Szokásomhoz híven, a Blood, Sweat & Tears Művészetek Palotájabeli koncertjére is azzal a kimondatlan kérdéssel érkeztem, hogy mi értelme van (az utóbbi retro-hullám meglovaglásán túl) egy negyven éve alakult és lassan tíz éve hallgatásra ítélt zenekart újjáéleszteni?

Ezúttal nem kellett sokáig várnom a válaszra: az együttes nem csak vérprofi előadással szórakoztatta közönségét - mely szinte csordulásig megtöltötte a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem meglehetősen tágas koncerttermét -, hanem az is hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy ezúttal a banda tagságát megtizedelő, illetve közöttük állandó ellentétet szító problémára is sikerült megoldást találniuk: mármint hogy az együttes az egykori – részben önmaguk által teremtett - jazz-rock, illetve fúziós jazz hagyományait kövesse, vagy pedig slágeresebb, poposabb irányt vegyen?



Meglehetősen különös volt már a műsor felépítése is: gyakorlatilag az összes lemez „slágereit” felelevenítették, azokat azonban az elejétől fogva apró, rövid szólókkal kiegészítve, s már a harmadik számnál (Hi-Di-Ho) a közönség énekeltetésébe kezdtek. Bár az egyes darabokon belüli szólók a műsoridő teltével egyre hosszabbá váltak, világosan érezhető/hallható/látható volt, hogy ezek nem a zenészek – egyébként is nyilvánvaló – zenei kvalitását, illetve virtuozitását voltak hivatva bemutatni, inkább apró, fantáziadús és rendkívül egyéni kis „sziporkák” voltak, amik közben véges-végig fenntartották az együttes tökéletes összhangját.



A koncert csúcsa talán a legismertebb sláger, a Spinning Wheel lett volna, ha a ráadásban nem sikerül még ezt is megtetézni: az utolsó dal felkonferálásánál az énekes az együttes „misszióját” a békés és boldog hangulat megteremtésében határozta meg, majd felszólított mindenkit, hogy álljon fel, s így a zsúfolásig telt koncertterem csupa álló, táncoló és hadonászó emberrel ünnepelte a záró, Happy című számot.

Negyven év alatt az együttes valódi intézménnyé vált (a fiatal, kezdő zenészek támogatására fenntartott alapítványukkal egyetemben), amiben számtalan legendás jazz zenész fordult meg. E hosszú időszak alatt azonban talán sohasem sikerült ennyire természetes összhangba hozni a jó értelemben vett „vásári” (farce) szórakoztatást és az igényes jazz zenélést. Paparozzi kitűnően énekelt, technikailag tökéletesen adta vissza a Clayton-Thomastól megszokott dalokat, s ami ebből kimaradt (a rekedtes hangzása ellenére is tisztán csengő, magas felhangokban gazdag hangszín), az nem az ő kvalitását ócsárolta, hanem azt jelezte, hogy a pop-éneklésnek is vannak utánozhatatlan zsenijei.

Blood, Sweat & Tears

A Blood, Sweat & Tears együttes 1967-ben alakult, New York-ban. A zenekar a rock, blues, popzene, fúvós hangszerelés és jazz improvizáció hibridjét hozta létre, amely jazz-rockként vált ismertté. A fúziós jazztől eltérően, ahol a zenészek a hangszeres virtuozitás bemutatására és némi, elektromos hangszerekkel való kísérletezésre hajlamosak, a BS&T számai a rock, pop, R'n'B/soul stíluselemeit a big band-el kapcsolták össze, hozzátéve a kisebb jazz combo -k hagyományából is.

Al Kooper, Jim Fielder, Fred Lipsius, Randy Brecker, Jerry Weiss, Dick Halligan, Steve Katz és Bobby Colomby alkotta az első zenekart. Kooper önéletrajzi írása szerint a csapat megalakulása (a) The Buckinghams rézfúvós elképzeléseinek és a kora hatvanas évek Maynard Ferguson Orchestra zenekarának köszönhető.

