Ian életét több dolog is beárnyékolta: fiatalon házasodik – hiába a gyermekáldás, a szerelem végét és egy új szerelem kezdetét egy huszonéves nem csendes belenyugvással viseli el. Ian szenved otthon a családjával, ezért – amikor tud és míg lelkiismerete engedi – szeretőjéhez menekül, onnan a zenekarához, ahol egyre nagyobb sikereket ér el, karrierjére viszont egyre súlyosbodó epilepsziás rohamai vetnek árnyékot. Míg végül nincs hová menekülni. A kör szép lassan bezárul, hurokká válik, és ez a hurok végül az otthont jelentő kis lakás szárítóköteleként materializálódik Ian nyaka körül. Ez a rockzenész végső kirohanása a kispolgári életmód ellen.

Az, hogy a film rendezője nagy fotós múlttal rendelkezik (Anton Corbijn több, mint 22 évig fotózta a U2-t és még rengeteg más zenekart) sokat hozzáad a filmhez. Remek képek váltják egymást, sokszor mintegy megelevenedett képeskönyvként mutatják be a főhős életének főbb eseményeit. A koncertfelvételek is nagyon rendben vannak – ebben Corbijn kliprendezői tapasztalatai mutatkoznak meg (ő rendezte többek között a Nirvana Heart Shaped Box című számának klipjét). Sokat hozzátesz a filmhez, hogy a zenekar tagjait játszó színészek annyira elkötelezettek voltak, hogy ők maguk játszották el a Joy Division számait. A zene így, modernebb hangzásban remekül szól, és a film is egy újabbat lép a hitelesség felé. A karakterek markánsak, hihetők és szerethetők.

A hitelességre törekvés jeleként foghatjuk fel az Ian és felesége Debbie (Samantha Morton) közti szörnyű párbeszédeket is: mit lehet mondani, amikor már nincs mit mondani? Hasonlóan ijesztőek az Ian és szeretője, Annik (Alexandra Maria Lara) közti dialógok. Ezek mottója az lehetne: mit lehet mondani, amikor nem is kell semmit mondani? A film közben ezek borzasztóan zavaróak, viszont elnyomhatatlan a néző déja vu érzése: ezekben a kínos beszélgetésekben mindenki részt vett már, akinek volt felfelé, vagy lefelé ívelő kapcsolata.

A dolog ott csúszik el, hogy a fentebb vázolt problémakör, mely végül Ian öngyilkosságát eredményezi, a két órás játékidő végére sem lesz olyan erősen dramatizálva, hogy azt érezzük: igen, innen tényleg nincs kiút. Hősünknek van egy szeretője, akit igazán szeret, egy családja, mely őt szereti igazán, egy sikeres bandája, mely előtt határ a csillagos ég, az egyetlen dolog, amit nem áll hatalmában befolyásolni, az a betegsége.

Valóban ennyire fontos, hogy életünk minden aspektusát tökéletesen kézben tartsuk? A film címe azt sugallja, hogy igen, ez a valódi ok.

A történet dolga, hogy ezt bizonyítsa – próbálja is több-kevesebb sikerrel, rajtunk áll, hogy elhisszük-e.


Control
Fekete-fehér feliratos angol-amerikai-ausztrál-japán életrajzi dráma, 122 perc, 2007.
16 éven aluliak számára nem ajánlott. 
Dolby Digital
Rendezte: Anton Corbijn
Szereplők: Sam Riley (Ian Curtis), Samantha Morton (Deborah Curtis), Alexandra Maria Lara (Annik Honoré)
Bemutató: 2008. október 9.
Forgalmazza: Budapest Film