Korunk nagy kémthrillerjei vagy titkosügynökfilmjei a James Bond, a Bourne, a Mission: Impossible és a Kingsman filmsorozatok epizódjai. Ezekben a főszereplő olyan rendkívüli hős, aki bizonyos értelemben a világot uralja, azaz átlátja a bolygót átszövő konspirációkat, és rendelkezésére áll mindaz a technológia és tudás, amelynek segítségével el tud jutni a planéta legegzotikusabb helyeire is, hogy nyakon csípje a gonosztevőket, akik kontrollálni akarják a világot.

Az alkotók a kémfilmeket „ősidőktől” fogva újra és újra felhasználják arra, hogy az összeesküvések és a világmegmentő akciók közepette párkapcsolati konfliktusokat bontsanak ki és elemezzenek.

Alfred Hitchcock élen járt ebben, hiszen bevallottan izgatták a férfi-nő viszonyok, mivel sokféle okból kifolyólag maga is egyszerre csodálta és félte a nőket. Az 1959-es Észak-északnyugat a legkiforrottabb, legösszetettebb filmje ebben a műfajban – nem véletlen, hogy az európai modern művészfilm alkotóira, köztük például François Truffaut-ra inspirálóan hatott – amelyben Carey Grant anyakomplexusos, félénk átlagembere a „tévedés áldozata” lesz, beszervezik ügynöknek, ez által férfivá válhat és elnyerheti a nő szívét (ennek korábbi párdarabja az 1946-os Forgószél, amelyben egy kémnőnek kell az ujja köré csavarnia egy náci bűnöst a háború után). A legutóbbi James Bond-film, a Daniel Craiget elbúcsúztató Nincs idő meghalni (csakúgy, mint a Craig-éra kezdőfilmje, a Casino Royale) grandiózus akcióthrillerbe oltott tragikus románc, amelyben az ügynök világmegmentő hivatása megakadályozza, hogy boldog legyen szerelmével. A fifikás thrillerekről (Ocean’s-sorozat) elhíresült, egyszer már visszavonult Steven Soderbergh legújabb rendezésében, a Fekete táskában a zsánernek ezt a vonását domborítja ki, habár nem olyan drámai, mint a Nincs idő meghalni, inkább ironikus, akár Hitchcock Észak-északnyugata. Ráadásul ez utóbbi befogadásához hasonlóan olykor szükség van arra, hogy a néző átengedje magát az érzelmi töltetnek, ami felülírja a nem mindig konzisztens cselekménylogikát.

Ki más vezethetné a brit titkosszolgálatot a filmben, mint az egykori James Bond, Pierce Brosnan, illetve az általa alakított Arthur? Neki dolgoznak vagy az ő kollégái a főszereplők, a vérprofi és pókerarcú George (Michael Fassbender) és a szintén „kiváló ügynök”, a femme fatale-szerű Kathryn (Cate Blanchett). Ők ketten egy párt alkotnak, habár a munkájuk miatt értelemszerűen bőven vannak egymás előtt titkaik, amelyekre ebben a filmben nem a „top secret”, hanem a „fekete táska” kifejezést használják. Ez sok füllentésre lehetőséget nyújt, ami miatt nemcsak családi tűzfészkükben, hanem kollégáik körében is általános a bizalmatlanság egymással szemben. A szerelem és a szenvedély megvan George és Kathryn között, így amikor a férfi kap egy tippet, miszerint feleségét gyanúsítják egy szupertitkos szoftver kiszivárogtatásával, ami miatt veszélybe kerül a nő élete, kétségbeesett akcióba lendül. Egy hete van arra, hogy tisztázza a dolgot, és George az asszony mellett a műhold-specialista Clarissára (Marisa Abela), annak szintén ügynök párjára, Freddie-re (Tom Burke), a pszichiáter Zoe-ra (Naomie Harris) és barátjára, James ügynökre (Regé-Jean Page) is gyanakszik. Egy saját kis minikonspirációval igyekszik kiugrasztani a nyulat a bokorból azt remélve, hogy végül nem kell döntenie párja élete és az államérdek között.

