Az eső elől egy közeli galériába menekültünk. Befértünk, nem voltunk sokan, de aki ott volt – szülő, gyerek, újságíró – szemmel láthatóan izgatott volt. A nyertesek neve természetesen nem volt titok, a Bakáts téri templom köré kifeszített molinókról bárki le tudta olvasni a két kategória (6-10, 10-14 évesek) díjnyerteseit. Többen mégis reménykedtek, hátha az ő kis unokájuk is kap oklevelet a szép rajzért. Nem kapott…

A dicsőség „csupán” a kiválasztottság volt: több mint 50 gyerek munkája megtekinthető közel egy hónapig a templom tőszomszédságában, ahol mindenki eldöntheti, hogy a szakértő zsűri vajon jól választott-e. Mi persze másként döntöttünk volna, más szempontokat vettünk volna figyelembe, de hallgassuk csak Lugosi Viktóriát, a zsűri elnökét (aki nem mellesleg a Hümmögő című Év Gyermekkönyve-díjas mesekönyv szerzője) a kiválasztási szempontokról: „azt néztük, hogy benne van-e a képben az a gyermeki frissesség, amely feltételezi, hogy nem egy tanár vezette a gyerek kezét. Alapvetően azt kerestük, amik ők maguk, elsődlegesen nem a technikát figyeltük, hanem az őszinteséget.”

A 700 pályázatból tehát 150-et „könnyedén” kiválasztott a zsűri, a további harmadára szűkítés azonban nehézségeket okozott, viták, szubjektív érzések és értékek ütköztek, míg végül nagy nehezen döntöttek. Az első három helyezett megnevezése ehhez képest gyerekjáték volt.

A kiválasztottak boldogok voltak, ajándékhalmok alatt roskadozva válaszoltak az ARC arcának, Geszti Péternek a kérdéseire. Geszti meglepően gyermekszabású volt. Kérdéseit nem a buta felnőtt tudálékos álérdeklődésével fogalmazta, leguggolt a megszeppent győztesekhez, vicces volt, mint egykor az ÁSZ-ban. Oldotta a feszültéséget, így aztán megtudhatott a nagyérdemű egy s mást a gyerekekről: hogy Müller Dani milyen zenét hallgat a piros kanapén, míg anya reggel készülődik, hogy Házi Viki kedvenc bábja a kutyus, amit húga szokott szinkronizálni, és hogy melyik cigány népmesét szereti legjobban Nagy Eszter.

A megnyitó után sem vagyok benne biztos, hogy értem, mi a különbség a Gyerek ARC és egy országos képzőművészeti pályázat között (lehet, hogy nincs is?). Ha másra nem is volt jó a versenyre beérkezett 700 pályamű, arra mégis, hogy bebizonyosodjon, van még lelkesedés és vállalkozó kedv széles e hazában, hogy megszólíthatók a gyerekek, akik aztán, ha már egyszer megkérdezték őket, akkor őszintén az ARCunkba mondják, hogy mi számukra a legfontosabb dolog kerek e világon. Mi pedig rácsodálkozhatunk: lehet, hogy a technikai civilizáció a XXI. századra szétszaggatta az emberi kapcsolatokat és a családokat, de ezeknek a gyerekeknek még mindig ugyanaz a fontos, mint nekünk volt 20-30 évvel ezelőtt: a barátság, a játék (legyen az szabadtéri, társas vagy számítógépes), a szerelem, a család, az állatok, az autók és persze az olvasás!

Nagyon őszintén vallanak ezek a képek jelen korunk gyermekeinek gondjairól, gondolkodásáról, a boldogságról alkotott képükről. A boldogság persze szubjektív, így aztán sokféle. Van, akinek az okoz örömet, hogy órákig a kádban ülhet teljes búvárfelszerelésben, másnak a számítógépes játék, és van olyan is, akinek legnagyobb öröme az volt, hogy édesanyjának mája megmentette kistestvérének életét, és így együtt maradhatott a család. Komoly felnőttként bizonyára értékesebbnek ítélnénk ez utóbbi témát, mint a magányos számítógépezést, de szerencsére a zsűri (bölcsen) nem tett különbséget boldogság és boldogság között. Amiben különbséget lehetett tenni az az önálló gondolat, a képzelet és a képi megfogalmazás.

Végignézve a képeket jó volt látni a sokféle technikát (zsírkréta, filctoll, színes ceruza, festék, kollázs, montázs) és a rengeteg színt, melyek jobbára csak a gyermeki képzeletben léteznek, s most mégis életre keltek, és a sok ázó-fázó embert ezen a szürke, őszi szombat délelőttön mosolyra fakasztották: lélektől lélekig jutott az üzenet, a boldogságra vágyó gyermek szólt a felnőtt lelke mélyén rejtőző, boldogságra vágyó gyermekhez.