A "Blood, Sweat & Tears" nevet Al Kooper választotta - bár mások szerint Churchill-idézetből származik -, akit Johnny Cash hasonló című, 1963-as albuma és egy késő esti fellépés inspirált, amiben Kooper véres kézzel játszott. Kooper volt a zenekar eredeti vezetője, előző tapasztalatai alapján (a) The Blues Project-ben (korábbi közös zenekara Steve Katz-al). Jim Fielder Frank Zappa Mothers Of Invention-ében, rövid ideig pedig a Buffalo Springfield-ben játszott azelőtt. Kooper hírneve kétségtelenül hozzájárult a BS&T sikeres indulásához a hatvanas évek ellenkultúrájában, minthogy ő részt vállalt Bob Dylan, Jimi Hendrix, a Rolling Stones stb. történelmi nevezetességű session-felvételeiben is.

Al, Bobby, Steve és Jim kvartettként fellépett néhányszor a new yorki Cafe Au Go Go-ban 1967 szeptemberében. Fred Lipsius két hónappal később csatlakozott hozzájuk. Adtak még néhány show-t kvintettként a new yorki Fillmore East-en, majd Lipsius szervezte be a három további zenészt, akiket mint new yorki jazz fúvósokat ismert. A végleges felállás a new yorki The Scene-ben lépett fel először, 1967 novemberének végén.

A zenekar közönségsiker volt, az emberek szerették a jazz, acid-rock és psychedelikus zene fúzióját. A Columbia Records-nál adták ki az első lemezt, az 1960-as évek egyik kritikusok által leginkább dícsért lemezét, a Child is Father to the Man-t, amin szerepelt a Harry Nilsson dal, Without Her, és Kooper talán legemlékezetesebb blues száma is, az I Love You More Than You'll Ever Know.



Ahogy a BS&T lassú üzleti sikert ért el az akkori hasonló felállású zenekarok között (pl. a Chicago és az Electric Flag), Kooper elhagyta a csapatot, hogy lemezmenedzser legyen a Columbia kiadónál. Az album kiadása után a trombitások is kiléptek, akiket Lew Soloff és Chuck Winfield helyettesített. Colomby és Katz énekeseket keresett, és végül rátaláltak az angol születésű, ám kanadai énekesre, David Clayton-Thomas-ra. Halligan vette át az orgonát, és Jerry Hyman játszott trombonon az újjáalakult BS&T-ben, az új trombitások, Lew Soloff és Chuck Winfield pedig a zenekart 9-tagúra bővítették.

A BS&T második, Blood, Sweat & Tears című albuma 1969-ben jelent meg. A zenekar poposabb irányt vett, és szándékosan kevesebb saját számot játszott. A lemez gyorsan a slágerlistákra jutott, és megnyerte a Grammy Díj év albuma címét. A lemezen három nagyobb sláger volt: Berry Gordy és Brenda Holloway You've Made Me So Very Happy-je, Clayton-Thomas Spinning Wheel-je és Laura Nyro And When I Die című szerzeménye. A sikernek köszönhetően felléptek az 1969-es Woodstock fesztiválon is.



Al Kooper távozása után nehéz volt fenntartani az ellenkultúrában kivívott státuszt, amelyet akkoriban a lemezkiadó vezetői fontosnak tartottak, hogy az fiatal vásárlókat vonzzon. A helyzetet tovább rontotta egy állami támogatású kelet-európai turné 1970-ben, minthogy akkoriban minden kapcsolat az államhatalommal rendkívül népszerűtlen dolog volt, így a zenekar hamarosan köznevetség tárgyává vált. (Utólag kiderült, hogy az amerikai kormány "finoman" felkérte a zenekart a turnéra, Clayton-Thomas vízumáért cserében.)

