Az első félidő egy Karlheinz Stockhausen darabbal kezdődött. A szerző főként különös elektronikus szerzeményeiről ismert - ehhez képest egy vonóstriót hallottunk. Persze a trió korántsem a megszokott, romantikus érából szólt: a futamok leginkább valamilyen dodekafon szerző egyik darabjára emlékeztettek, ami némi meglepetés okozott; ám még így is alig készítette elő a második előadást, Lachenmann darabját.

Az első meglepetést az átrendeződő színtér okozta: a kottaállványok és a nagyobb hangszerek ugyan már a színpadon voltak, mégis különös volt, ahogy a - trió által - gyéren benépesített színpad hirtelen megtelt zenészekkel. Zenészeket mondtam, bár némelyik pozíciója bizony meglehetősen instabil volt: a különös, ám mégis hagyományos hangszerek (pl. altfuvola, illetve baritonszaxofon) mellett ugyanis elektronikus hangkeltő eszközök is felbukkantak.

A szünetben tovább folyt a találgatás, hogy mire szolgáltak, ugyanis bár meglehetős átéléssel kezelték őket, leginkább valamiféle biciklicsengőre emlékeztető hangot adtak ki, és ugyan kábellel csatlakoztak az elektromos hálózathoz, mégsem volt - a legkevésébé sem - világos, hogyan és milyen elven szólaltatják meg a hangokat.

De nem csak a hangszerek voltak különösek. A darabban szinte egyetlen hangszer sem volt, amelyet a megszokott, hangszer-specifikus módon szólaltattak volna meg. A fúvósok a tenyerükkel verték a fúvókát, a vonósok pedig mindenütt vonták a húrokat (valamint a hangszer testét), csak ott nem, ahol azt "illik", szóval ugyan nagyzenekart hallottunk, ám korántsem nagyzenekari hangzással.

Ahogy mondtam, különös volt. Izgalmasnak is nevezném, hiszen alig-alig hallani Magyarországon ilyen előadást, ám hamar kissé unalmassá vált, ahogy szinte poén-halmazzá degradálták a művet. És ez a közönséget alapvetően megosztotta: az egész szünet alatt, egészen a második félidőig azon vitatkoztak az emberek, hogy ez most zene, vagy nem?

Szeretném kihangsúlyozni, hogy az ilyen koncertekre járó közönség nagyrészt szakmai, valamint a szerzői gárdából előre lehetett látni, hogy különleges élményben lesz részünk. Ennek ellenére kissé elcsodálkoztam, amikor láttam, hogy a szünet nem csökkentette le lényegesen a hallgatóság létszámát.

És ez így volt jó, ugyanis a második félidőben végre a "megszokott" kortárs zenét hallhattuk: Wolfgang Rihm Concerto "Séraphin" című szerzeményét, s aki idáig kitartott, az nem bánta meg, s hatalmas ovációval fogadta a MusikFabrik szokatlan, ám lenyűgöző zenei teljesítményét.

Az előadás, ahogy az előadott zeneművek is zseniálisak voltak. A zenészekben nem csak a kellő - és lenyűgöző - technikai tudás volt meg, hanem a kellő komolyság és hit is, hogy a furcsa hangzásokat kellő átéléssel adják elő. Ami elgondolkodtató volt, az a kortárs magyar zene helyzete, illetve a koncerten megjelenő szakmai közönség reakciója. Ha a műsor nem lett volna ilyen jól, átgondoltan felépítve, ha nem láttunk, hallottunk volna a különös és "hagyományos" hangszerek különös elegyét, egyedül maradtam volna az előadás végén.

MusikFabrik

A musikFabrik, a kortárs zene nemzetközi zenekara olyan nagyhírű fesztiválokon és helyszíneken lépett fel, mint a Berlini Ünnepi hetek, a Musica Strassbourg, az Ultraschall Berlin, a Brooklyn Academy of Music (New York), a Muziekgebouw és a Concertgebouw (Amsterdam), a Schleswig-Holstein-i és a Rheingau-i Musik Festival, a Huddersfield Contemporary Music Festival, a Beethovenfest (Bonn), a Westdeutscher Rundfunk Köln, a Berliner Philharmonie, a Philharmonie Essen, a "La Cité de la Musique Paris", a Konzerthaus (Dortmund), vagy a Tonhalle (Düsseldorf).

A zenekar nemzetközileg is elismert művészekkel dolgozik együtt (Mauricio Kagel, Hans Zender, Karlheintz Stockhausen, Helmut Lachenmann, Eötvös Péter, Nicolaus A. Huber, Louis Andriessen, Rebecca Saunders, Emmanuel Nunes, Stefan Asbury, Peter Rundel, Kasper de Roo, James Wood és Diego Masson).

A musikFabrik előadásában a klasszikus modern és kortárs művek mellett rendszeresen megszólalnak kísérleti és interdiszciplináris projektek élő elektronikával, installációkkal, tánccal és zenés színházzal.

