A szerző második kötete 17 novellát tartalmaz, melyek közül csak három (Most törött torzó már Apolló; Ez a ház bontásra vár; Evés, hajvágás, csók, alvás) áll szoros kapcsolatban egymással. Ezekben a novellákban a narrátor Ivánnal való kapcsolatát ismerhetjük meg, majd az elbeszélő szakítás utáni lélekállapotáról derülnek ki további részletek. A szövegek közti szorosabb narratív kapcsolat hiánya nagy váltás Bakos Gyöngyi első könyvéhez képest (Nyolcszáz utca gyalog, Magvető, 2020), amelyben a történetek novellafüzért alkotnak. A helyszínek viszont ebben a könyvben erősen lokalizálják a szövegeket, mivel nagyrészük Budapest belvárosában játszódik. Hajnalban sétálunk egyet a Mészáros utcában, egy délelőtt kutyát sétáltatunk a Margitszigeten. Hazafelé a Deák téri aluljárós pékségből kérünk egy-két pogácsát (csak azért, hogy ma is ránk mosolyogjon Betti), majd a Bartókon a közeledő 49-es villamost nézzük, vagy szorongva azt, ahogyan Iván és Nixon (a kötet címszereplő kutyája, aki nem tud lépcsőzni) reggeliznek a Károlyi-kert mellett.

Talán a legjobb jelző a kötetre az, hogy emberi. Mindenki volt már döntésképtelen, vagy történt vele olyan, hogy eltervezett valamit, ami mégsem úgy lett ahogy akarta, vagy ha úgy is lett, rájött, hogy tulajdonképpen nem is úgy akarta.

A szövegekre jellemző, hogy a szereplők terveznek, hosszas monológba bonyolódnak önmagukban, viszont a cselekvés szintjén mégsem történik semmi. Toporognak. Visy Beatrix nyomasztónak nevezte a kötet 'emberképletét' az ÉS-ben megjelent Nixon rugózik című kritikájában. Ha az a természetesség, ahogy a karakterek sokszor hiába várakoznak, nyomasztó, akkor Visy kritikájának maximálisan igaza van. Ha az olvasó magára ismer egy többnyire negatív tulajdonságokkal felruházott karaktert befogadva, az lehet frusztráló. De ha már frusztráló, akkor a szerző elérte a célját, mivel nem érdektelen lapokat forgatunk egy ingerszegény délutánon. Ám hogy pontosan mitől lesz sokszínű a szereplők toporgása, valamint, hogy hogyan lesz egy elsőre végtelennek tűnő belső monológból gondolatáramlatot vezető mantra, arra mindjárt kitérek.

A novellák filozófiája körülírható a következő mondattal: Az ember magára vár, majd arra vár, hogy más is várjon rá. Ebben van valami elkerülhetetlenül természetes.

A karakterábrázolás homogenitásához képest a kötet narratív sokszínűsége kellően változatos olvasási élményt kínál. Egyes novellák férfi szemszögből, egyes szám első személyben (pl. Összefüggő ligetek), míg mások női szemszögből egyes szám harmadik személyben szólalnak meg (pl. De tényleg, mi lehetett ekkora probléma?). Mi lehet ezzel a szerző célja? Elhatárolódás a szövegektől, nehogy rögtön besorolja őket az olvasó a nagyon divatos autofikció kategóriájába? A váltakozó nézőpont rendkívül izgalmassá teszi a kötetet, még akkor is, ha a szereplők gyakran hasonló problémákkal küzdenek is meg. A történetek dramaturgiája is kellően heterogén ahhoz, hogy beszippantsa az olvasót. A Most törött torzó már Apolló című novellában ismerjük meg Ivánt (és a kutyáját, Nixont). Ez a szöveg fragmentumokból épül fel, időben és térben is mozog. Töredezettsége feszültséget kelt, mindenbe kap egy kis bepillantást az olvasó, de nem eleget ahhoz, hogy teljes képet alkothasson, így a fantázia az olvasó előnyére válhat. A Séta közben Ivánnal című fragmentum tagolásában és tematikájában is nagyon közel áll az Örkény-egypercesekhez: „Benyúlok a zsebembe. Cetli. Negyed 2, Nagysándor J. u. 10. Áthúzva. Ki teszi ezeket a zsebembe? A használt buszjegyeket már megszoktam.” (38. oldal)

A novellák stílusa egységes, nyelvezetük egyszerű, sokszor ismétléseket tartalmaznak, ezzel érzékletesen szemléltetve a túlgondolás, a döntésképtelenség és a határozatlanság problematikáját.