A turnéról visszatérve kiadták a Blood, Sweat & Tears 3 című lemezt két nagyobb slágerrel: Carole King Hi-De-Ho és Clayton-Thomas Lucretia MacEvil című szerzeményével. A zenekar imázsát tovább rontotta, hogy felléptek a Caesars Palace-ban Las Vegas-ban, amit akkoriban mainstream fellépési helynek tartottak a radikális politikában szerepet nem vállaló zenészek számára. 1970-ben (a) The Owl and the Pussycat című filmkomédia zenéjét szerezték, ami tovább rontotta a zenekar reputációját.

Ezen ellentmondásos időszak után a zenekar összeállt Don Heckman jazz szerzővel és a Jerry Hyman-t helyettesítő Dave Bargeron-al kiadták negyedik albumukat, a Blood, Sweat & Tears 4-et. A debütáló lemez óta először, a zenei anyag majdnem teljesen a sajátjuk volt. Az album aranylemez lett, ám egyetlen singles sem került fel a listákra, és az album után üzleti hanyatlásnak indult a zenekar.

Az együttes pop-rock és jazz frakciója között kialakuló nehézségek miatt Clayton-Thomas végül szólókarrierbe fogott 1972 elején. Rövid ideig Bobby Doyle helyettesítette, majd Jerry Fisher. Fred Lipsius is távozott, akit a jazz legenda, Joe Henderson helyettesített (olyan rövid ideig, hogy közös lemezfelvétel sem maradt tőlük), majd Lou Marini. Egy másik alapító tag, Dick Halligan is kilépett, akit a jazz zongorista Larry Willis helyettesített, a vezető gitáros pedig a svéd Georg Wadenius lett. A személyi változások közepette adták ki a Greatest Hits (1972) című gyűjteményes albumot, amely végül aranylemezzé vált. Ez volt a zenekar utolsó aranylemeze.

Az új BS&T kiadta a New Blood című lemezt, amelyen a csapat világosan a fúziós jazz felé közeledett. A lemez a Top 40-re jutott (az utolsó ilyen lemez), egy single az albumról, a So Long Dixie pedig 44-edik helyezést ért el, és rádióban is játszották. A lemezen volt egy Herbie Hancock szerzemény is, a Maiden Voyage, amiben Georg Wadenius énekelt és szólózott.

1973 közepén Katz, aki egyre elégedetlenebbé vált azzal, hogy a zenekar a fúziós jazz felé közeledik, kilépett. Winfield is távozott. A BS&T következő albuma, a No Sweat (1973) továbbra is fúziós jazz zene volt, alaposan kidolgozott fúvós-szólamokkal. 1974-ben kiadták a Mirror Image című lemezt.

A közben folytatódó zenészváltásokat David Clayton-Thomas kilépése koronázta meg 1974 végén, valamint a visszatérő album, a New City (1975). Az album magasabbra jutott a slágerlistákon, mint a New Blood óta bármely lemezük, köszönhetően a single-ként slágerlistákra jutó Beatles-szerzeménynek, a Got To Get You Into My Life-nak. De még ez sem volt akkora üzleti siker, mint az 1969-71-es csúcsidőszak lemezei. Kiadtak még egy lemezt a Columbia-nál, mielőtt 1976-ban az utolsó alapító tag, Bobby Colomby is távozott.

A zenekar az ABC Records-hoz szerződött át, és Colomby vezetésével (aki már nem játszott velük!) kiadták a Brand New Day című lemezt, nem sok sikerrel.

