Jól ránk ijesztett Vásáry Tamás a 75. születésnapja tiszteletére rendezett koncert előtt: kedélyesen bekonferálta, hogy bizony láza van, méghozzá 40 fokos! Még megvárta, hogy a közönség soraiban helyet foglaló érzékenyebb lelkek összeroskadjanak, aztán megnyugtatott mindenkit: természetesen játszani fog. Azt hiszem, ez volt az évad legjobb media hack-je: a műsorfüzetben olvasható interjúban (készítette Petrányi Judit) a művész ugyanis a következő leleplező vallomást teszi: Már az első koncertemen lázas voltam az izgalomtól. Persze, hiszen rajtam volt az egész család szeme, és úgy éreztem, tőlem függ azoknak a boldogsága, akiket szeretek. Hogy is ne lett volna 40 fokos láza az izgalomtól a fél világ szeme előtt?

Az estet nyitó Chopin: f-moll zongoraverseny alatt mindazonáltal többen körülöttem meghatottan morzsolgatták részvétkönnyeiket: 40 fokos láza van, és így zongorázik - és még vezényel is… én pedig arra gondoltam, micsoda tetű kritikus az, aki ilyenkor nekiáll centivel méricskélni egy ekkora művészt. Pláne, hogy az említett interjúban Vásáry hozzáteszi: Lehet, hogy egy kritikus valakit az egekig magasztal, de az illető előadásából a laikus zenehallgatónak esetleg hiányzik valami emberi, valami szellemi, vagy valami, ami megmozdítja belülről, és akkor azt fogja mondani, hogy ez nem tetszett, és neki, a laikusnak lesz igaza, nem a szakember kritikusnak. Azt hiszem, ezúttal épp a fordított eset forgott volna fenn – már ha lett volna olyan kritikus, aki nem a Vásáry játékának szellemi és emberi erejére figyel.

Chopin az a zeneköltő, aki néhány sorozat zseniális zongoradarab mellett mindössze két zongoraversenyt írt, melyeket Liszt, Grieg, Csajkovszkij és más kortársainak bombasztikus koncertjei mellett kevésbé nagyszabásúnak szokás tartani. Miért tűzte mégis (Beethoven IX. szimfóniája mellett) az ünnepi műsorra Vásáry? Ismét az interjú válaszát idézem: Az Örömóda a lelkemhez legközelebb álló zenék egyike. A boldogság himnusza. A nagy mű, az igazán ünnepélyes darab mellé pedig – ha már a zongorázás hozzám ragadt, és felkértek, hogy zongorázzam is – valami egészen mást akartam, így választottam ki Chopint. Az ő f-moll koncertje gyerekkori szívügyem. Ott van benne a fiatal zeneköltő, az a fiatal, szerelmes Chopin, aki én voltam, amikor elindultam a pályán. Chopin áttört, finom stílusa, kellemes dallamai mindazonáltal inkább a noktürnökben, empromptükben és a különféle táncritmusú zongoradarabokban találták meg testhezálló formájukat – s ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy az f-moll zongoraverseny motívumaiból néhány évvel később megírta azt a cisz-moll noktürnt, mely a Chopin-féle spleen esszenciája (és amellyel fiatalabb koromban az osztálytársnőimet igyekeztem levenni a lábukról – mármint amikor én zongoráztam). A zongoraverseny utáni, értelemszerűen hatalmas ovációt követően el is játszotta Vásáry Tamás ráadásnak:



Legutóbb, különlegesen olvatag előadásban és szintén ráadásként, Lars Vogt előadásában hallottam a darabot, ám ezúttal Vásáry – fenti felvételéhez képest, de főleg állítólagos lázához mérten – meglepő harciassággal interpretálta. Talán már a második ráadásra készült lélekben: a szünet előtt ugyanis még szó szerint ledurrantott kedves zeneszerzőjétől és mintaképétől egy valóban katonás darabot:

Liszt Ferenc: Rákóczi-induló (XV. Magyar Rapszódia)
 

A közönség felállva ünnepelte…

A koncert második félidejében Beethoven IX. szimfóniáját vezényelte Vásáry Tamás. Bizony sajnáltam, hogy nem zongorázásában gyönyörködhetünk tovább: a közreműködők ugyanis kishíján zátonyra futtatták az Örömódát. A szimfónia hangzási-hangulati egységét már az első három tételben minduntalan megtörte az első kürt otromba játéka, aki láthatóan nem sok erőfeszítést tett, hogy fúvószenekari helyett bécsi klasszikus stílusban szólaltassa meg hangszerét, vagy legalább meghallja, mit és hogyan formálnak fafúvós és vonós kollégái. Az énekesek pedig örömóda helyett legföljebb valami nótát gondoltak énekelni, legalábbis ami Szegedi Csaba tragikomikus basszusszólóját illeti (semmit sem talált el: a hangok, a frazeálás – minden botrányosan gyenge volt). Tomás Juhás (tenor) és az énekkar egyszerűen kevés, bizonytalan, többször még alacsony is volt, a kottát bújó két hölgyszólista pedig talán csak rossz napot fogott ki. Persze nem könnyű úgy bekapcsolódni a negyedik tételbe, hogy az első három alatt színpadon sem voltak az énekesek…

A gyenge produkció láthatóan Vásáryt is bosszantotta, aki az előadást próbának minősítve, ráadásként megismételtette a komplett énekes részt (potom húsz perc!). És láss csodát: nem csak az énekesek javítottak, de a tülkölésben megfáradt kürtösöknek is sikerült végre azon a hangerőn játszaniuk, amit a hangmérnök beállít majd a koncertről készült felvétel korábbi szakaszain. Minden bizonnyal maga Beethoven is besegített odaátról, hogy a Nagy Mű, a Boldogság Himnusza méltó módon szólaljon meg.

Szerencsére Vásáry Tamáson a láznak nyomát sem láttam: éppoly expresszív mozdulatokkal dirigált, mint ahogy azt tőle megszoktuk . De talán nem egyedül gondolom úgy, hogy következő születésnapi koncertjein (apropó: Isten éltesse sokáig!) a szívének oly kedves karmesteri pálca rovására többet szeretnénk a zongora mellett látni. Még akkor is, ha újra izgalomtól lázasan ül a billentyűk elé!


Ajánlott olvasmány:
- Vásáry Tamás életrajza
- A zenén túl című könyve
- Rendkívül érdekes előadása a Mindentudás Egyetemén Liszt h-moll szonátájáról