Az ismétlés mint retorikai eszköz legtöbb alkalommal lendületessé teszi a szöveg olvasását, mantrává válik, egyben vezeti az olvasót. Más esetekben viszont aláaknázza az olvasási élményt, erőltetettnek tűnik. Erre példa A kutya definíciója című novella, amelyben a narrátor a történet során többször is megemlíti, hogy a kutya neve nagyon hasonlít az övéhez. Itt az egyébként gördülékeny szöveg dadogóssá válik, az ismétlés pedig indokolatlanná. Szintén ez történik az Összefüggő ligetek című novellában, amelyben egy férfi azon rágódik, elmesélje-e feleségének a különös dolgot, amit futás közben látott. Spoiler: nem meséli el. Ez a – több bekezdésre tagolt, szerkezetileg túltört – szöveg már csak a struktúrájából adódóan is olyan, mintha különböző snitteket jelenítene meg, az elbeszélői stílust tekintve pedig szorosan köthető a Michelangelo Antonioni Nagyítás című filméhez, amely Julio Cortázar azonos című novellájának filmadaptációja. A filmes vonatkozások amúgy is jellemzőek Bakos Gyöngyi novellisztikájára, bár ez a tendencia főleg az első kötetében mutatkozik meg.

Több novellában megjelenik a szereplők testhez való viszonya. Leegyszerűsítve: a férfiak testépítők, a nők félnek az öregedéstől.

„Ma egy nő már vállalja a korát, hát nem igaz?” (131. oldal) A „nixonos” szövegekben mutatja be a szerző legplasztikusabban az öregedéssel való megküzdést, az idő múlásának keserű elfogadását. „Mikor lett ilyen az arcom? Csak a próbafülke fénye miatt lehet, a liftben nem így nézek ki.” (39. oldal) Bár a narráció változik, az elbeszélő lehet mindentudó, vagy éppen csak külső szemlélő, de a testképhez való viszonyulás mind női és mind férfi vonatkozásban konstans marad.

Míg azonban a döntésképtelenséget érzékletesen tudja árnyalni a szerző, ezt a témát szinte banálisan leegyszerűsíti.

Átkeni a szövegek értelmezését egy sztereotip festék. Nagyanyánk kézfejét látjuk sajátunk helyén, a ráncok jelzik az időt, igen, mindez megállíthatatlan. Természetes, nem akarjuk látni, ahogy öregszünk, de nem elég ennyivel „letudni” a testünkhöz való, szétszálazható és képlékeny viszonyt.

Kiemelkedő számomra a kötet zárónovellája (15’ 22”), amely az istenkeresést állítja a középpontba. „Egy ideje visszataszítónak látom Istent. (…) Talán másmilyen Istent képzeltem, talán naiv voltam, talán a hiba nem Istenben van, hanem bennem. (…) Van Isten, csak undorodom tőle. Hiszek Istenben.” (139. oldal) Érdekes kontraszt, hogy a kötet végén kap helyet először a vallás kérdése, a dolgok kezdetén való elmélkedés. Pedig természetes, minden kezdődik valahol, aztán véget is ér, a novella viszont a dolgok hogyanjával foglalkozik. „Minden akkor kezdődött.” Ez a mondat többször is elhangzik a szövegben, de a kiindulópontot homály fedi. Szép végszó. És lehet tényleg minden jó úgy, ahogy van. Mert ha kinyitjuk a szemünket, nem toporgó embereket látunk, akik saját sorsukat keresik, hanem egy nagy tükröt, amiből gúnyosan mosolyog vissza ránk a saját arcképünk.

Bakos Gyöngyi: Nixon nem tud lép­csőzni. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2024, 139 oldal, 4499 Ft

Bakos Gyöngyi portréja: Ruzsovics Dorina