1979-ben David Clayton-Thomas kanadai zenészekkel újraalapította a BS&T-t, és leszerződött a LAX lemezkiadóhoz, ahol kiadták a Nuclear Blues című albumot, funk/soul hangzással, ami a Tower of Power együttes hangzására emlékeztetett, valamint a War zenekarra, amivel többször is játszott a BS&T, 1980-ban. Az új csapat 1981-ben oszlott fel.
Clayton-Thomas szólókarrierbe kezdett, ám mivel a turnén a csapatot leginkább a "Blood, Sweat & Tears" nevével reklámozták, akkori menedzsere Bobby Colomby-val tárgyalt a névhasználat jogáért. 20 évvel később, David Clayton-Thomas állandóan változó zenészekkel turnézott Blood, Sweat & Tears név alatt, amíg távozott ebből is, 2004-ben. Ezzel együtt, összesen mintegy 130 zenész játszott a BS&T-ben.

A BS&T azóta is sok turnét ad jelenlegi zenészeivel, akik között néhány korábbi zenész is van. Larry Dorr és az alapító tag, Bobby Colomby vezetésével a zenekar feltámadt. 2005 óta Chuck Negron énekel, 2008-ban pedig az egykori alapító tag, Steve Katz is visszatért.

Néhány jelentősebb név a BS&T zenészei közül:

Al Kooper - billentyűk, ének (1967-1968)
Randy Brecker - trombita, szárnykürt (1967-1968)
Jerry Weiss - trombita, szárnykürt (1967-1968)
Fred Lipsius - alt szaxofon, zongora (1967-1972)
Dick Halligan - billentyűk, trombon, kürt, fuvola (1967-1972)
Steve Katz - gitár, harmonika, lant, mandolin, ének (1967-1973, 2008-)
Jim Fielder - basszus, gitár (1967-1974)
Bobby Colomby - dobok (1967-1977)
David Clayton-Thomas - ének, gitár (1968-1972, 1974-1981, 1984-2004)
Joe Henderson - tenor szaxofon (1972)
Jaco Pastorius - basszus (1975-1976)
Steve Khan - gitár (1975)
Mike Stern - gitár (1975-1977)
Keith Jones - basszus (1976)
Dave Gellis - gitár (1985-1990, 1996, 1998, 2005- )
Teddy Mulet - trombon (1985-1986), trombita (2005- )
Tom Timko - szaxofon, fuvola (1986-1987, 1995, 1998-2001, 2005- )
Glenn McClelland - billentyűk (1987-1993, 1998, 2005- )
Gary Foote - basszus (1990-1994, 1996-2004, 2005- )
Steve Jankowski - trombita (2005- )
Rob Paparozzi - ének, harmonika (2005- )
Jens Wendelboe - trombone (2006- )

Jelenlegi felállás:

Steve Katz - ének
Rob Paparozzi - ének, harmonika
Dave Gellis - gitár, ének
Glenn „Mac” McClelland - billentyűk
Gary Foote - basszus
Andrea Valentini - dobok
Teddy Mulet - trombita
Steve Jankowski - trombita
Tom Timko - Saxophone

Diszkográfia:

Child Is Father to the Man (1968)
Blood, Sweat & Tears (1969)
Blood, Sweat & Tears 3 (1970)
Blood, Sweat & Tears 4 (1971)
New Blood (1972)
No Sweat (1973)
Mirror Image (1974)
New City (1975)
More Than Ever (1976)
Brand New Day (1977)
Nuclear Blues (1980)
Latin Fire (1985, de 1980/81-es felvétel)
Live And Improvised (1991, de 1975-ös felvétel)
Live (1994, de élő felvétel: The Street Scene, Los Angeles, 1980 október 12.)

Gyűjteményes lemezek:

Greatest Hits (1972)
Super Hits (1998)
What Goes Up! The Best of Blood, Sweat & Tears (1995)

Singles:

„I Can't Quit Her” (1968)
„I Love You More Than You'll Ever Know” (1968)
„You've Made Me So Very Happy” (1969)
„Spinning Wheel” (1969)
„And When I Die” (1969)
"Hi-De-Ho" (1970)
"Lucretia MacEvil" (1970)
"Lisa, Listen to Me" (1971)
"Go Down Gamblin'" (1971)
"So Long Dixie" (1972)

Az együttes hivatalos web-oldala