A Zeneakadémia Nagytermében 28-án, vasárnap hallottak elgondolkodtatóak: lehetséges olyan, hogy egy zongora túl jó legyen? Azaz szépen szól, ám túl nagy hangon, túl fényesen, valahogy nem tud belesimulni az egységes, lágy zenekari hangzásba. A válasz elég triviális, amit sajnos nagyon is alátámasztott a zongoraművész ráadása: maga Alfred Brendel játszott halálosan egysíkúan, fittyet hányva minden dinamikai, karakterbeli megformáltságra, amit egyébként a zenekar a legnagyobb művésziességgel hozott.

Az együttes számlájára a nagy alkalmazkodóképességet lehet írni, amellyel mégis megpróbálta egységessé tenni – már amennyire ez egyáltalán lehetséges – a hangzást, a szólistára való felelgetést, a dallamívek átvételét. Brendel akármilyen kiváló zongoristaként él a köztudatban, a vasárnap délutáni koncerten leginkább folyamatos fortét játszott, amiből bár néha próbált crescendálni, az így kialakuló fortissimo csak nyögvenyelős lett.

Ennél nagyobb meglepetést hozott a koncert második, titkos része. Fischer Iván, az est karmestere a szokásos módon próbált némi összekötő szöveget mondani a művek között – véleményem szerint mindig picit többet, mint amennyi éppen elég lett volna, így az intelligens egymondatos konferálás helyett, mely az alapkoncepciót tudtunkra adta volna, hosszú, felesleges és erőltetett kényszerpoénkodásba bújtatott magyarázkodást kaptunk. Nem beszélve a hosszúra nyújtott hatásszünetekről, különösen a Mozart ezt a zongoraversenyét mollban írta – mondat után, ami kifejezetten megmosolyogtató.

Viszont a műsor önmagában jó volt: a Mozart utáni generáció rövidebb műveiből kaptunk válogatást. Így Mendelssohn Szentivánéji álom-nyitánya hangzott el, fantasztikusan kiaknázva a mű lehetőségeit, az egészen apró finomságoktól a poénig (gondoljunk a szamármotívum másodszori megjelenésének glissandóira – speciel a kottában nincs ilyesmi, ám ez az apró változtatás nagyonis ide illett). Az előadás rendkívül élvezetesre sikerült.

Az ezt követő Beethoven-féle Prométheusz nyitányt is hasonló színvonalon prezentálták. Majd jött Rossini F-dúr változatok obligát hangszerekre című opusa. Nem gondolom, hogy a darab értéke miatt került volna műsorra – inkább a repertoár koncepciójának, másrészt a titokkoncerteken „obligát” bohóckodásnak felelt meg. Az összekötőszövegből megtudtuk, hogy sokkal inkább színházi deszkákra való darab, mint koncerttermekbe, ezért behoztak egy színházi függönyt a karmesteri pulpitus elé, és így az előadást szimbolikusan helyezték színházi térbe. Silány ötlet, silány megoldás lenne, ha nem következne a darab maga, amelyben az adott szólóhangszeren játszók nem lépnének mindig a dobogóra. Itt viszont odaléptek, hihetetlen természetességgel, lazasággal és fantasztikus tempóban váltva egymást, mögöttük a továbbra is csodásan kísérő zenekarral.

Az ember nem gondolná, hogy ebből több fog kisülni, mint a néhány évvel ezelőtti ötletből, mikoris Fischer egy hatalmas metronómba bújva vezényelt. De ezen a hangversenyen a tuttiból szólóvá válás profizmusával (és ennek teljes tudatában a klarinétos még a nyakkendőjét is megigazította, mielőtt a hangszerébe fújt) és a kotta nélküli játékkal valóban frappáns zenés bohózatnak lettünk tanúi.

Végül hallhattuk Schubert 8., „Befejezetlen” szimfóniáját – ami még egy extra meglepetést hozott: ráadásként ugyanis belefogtak a zeneszerző által csak elkezdett harmadik tételbe. A tíz rövid ütemet Fischer kérésére csend követte - a folytatás örökre titok maradt.