Pedig Tarsem látványvilága olyan erőteljes, finom és megkapó, hogy annak idején még egy Jennifer Lopezzel súlyosbított, sorozatgyilkosos neurológiai thrillert (The Cell / A Sejt, 2000) is hajlandó voltam kétszer megnézni a kedvéért, ami azért tényleg nagy szó. Tarsem ugyanis nemcsak annak a mestere, hogy a képzelet minden határon túlmenő burjánzását, csodálatos helyszíneit, soha nem látott viseleteit és látványait meggyőző módon állítsa elénk, de ezekkel egyidőben mindig azt is megmutatja, hogyan születnek ezek a csodálatos látomások: történetesen a hétköznapi élet legkülönbözőbb apró, gyakran észre sem vett tárgyaiból, formáiból és emlékeiből. Már az első filmjében is, ahol a Lopez által alakított pszichológusnő egy kómába esett kisfiú, majd egy szintén kómába esett pszichopata elméjébe tesz nem veszélytelen kirándulásokat, meghatározó motivikus elem volt, hogy a film mindennapi valóságban játszódó síkjának elemei magasan stilizált formában visszatértek a tudatalatti álomvilágok jeleneteiben; itt pedig a 20-as évek Los Angelesének egyik kórházában követhetjük nyomon, ahogyan egy munkabalesetben megsérült kaszkadőr, és egy kislány közös erővel teremtenek fantasztikus mesevilágot az őket körülvevő valóság meglehetősen prózai kellékeiből, amelyben a jégszállító munkásból olajos testű bennszülött harcos lesz, a kórházi nővérből szépséges hercegnő, a főgonosz embereinek szürreális egyenruhájának előképét pedig a röntgenszobába igyekvő védőruhás vizsgálóorvosokon fedezhetjük fel.

Érdekes módon azonban a kerettörténet, mely szerint a kaszkadőr csupán azért meséli el az élénk képzeletű kislánynak az öt különleges hősről szóló „eposzi” történetetet, hogy ezzel mit sem sejtő áldozatát rávegye az öngyilkosságához szükséges morfium ellopására, valójában sokkal szebben felépített, sokkal drámaibb, megoldottabb, meggyőzőbb és konzekvensebb, mint az Álarcos Rabló bosszúdrámája. Ezt elősegíti a két főszereplő kivételesen árnyalt, megható színészi játéka is, ahol a kaszkadőrt alakító Lee Pace remek alakítása csak azért nem tűnik fel, mert a kislányt játszó, idén tizenegy éves (!) Catinca Untaru valószínűleg még Sir Anthony Hopkinst is seperc alatt lejátszaná bármilyen filmvászonról – és egyáltalán nem a cukiságfaktor miatt, ami egyébként nem is erőssége. 

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="http://www.youtube.com/v/iO0LYcCoeJY&hl=en&fs=1"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><embed src="http://www.youtube.com/v/iO0LYcCoeJY&hl=en&fs=1" type="application/x-shockwave-flash" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>
Ehhez képest a Pace karaktere (Roy) által kitalált mese alakjai többnyire egyetlen arckifejezéssel játsszák végig a történetnek aligha nevezhető, patetikus nekibuzdulásokkal és egy-két harcjelenettel fűszerezett látványtúrát, melynek tragikus végkimenetele épp olyan sematikusan zajlik, mint a kislány közbelépésének köszönhető mégis-happyend. Erre persze mentségül szolgálhatna az az önreflexív körülmény, hogy a kerettörténet épp a vonatos, lovas és autós üldözésekkel, szigorú tekintetű gonosztevőkkel és fátyolos pillantású hősnőkkel jócskán telepakolt, legbugyutább hollywoodi némafilmek aranykorában játszódik, ahogyan az elképzelt történet mesélője maga is e filmek hőse, egy kaszkadőr. Csakhogy Roy meséje nélkülözi az ilyen hőskori kalandfilmek minden naiv báját, megvalósításában pedig – az időnként el-elsütött halovány poénok ellenére – túlságosan komolyan veszi magát ahhoz, hogy utat engedjen az ilyen elemekhez ma óhatatlanul kapcsolódó parodisztikus vonásoknak. Pedig ha az ember fennkölt és látványos, magát halálosan komolyan vevő (bosszú- és szerelmi) drámára vágyik, ma már kedvére válogathat a különböző csodás wuxiák közül (itt nyilván Zhang Yimou az alap, lásd Hős, Repülő tőrök klánja, stb.), ahol a történetszövés legalább annyira mesteri és hibátlan, mint a főhősnő szempillasminkje és tíz kilométer nyers selyemből szabott uszálya.
 
Hogy ennek ellenére mégis kihagyhatatlan film lett a Zuhanás, az – a kerettörténet sikerültsége és a fent említett színészi munka mellett – főként Tarsem hihetetlen vizuális látásmódjának köszönhető, vagyis hogy a nézőt egy idő után egyáltalán nem érdeklik a dramaturgiai hiányosságok, amíg ilyen elképesztő szépségű tájakban, beállításokban és díszletekben gyönyörködhet. A cikk elején idézett többi mozi-látnokkal ellentétben Tarsem gyakorlatilag semmilyen digitális trükktechnikát nem alkalmaz: viszont csalhatatlan érzékkel találja meg azokat a valós, ám a hétköznapi (nyugati) néző számára legfeljebb az ismeretterjesztő tévécsatornákról ismerős természeti tájakat vagy építészeti környezeteket, melyek egy-két meghökkentő kellék, díszletelem vagy jelmez hozzáadásával azonnal a legálomszerűbb fantáziavilágba röpítik azt, aki látja őket. Ilyen értelemben csak három igazi főszereplője van a filmnek: a forgatás helyszínéül szolgáló Dél-Afrika és India, valamint Eiko Ishioka japán jelmeztervező (aki a Zuhanás és A Sejt mellett többek között Coppola Drakula-filmjének ruháit is készítette): és mivel országoknak nemigen szoktak Oscar-díjakat osztogatni, én Catinca Untaru mellett bizonyára neki adnám a másikat. 
<object width="425" height="344"><param name="movie" value="http://www.youtube.com/v/C-brc5EIGXw&hl=en&fs=1"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><embed src="http://www.youtube.com/v/C-brc5EIGXw&hl=en&fs=1" type="application/x-shockwave-flash" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

 Zuhanás (The Fall)
Színes feliratos indiai-angol-amerikai filmdráma, 117 perc, 2006.
12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott.
Rendezte: Tarsem Singh
Szereplők: Lee Pace, Catinca Untaru
Bemutató: 2008. október 9.
Forglamazza: Fórum Hungary