Karlheintz Stockhausen: Hoffnung - remény (2007)

Karlheintz Stockhausen kozmológiai összefüggésekben látta alkotó tevékenységét. Mindenekelőtt a periodikus ciklusokban elrendezett idő - létezésünk alapfeltétele és a kozmológiai rend kifejezése - jelentette számára az alkotások kiindulópontját. A Tierkreis-től (Zodiákus, 1975/76) egészen a Licht (Fény) című - 1977 és 2003 között írt - operaciklusáig terjedő időszakot ez a gondolatvilág határozta meg. A hét egyes napjainak szentelt, hét műből álló operasorozatban a kompozíciók monumentális "teremtéssé" állnak össze.

2004-ben, röviddel a Licht befejezését követően Stockhausen megkezdte a 24 műből álló Klang (Hang) komponálását, melyben minden egyes darab a nap egy-egy órájához kapcsolódik. A komponista múlt év decemberében bekövetkezett halála végül megakadályozta az alkotás befejezését, 21 darab azonban elkészült, s néhánynak már az ősbemutatójára is sor került.

A Licht-hez képest a Klang jóval visszafogottabb hangvételű. Az egyes órákhoz hozzárendelt címek: Himmelfahrt (Mennybemenetel), Freude (Öröm), Himmels Tür (A menny kapuja), Harmonien (Harmóniák), Glück (Szerencse), Hoffnung (Remény), Treue (Hűség), Cosmic Pulse (Kozmikus lüktetés) vagy Paradies (Éden) vallásos-mitológiai szférára utalnak, de a Licht-től eltérően ezek a művek nem tartalmaznak sem színpadi elemeket, sem mitológiai történéseket.

A zeneszerző a Hoffnung-hoz - a kilencedik óra darabjához - egyedülálló zenekari összetételt választott: gordonkát, mélyhegedűt és hegedűt.

Helmut Lachenmann

A hetvenes évek végén írott műveiben Lachenmann a hagyományos hangzásvilághoz tér vissza. A "Musique concrete instrumental" zenei világa ugyan még ekkor is megjelenik alkotásaiban, de már nem a legfontosabb szerkesztési elve kompozícióinak.

Ez a gondolkodásmód jellemzi az 1983/84-ben komponált Mouvement ( - vor der Erstarrung) / Mozgás (- a megdermedés előtt) című darabját is, melynek középpontjában a "mozgás-megdermedés" dialektikája áll. Lachenmann szerint ez "a holt mozgások, szinte az utolsó rándulások, remegések zenéje, amelyek 'ál-aktivitásában' a végsőkig kiüresedett - pontozott, triolás, motorikus - ritmusok törmelékei önmagukban is a 'külső megdermedés megelőző belső dermedtséget' mutatják". Lachenmann e művében a látszólag semmibe futó virtuozitást bontja ki, miközben figurációkat, skálákat, egyszerű ritmuselemeket, valamint a hagyományos hangzásvilág megidézésére az "O du lieber Augustin" rejtett idézetét használja.

Wolfgang Rihm

A Concerto "Séraphin" cím mindössze arra utal, hogy egy színpadra írt anyag koncertszerű előadásáról van szó, amely egyáltalán nem nélkülözi a virtuóz elemeket. A kompozíció az 1990-es évek elején idnított Séraphin-zeneművel újabb darabja, amelyet Baudlaire és Artaud Théatre-de-Séraphin szövegei "ihlettek". Az Artaud-ra olyannyira jellemző atmoszféra döntő szerepet kap az olykor virtuózan eszkalálódó hangzásvilág megnyilvánulásában. A szövegek nem kerülnek igazán előtérbe (mint ahogy Artaud-nál sem), inkább a színpadi előadásmód poétikájának hangsúlyozásáról van szó. A Concerto "Séraphin" zenei anyaga visszanyúlik a Séraphin III-hoz.

A darabot Jan Fabre "I am a Mistake" címmel, táncszínházi produkcióként vitte színre; a címadó vers pedig Fabre munkája.


Előadott művek:

Karlheinz Stockhausen | HOFFNUNG (2007) vonóstrióra
'35 (magyarországi bemutató)

Helmut Lachenmann | Mouvement (1983/84)
'24

Szünet

Wolfgang Rihm | Concerto Séraphin (1993-1996/2006/2008)
'50 (magyarországi bemutató)

MusikFabrik

Liz Hirst és Richard Craig - fuvola
Peter Veale - oboa
Carl Rosman Götz Nándor - klarinét
Marlies Klumpenaar - basszusklarinét
Christine Chapman és Jodie Lawson - kürt
Bill Forman és Ales Klancar - trombita
Bruce Collings - harsona
Mirjam Schröder - hárfa
David Haller, Dirk Rothbrust és Adam Weisman - ütőhangszerek
Ulrich Löffler és Benjamin Kobler - zongora
Juditha Haeberlin - hegedű
Axel Porath és Hannah Weirich - brácsa
Dirk Wietheger és Ralph Krause - gordonka
Michael Tiepold - bőgő

hangmérnök: Paul Jeukendrup