Gwizdala Dáriusz Epres Smoothie tárlatának címe látszólag megerősíti és felvállalja ezt a fogyasztható jelleget. A lightos epershake ösztönös felhörpintésének és konzekvens, emésztés nélküli feldolgozásának ilyen módon felidézett mentális képe egy elég radikális ellenpontot képvisel ahhoz a művészethez képest amely a költői örökkévalóságnak szól – de mi bújhat meg mögötte?

Gwizdala műveiben főszerepet kap a giccs és a trash-esztétika, a naiv szemléletmód, a primitív technika; stílusa maga az eszmei margóra firkált, csillámporral megszórt, párducmintás kaleidoszkóp. A munkák eljátszanak a l’art pour l’arttal – nem vadásznak explicit módon nagy lírai igazságokra – de ez közel sem teszi őket érdektelenné. Igaz, Dáriusz előszeretettel játszik szubverzív, laikus eszközökkel, de sok hasonló anyaggal ellentétben a felszín alatt az eszmeiséget is tetten lehet érni; a tökéletlenség nem csupán önironikus stilisztikai csínyként van jelen, hanem egy tágabb gyakorlat részét alkotja. Találó, hogy a szárított növények és plexi-pillangók épp az MKE Parthenón-fríz termének magas, ókori díszítésű falai közé kerültek, hiszen ez egy implicit szembesítés: így jön létre a történelmi elit ellenpólusán helyet foglaló másik, az olcsó, a „közönséges” dolgok piedesztálra emelése.

Ez persze önmagában még nem mutatvány. A közmondásos banánt szigszalaggal falra ragasztani nem sokkal több mint egy létező állításnak – a kiállítótér archaikus szentségének – ellent mondani, és az már majdnem olyan, mintha nem is mondanánk semmit. Az Epres Smoothie úgy vágja ki magát ebből a helyzetből, hogy a kiállított művek – groteszk, fertőző energiájukból merítve – alkalmas tükörképei lesznek a nagy posztmodern zavarodottságnak, aminek maguk is szerves részét alkotják. Az előbb említett felmagasztalás ennek egy eszköze: a fizikai jelenlét konfrontál, és ebben a konfrontációban fedi fel magát a szubtextualitás – ha valaki volt olyan előrelátó és előzőleg oda tette.

A figyelmet először a mennyezetről lógó kórófelhő ragadja meg, ami ünnepélyes, néma tetemként uralja a teret. A festékkel lefújt, kimaszkírozott organikus formák mintha saját magukból űznének gúnyt, elhalt természetüket szintetikus külső alá rejtve. Ez az elbizonytalanító többszintűség – az illékony percepció és tárgyi valóság egymásnak feszülése – a fűtőcsöveken megpihenő plexiüveg lepkékben folytatódik, amik egy egykori légiesség és szépség-élmény díszes, megfagyasztott imitációivá váltak.

Bravúros az a természetesség, amivel Dáriusz különböző médiumokon és művelt anyagokon szinkronikus logikát és közös emocionalitást fejez ki. A rusztikus, kézi formavilág és a lesimított, idegen hiperrealitás metszéspontjaiban bukkanhat a látogató új hibridekre és perspektívákra. Például a végletekig elcsépelt facebookos „szép estét” kollázsképek itteni vászonra vitele kölcsönöz nekik olyan, eddig nem tapasztalt őszinteséget és sebezhetőséget amit mém-otthonukban nem tudnának kifejteni. Az online közröhej tárgyaiba az emberi (újra)alkotás csepegtet közvetlenséget, és rántja őket vissza a digitális irónia purgatóriumából.

Az újrakontextualizálás játékába a falon látható (vagy épp ahhoz támasztott) képek is becsatlakoznak. A rajzokból és mintákból visszanéző kaotikus, Bosch-i részletgazdagság eleinte nehezen navigálható: az alakokat csupán egy bizonyos közelségből lehet értelmezni, távolról nézve a figurák vizuális zajjá tompulnak. Az ügyes dekonstruktivista párhuzamon túl – melyben az egységesnek tűnő valóság csupán szeletről szeletre dekódolható – a művek egyfajta alkotói elbeszéléssé is válnak: az egymásba oltott, egymásból következő testek metamorf térképén szinte nyomon lehet követni a kivitelezés folyamatát. Az így kapott vizuális hatás megörökíti a kreatív procedúrát, és a képet nézve kialakul egy néma párbeszéd: annak függvényében, hogy a tekintet honnan indul és hol áll meg, az olvasata is más lesz. A szem kérdez, és a kép válaszol.

Épp ez az eszmei sokrétűség az, ami számomra kérdésbe vonhatja az egész epershake-analógiát. Igen, a mulandóság mikro- és makroszinten egyaránt elkerülhetetlen. A kórók szét fognak bomlani, a festék le fog peregni. A világ meg fog változni. A művészet statikusnak hitt hatása és értékei az idő elteltével eltorzulnak és új értelmet nyernek. A fogyasztás az a mechanizmus, amely ezt a folyamatot „természetellenes” sebességre kapcsolja, úgy hogy közben mégis az emberi kultúra és lény „természetes” része. Egy csodálatos patthelyzet alakult ki, és talán a kiállítás címe is csupán kiveszi a részét ebből a kesernyés ellentmondásból.

Akárhogy is, az Epres Smoothie fogyasztása nem megvetendő: a tárlat nagyon is alkalmas rá. De nem árt, ha az utolsó korty végeztével – még mielőtt rávetnénk magunkat a következő élményre – vetünk egy pillantást az összetevők listájára. Lehessen képünk arról, hogy pontosan mi is az, amit éppen lenyeltünk.

Gwizdala Dariusz: Epres Smoothie. Parthenón-fríz Terem, Epreskert, Magyar Képzőművészeti Egyetem. 2025. április 15 – 25.

Fotók: MKE