A nyitány végére felmegy a függöny, és máris mellbe vág a látvány. Szokásos, kovalikosan hatalmas tér (Angelika Höcknerrel tervezte a díszletet): monstrum, szürke falak, három emelet magasságban. Ebbe a térbe helyezi a rendező a Fideliót, itt játszatja el a történetet, és szemmel láthatólag nem veszi komolyan, de legalábbis idézőjelbe teszi azt.

Kovalik viccet csinál, poénokat tesz bele, az emelkedettséget túlzásokkal és giccsel süllyeszti le. A szüzsét bibliai motívumokra fűzi: rögtön a nyitó képen megfeszített Krisztust látunk, bár ekkor még nem tudjuk, hogy ez a fiatal fiú (kifinomult mozgásából ítélve persze gyanakodhatunk, hogy táncos) játssza Leonóra férfi alakját. Ő mozog a többi szereplővel egy szinten, felül, Leonóra pedig a legalsón énekel, s adja a hangját a fiútesthez. Ráadásul „valós” érzelmeit kínálja: a drámát, félelmeit, melyeket takargatni sem kell, hiszen ő egyedül van saját terében, ő nem áll az emberekkel szemben. Szép ötlet, szép kivitelezés, nézni is, rágondolni is jó.






















Kovalik tehát bibliai utalásokkal operál. Világos, hogy Leonóra feláldozza, feláldozná magát kedveséért, hogy megváltsa a rabságból. A színpadi események puszta rendezői ötletnél akkor válnak komolyabbá, amikor a második felvonásban - a börtönben - Leonóra kenyeret és bort ad (ami az eredeti mű szerint is biblikus, szertartásos) a szenvedő Florestannak. Számos más bibliai motívum is megjelenik: a Gráltól az Oltáriszentségen át egészen Mária Magdolnáig – azonban olyan erős képekkel, olyan durva megjelenítéssel hívják fel a figyelmet önmagukra, hogy épp e túlzásuk miatt tudnak beilleszkedni az előadás kereteibe: Fidelio története a megváltás- és szenvedéstörténetre reflektál, ám erős eltávolítással: iróniával kezelve és giccsként megjelenítve azt.

A giccs netovábbja, amikor Leonóra szivárványként vizionálja a Reményt (következetesen nagybetűvel feliratozva, mint a Boldogság, stb.): egy szereplő áthalad az üres színpadon, kezében a szivárványszínű „peace” zászlót tartja – itt jelenik meg először a szivárvány. S ha ez még nem lenne elég röhejes (amilyennek lennie kell egy ilyen előadásban), a második felvonás záróképében a kórus színes, rikító ruhákban jelenik meg, és a darab végére a szivárvány színeinek megfelelően állnak be az énekesek. Így érthető, miért épp oda tették a 3. Leonóra-nyitányt – idő kellett a rabok és fogvatartók ruháját levenni és átöltözni – a propos: az előadás alapján a kettő nem áll távol egymástól, sőt, könnyen átváltozik egyik a másikba…

Az eredeti drámát úgy nem veszi komolyan az előadás, hogy eközben súlyos problémákat vet fel, illetve egyes részeket mély drámaisággal emel ki, nem tagadva igaz voltát. Nemcsak az imént említett motívumra gondolhatunk, azaz az ember pozíciójának esendőségére, hanem arra a nagyon szép és őszinte pillanatra is, amikor a szerelmesek egymás felé fordulva, szinte mozdulatlanul nézik egymást.

Joggal gondolhatnánk, hogy jobb, ha az énekes énekel és nem beszél, hiszen képtelen érthetően, ám mégis természetesen artikulálni a szöveget. Az előadás azonban erősen rácáfol tévhitünkre: szebbnél szebb német beszédet hallunk; igaz, a főpróbán többször behallatszott a nézőtérre a súgó segítsége, s ez nem csak a prózai részeket érintette… a premier után remélhetőleg csökken majd a bizonytalanság.

Ami Thomas Moser Florestanját illeti, a kevésbé maliciózusak az első megszólalásakor még arra gondolhattak, hogy a mély fájdalom és megtörtség miatt intenzív, lamentáló a hangja. Ám hamarosan még nekik is rá kellett jönni, hogy ő valóban így énekel: a leghalkabb, legáhítatosabb ensemble-ból is kihallatszik ordenáréba hajló orgánuma.

Kis csalódást okozott Berczelly István mint Don Pizzaro, akinek bár szemüveges figurája, alakítása megfelelőnek tűnt, éneke bizonytalan volt, hangja pedig – különösen az indításoknál – gyakran megbicsaklott. Rálik Szilvia ellenben – az opera elejét leszámítva, ahol tán őt is elkapta a hév – csodálatosan vitte végig a szerepet, mind jelenlét szempontjából, mind énekében. Az előadást vezénylő Fischer Ádám pedig sok szépet tudott kihozni az egyébként nem mindig a helyzet magaslatán álló zenekarból. Még ha szétesett is időnként, a könnyedség és súlyos dráma egyaránt meg tudott szólalni – csakúgy, mint a rendezésben.


Fotók: Éder Vera

További előadások:

2008. október 30., csütörtök

2008. november 2., vasárnap

2009. április 14., kedd

2009. április 17., péntek

2009. április 26., vasárnap