Lassan borul homályba a nézőtér. Felébred a színpadon kifeszített vászon. Fényből szemek születnek, bámul a textil arc. Vagy talán az egész egy óriási szem?

Zene susog. Illúzió.

Már el is halványulnak a szemek, domborodik a textil, megmarkolják, pálcákkal karcolják, újabb és újabb lámpások bukkannak föl; sok apró szentjánosbogár kergeti egymást. Nem értem, hogy mozoghatnak ilyen gyorsan.

Szemfényvesztés. Vaksötét.

Fényutca. Fekete-fehér. Arctalan, nemtelen alak lebeg a vászon előtt. Lélegzik, hús-vér. Meresztgetem a szemem, keresem a felfüggesztés vagy alátámasztás pontját.

Hiába. Mágia.

Csontok. Vagy pálcák. Olykor egyik, olykor másik. Összecsukható, mert sok egyenlő részből áll. Bottá merevíthető, mert megáll a „lábszárcsontján”. Nem akarok hinni a szememnek. Látom az előadót a textil előtt, látom teste vászonra vetülő árnyékát, és látom, ahogy megmozdul – a vászon mögött.

A bot árnyéka a gerince. Téboly.

A másik test most fénylik. Mintha asztrális tudatunk nyújtózkodna a lassan lépdelő valódi test árnyékká szelídülő sziluettjében. Halál utáni, születés előtti pillanat. Végül a fénytest is egyetlen ragyogó energiapontba zsugorítja magát.

Költészet. Látomás.

Lüktet a kelme. A kis csillagok kigyúlnak, kergetőznek. Megint ott, ahonnan elindultunk. Kék és piros festi a szövetet. A jó és a rossz színei.

Újjászületés. Rajzfilmfigurává.

Keisuke Kanaït lezser, fehér kosztümje és az arcába fésült haj nemtelenné teszi. Nyakig Pom-pom, alatta akrobatikus ügyességű cirkuszművész. Hajlékony csontozatú létező, akinek egyetlen feladata újra és újra meghalni, aztán ismét megszületni. Számára a halál nem rettegett lezárása az életnek, hanem egy másik állapot, amelyből újabb kalandok felé vezet az út. A humorral megkomponált etűdök segítenek, hogy mi is felszabadultan, görcsmentesen szembesüljünk az elmúlással.

Butó, pantomim és cirkusz. Mindegyik és igazán egyik sem. Kanaï és a rendező, Sébastien Lalanne azokhoz az ősi japán cirkuszi formákhoz nyúlik vissza, amelyek a ma tradicionálisnak vélt nó, kabuki és bunraku eredetét jelentik. Az előadás mégsem szertartásszerű. A Gaï-Kotsu (Csontváz) elevenségét a transzcendenshez és a klasszikus japán színházhoz való tiszteletteljes, mégis szemtelen viszony okozza. A műfaji határok kitolásával az előadás nem pusztán a lélek, hanem a színház újjászületéséről is szól.


Compagnie Oki Haiku Dan:
Gaï-Kotsu /Csontváz

Koncepció: Keisuke Kanaï
Előadja: Keisuke Kanaï
Rendezte: Sébastien Lalanne
Közreműködött: Rumi Kumatsubara
Fény: Cécile Hérault, Hervé Lonchamp
Hang: Thomas Costerg, Julien Cocquerez
Jelmez: Aurélie Secondé
Zene: Rui Owada

A képek forrása: link1 link2