlat egyik legjelentősebb darabja a New Yorkban élő, világhírű Ilja Kabakov nagyméretű installációja, a Közös konyha, ami sokak szerint a kortárs orosz képzőművészet egyik főműve. A harminc négyzetméteres teret kitöltő mű a szovjet társbérleti lakást, azaz a kommunálka közös konyháját idézi meg, amit a sztálini idők lakásínsége hozott létre a húszas évek vége körül. A vitrinben akkumulált tárgyak és irományok, valamint a hozzájuk készített útmutatók azt az illúziót kelti a szemlélőben, hogy dokumentarista pontossággal összeillesztett ready made-ekkel van dolga, és csak tüzetes vizsgálódás után tűnnek fel az olyan elidegenítő elemek, mint a kindertojás és a gyümölcsmintás befőttesüveg kupak, ami nyilvánvalóan nem volt jelen a 1920-as évek Oroszországában. Szintén térelméleti problémát feszegetett, annak is alapvető szerkezetét próbálta megragadni Ánya Zsjolugy 2007-es installációja, Az elementáris boldogság sematikus tere.

Ennek a korszaknak a szemiotikai problémakreálása a kiállításon szereplő alkotások egyik összefogó vonása, ami a legtöbb értékelhető munkát jellemzi és rendszerbe kapcsolja épp a rendszerrel való szembehelyezés, vagy legalábbis az arra való reagálás által. Ez nagyon érdekesen jelenik meg például Alexander Koszolapov „Lenin” című 1989-es olajképén, ahol az embléma közepére a híres orosz forradalmár alakja helyett egy esszenciális jelentőségű mesehős alakja, Miki egér került, akiről azért az értelmezés árnyaltsága érdekében érdemes tudni, hogy 1928-as filmfőszerepeiben még drótvékony végtagokkal és gonosz jellemmel bírt, macskákat és nőket kínzott. Leonyid Szokov szintén a szovjet ikon alakját állítja középpontba metafizikai távlatot kölcsönözve mondandójának a Lenin és Giacometti című 1989-es bronzszobrán.

Valami ilyesmi történik Kirill Cseluskin számtalan habosított műanyagbábuból összeállított Havasi emberek című 2005-ös installációján is, ami nemcsak a számtalan fehér bábu különböző megformáltságával hat, hanem még ehhez hozzájárul, hogy az installáció egyik periferiális helyén, a tömegbe olvadva feltűnik egy, az összes többitől elütő, fekete színű bábu is. Tehát nemcsak a kommunizmus, az elarctalanítás kritikája gondolható hozzá a munkához, de valami olyanra is ráirányítja figyelmünket, hogy a mindennapok emberei közül válhatnak ki az eredeti gondolkodók, a művészek vagy épp a „fekete bárányok” is.

Egy ilyen mindennapokba beépült alakot jelenít meg Szemjon Fajbiszovics Lev Rubinstejn, a költő (1987) című hiperrealista olajképe, ahol a központi alak is csak olyan, mint bármelyik metrón utazó ember, de valami mégis kiemeli, az életérzése, ám ez nem olvasható le a képről. A költő pont úgy kapaszkodik, mint a többiek, és pont olyan kétségbeesett arca van, mint másoknak, a festő pedig csak orrtól felfelé komponálta a képbe, ezzel is jelezve, hogy bár látszólag a címszereplő van legközelebb a nézőhöz, mégis éppoly távol van, mint bárki.

De a precizitás nemcsak ecsettel lehetséges, a hiperrealizmus eszköztárát használva – erről adott tanúbizonyságot Olga Szoldatova üveggyöngy és féldrágaköves hímzéseivel, amiken a munkásember hagyományos ábrázolását, a végtelen türelmet és monotonitást igénylő technikával billentette ki a hagyományos értelmezési távlatból. Dolgozott, hogy a cselekvés erejével és eredményével ábrázolja a dolgozót.

Az oroszok tehát a MODEMben vannak, és műveikkel valamit mondani próbálnak nekünk. Ez hol megérinti a befogadó szubjektumot, hol pedig egyáltalán nem, de átértékelve első benyomásaimat úgy érzem, mindez több mint hatástörténeti utórezgés, több mint szociológiai sérelmek felfeslése, vagy ha mégsem több, hát akkor ettől igazán orosz…



"Hogyan tovább Oroszország?"
MODEM Modern és Kortárs Művészeti központ (Debrecen), szeptember 25 - december 15.