Debrecenben 2006. szeptember 25-én nyitotta meg kapuit az ország egyik legkorszerűbb és legnagyobb művészeti központja, két évvel később pedig több mint 30 időszaki kiállítás és mintegy háromszázezer látogató után a „kék orrok” lepték el egyik emeleti kiállítóterét. Persze nem installált kékre festett, vagy épp elkékült és halottakról leválasztott emberi orrok – bár hatásában talán ez radikálisabb lett volna és kevésbé közhelyes – csak az orosz kortárs performansz-csoport, a Blue Noses munkái kerültek közszemlére. A megnyitó napján az alkotók maguk is jelenlétükkel hitelesítették (vagy épp hiteltelenné tették?) a kiállítás kissé egysíkú anyagát, mely a performansz nyugatról induló műfajának utórezgése némi nemzeti identitástudattal megspékelve. Ezzel ismerkedhet most meg a magyar közönség A meztelen igazság - Blue Noses cenzúrázatlanul című kiállításon.

Az 1996-ban alakult csoport Vjacseszlav Mizin és Alexander Szaburov összefogásával indult, később munkájukba alkalmi jelleggel több más művészt is bevontak egy-egy projekt erejéig. A Blue Noses performanszai a kanonizált értékrend oroszországi és sok esetben általános európai vagy épp amerikai mintáit támadják könyörtelenül. Bár munkáik sokszor hangsúlyozottan a nemzeti klisék meghaladását és felülírását célozzák, a nemzeti toposzok és a kommunizmus nagy ikonjai is feltűnnek munkáikon. A Lenin forog a sírjában című 2008-as videó ironikus töltete mellett akarva-akaratlan mitikus erőt is kölcsönöz az egykori forradalmár alakjának. A felülnézetből filmezett, fehér felületen fekvő és kissé elhízott Lenin 5 és fél percen keresztül forgolódik, végül visszakerül eredeti állapotába, ám az egész kezdődik előlről, pont ott, ahol az előbb véget ért, és ez a végtelenségig… Mi ez, ha nem a mitikus ciklikusság cinikus vizualitásba fordítása? Hasonló szakralizálás, és egyszerre egy keresztény szimbólum deszakralizálása is megtörténik egy hatalmas printen, ahol vörös háttér előtt az egyenruhás Sztálint láthatjuk keresztre feszítve a túlsúlyos Che Guevara társaságában.

A Blue Noses két tagja, Mizin és Szaburov úgymond „világsztárok”, hiszen ha nevüket nem is jegyzik mindenhol, de számítógépes printjeiket és videóikat – a digitális technikának hála – a világ minden pontján ismerik és élvezik. Ahogy a MODEM megnyitóján maguk is fogalmaztak munkásságukra utalva: „Ez a modern információs társadalom egy metszete.” Azonban miközben próbálják leleplezni a média és az amerikai fogyasztói társadalom visszatetsző rendszerét, maguk is kénytelenek asszimilálódni ebbe a hálózatba. Az alkotás mint aktus így számukra rítikus és egyszerre funkcionális tevékenység, mely sokszor a nagyobb közösség normáinak való alávetettséget figurázza ki, vagy a multikulturalitás problémáit feszegeti (pl. Isten hozott NATO!, 2006).

Meglehetősen lényegre törő, de túlhajszolt címmel ellátott videó-installáció, a Kisemberek - valóság-show. Amit mindig is szerettél volna látni a tv-ben, de nem merted kérni (2003-04) a három „emberi alapfunkciót” (táplálékfelvételt, ürítést és szexet) villantja fel és teszi ciklikus cselekvési sorrá. A horizontális síkba helyezett monitornak keretet adó fehér lécek eltávolítják a monitor felé hajló nézőtől az eseményeket, és olyan hatást keltenek számára, mintha egy terráriumba tekintene, ahol a kis térben három kisember (két férfi és egy nő) felgyorsítva tevékenykedik és mozog a vécé, az asztal és az ágy között, amik az alapcselekvések színtereit adják.

Közismert kortárs politikusok, közszereplők, vagy akár fiktív alakok is gyakran jelennek meg félreérthetetlen helyzetben, meztelenül, parodisztikus vagy groteszk módon ábrázolva képeiken, videóikon. A kiállítás legnagyobb szekcióját épp az ilyen egymástól távoli alakok manipulálás útján való egymás mellé illesztése jellemezte. Az aligha matematikai pontossággal megkomponált munkákon meztelen alakok arca helyére ismert személyek fejeit montírozták a művészek. Nem csak Bush és bin Laden, de Harry Potter, Shrek, sőt Krisztus arca is az alakokra került. Utóbbin még a rajta maradó alsógatya és egyik kezében a gyertya, éreztetni látszik a reményt, hogy van, ami több mint puszta hús, ami nem tárulkozik fel azonnal testi mivoltában, de ez is csak az irónia szintjén érzékelhető. Ugyanezeket a közismert alakokat és persze őket, magukat láthatjuk a csoport mozgóképes improvizációin is, hasonló szituációkban.

Ismét csak a megnyitón elejtett szavakat tudom idézni, a Blue Noses önidentifikációjához kapcsolódva: „Amit csinálunk, arra sokan azt mondják, hogy pornó, pedig önök magyarok tudják, mi a pornó. Ez nem az, hisz ebben, amit csinálunk, nincs semmi izgató.” Hogy akkor mégis mi ez? Az kérdéses, közhelyesen azt is mondhatnánk: „mindenkinek más”, de egy biztos, valami kétségtelenül korhatáros.

A meztelen igazság - A Blue Noses cenzúrázatlanul
MODEM Modern és Kortárs Művészeti központ, szeptember 25 - december 15.