Hollywood, úgy tűnik, régóta késztetést érez arra, hogy megvédje idoljai becsületét, és bebizonyítsa, hogy a gyönyörű, hosszú lábú és észbontóan dögös aerobic-bigék közül nem soknak ugyan, de egy-kettőnek maradhat ideje a napi kétszeri tornázás, wellness, több órányi vásárolgatás és partyzás mellett arra is, hogy tanuljon, illetve képezze magát, és egyáltalán, attól, mert szoborszépek, még bőven lehet ugyanannyi agysejtjük, mint kevésbé attraktív fajtársaiknak. Sőt. Ők tudják csak meghódítani a világot igazán.

Fred Wolf és csapata egy kicsit máson gondolkodott el. Mi van akkor, ha adott szőkénk nem egyszerűen szőke és gyönyörű, de abban a szerencsés, sokak által vágyott helyzetben is van, hogy playboy-nyusziként élje az életét? Ja, és a lényeg: mi van, ha ez a lány egyáltalán nem egy észlény, csak ahhoz ért, amit mindig is csinált (szépítkezés, partyszervezés, dekorálás és természetesen a csábítás), de nem is akarja bebizonyítani az ellenkezőjét? Végtére is, így egy egész hiteles figurát kapunk!

Igen, a főbb karakter már megvan. De hogy lesz ebből történet? –gondolkodhatott el anno Karen McCullah Lutz forgatókönyvíró. – Hát úgy, hogy már a film legelején kialakul egy olyan konfliktus, amivel a lány nem tud mit kezdeni, ezért mozdulnia kell – szólhatott a másik autor, Kirsten Smith. – Megvan! – örvendeztek együtt – A lány legyen playboynyuszi, és a film elején dobják ki a nyusziházból, mert túl öreg lett, és induljon el a nagyvilágba otthont keresni, aztán találjon rá egy düledező lánykolira, ahol ő lesz a kolivezető, költözzön be a nyomi ufószerű csajok közé az összes rucijával, sminkjével és smukkjával, faragjon bombanőt a lányokból, és szeressen bele egy okos pasiba!

Jó, talán sarkítottam, de a történet váza nagyjából ez. Shelley (Anna Faris) bájos és buja, egyáltalán nem okos, de ez végtelenül nem zavaró, ellenben naiv és jóindulatú. Ő csak egyszerűen egy helyet akar, ahol eléldegélhet a megszokott életstílusában. Az alapötlet kissé nonszensz, úgy, ahogy az egész film is. Egyáltalán nem életszerű. De ez semmit nem vesz el a film élvezhetőségéből, sőt, csak jobb lesz attól, hogy a film nem sugall semmi „veled is megtörténhet”-dolgot. Nem, ez nem egy átlagos amerikai lány története. Ez Shelleyé, úgyhogy tessék hátradőlni és szórakozni!

Mert azt lehet. Az okos, de nyomi lányok próbálkozásain, hogy végre népszerűek legyenek, Shelley igyekezetén, hogy okosnak tűnjön kicsit, hogy meghódíthassa a kiszemelt férfiút (na jó, ez tényleg nagyon doktorszöszis, de szerencsére csak pár pillanatig tart, és úgyse lesz értelme) a másik kolesz „gonosz pompomlányain” (akik egyáltalán nem pompomlányok, csak ők képviselik a menő, gonosz csajokat), és a kliséken. Valamint a gyönyörű Monroe-remake jeleneten. Majd meglátják.

Anna Faris külön dicséretet érdemel, csakúgy, mint az ajkai, amik lenyűgözően tökéletesre sikeredtek, ezáltal szimbolizálva az egész világot, ahonnan Shelley érkezett. Emma Stone zseniálisan adja nemcsak az idióta cikicsajt, de a menőn hallgatni tudó okos szépséget is. Beverly D’Angelo pedig nagyon jól tette, hogy elvállalta a másik koli gonosz „housemother”-jének szerepét. Igazán neki való.

A kapcsolatok nem elég életszerűek, nem indokolt sok esetben, ki kibe miért szeret bele – de kit érdekel? Mondtam már: ez egy mese, ha ráérzünk az ízére, és elkezdjük épp olyan könnyedén venni, ahogy a film veszi saját magát és a filmművészetet, akkor határtalanul megkönnyebbülünk. Hogy tudniillik ez egy kellemes egyetemista-vígjáték. Alapkonfliktusokkal és alaptípusokkal operál – csak kicsit felturbózva. A történetet könnyű megérteni, az alakok szórakoztatóak. Nagy konklúzió nincs. De a film rózsaszín bája végig a föld fölött tart.

A házi nyuszi (The House Bunny)
Színes feliratos amerikai vígjáték, 97 perc, 2008.
12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott.
Dolby Digital
Rendezte: Fred Wolf
Szereplők: Anna Faris, Beverly D'Angelo, Colin Hanks
Bemutató: 2008. október 9.
Forgalmazza: InterCom