Soderbergh feszült thrillert rendezett David Koepp (Jurassic Park, Indiana Jones és a sors tárcsája) forgatókönyvéből, mely a játékidő kétharmadában összhangban van a párkapcsolati drámákkal. Már a nyitójelenet profi módon megrendezett, a kameramunka egyértelmű utalás a Hitman című videójáték-sorozatra (amelyből Hollywood több ízben próbált adaptációt készíteni, nem sok sikerrel): a felvevőgép Fassbender hősének hátára tapad, amint egy klubon át siet valakihez, az informátorához, akitől megkapja a szörnyű tippet a feleségével kapcsolatban. Ez megalapozza a kínzó konfliktushelyzetet, a néző agyában azonnal beindulhat a kombinálás, hogy vajon mit árult el Kathryn és hogyan vált árulóvá, ha egyáltalán azzá vált, illetve túléli-e ezt a krízist a kapcsolatuk.

Soderbergh másfél óra alatt nem a kémthrillerek kliséivel próbálja szórakoztatni nézőjét, nem indulunk a főhősökkel együtt világkörüli útra, a rendező inkább a kamaradrámák irányába viszi el ezt a sztorit, a külföldet is érintő „fő küldetés”-ről csak rövid bevágások vagy dialógusok formájában értesülünk.

Soderbergh és Koepp tehát nem élnek olcsó megoldásokkal, nem szüntelen akcióval, üldözési vagy követési jelenetekkel kívánják elérni a hatást. Zseniálisan teremtik meg a feszült szituációkat pusztán a vacsoraasztalnál, mivel a cselekmény elején George meghívja a többi gyanúsított kollégát magukhoz, hogy erkölcsileg gonosz játszmát űzzön velük némi drog bevonásával.

Az egytől egyig kiváló színészi alakításoknak és a mesteri komponálásának köszönhetően lebilincselő az asztali beszélgetés, amelynek során nem pusztán szakmai kérdések és hatalmi játszmák, hanem személyes konfliktusok is kipattannak. Soderbergh-ék remek érzékkel ötvözik a kémthrillert a zárt szituációs kamaradrámával, az egyikből következik a másik, és egy-egy szakmai sztori vagy intimebb anekdota segítségével a Fekete táska készítői érzékletesen mutatják be a karaktereket. A szűk másfél óra, a cselekmény rövid ideje nem enged meg terjengős dialógusokat vagy karakterepizódokat, az alkotókat ez is kényszerítette nagy mértékű fókuszálásra és frappáns cselekményszövésre, nagyrészt pedig sikerrel is jártak. Igaz, a legjobb jelenetet, a vacsora képsorát már említettük is, amelynek van egy kevésbé erős párdarabja, a nagy finálé hasonló. Ugyanakkor Soderbergh-ék nem hagyják leülni a feszültséget más, későbbi jelenetekben sem, a kémthrillerekben kötelező „megfigyelési képsor” ezúttal is izgalmas, sőt az alkotók ebbe belevittek egy nagy adag eredeti motívumot, főleg, hogy magát a megfigyelést George morális szempontból erősen megkérdőjelezhető lépése előzi meg.

Habár a Fekete táska alapvetően jól működik kémthrillerként, a látszat ellenére lényege még sem ez, a film tulajdonképpen korunk gyakran illékony és felszínes, olykor hazugságokkal teli (pár)kapcsolataira reflektál, a tendencia egyfajta allegóriájaként is értelmezhető. A filmbeli ügynökség esszenciálisan a titkok színtere, nemcsak a külvilág, hanem egymás részlegei előtt is a titkolózás jellemzi az emberi érintkezéseket.

Az egyik párbeszéd során elhangzik az egyik szereplő részéről, hogy esélye sincs épkézláb párkapcsolatot felépíteni, mert ha külsőssel próbálkozna, folyton hazudnia kellene a munkájáról, ha pedig bennfentessel alakítana ki viszonyt, akkor akár a megcsalásra is mondhatja azt az illető, hogy „fekete táska”, vagyis nem kíván beszélni róla. George játékának ez a lényege, hogy a „fekete táska” alibit megkerülje, és végre őszinteségre kényszerítse a gyanúsítottakat. Igen ám, de ezeknek az embereknek már annyira természetesnek hat a hazugság, hogy önmaguktól egy játék keretei között, tudatmódosító szer hatása alatt sem fognak őszintén megnyilvánulni, csak ha valaki (ez esetben George egy kínos információ felszínre hozása révén) kikényszeríti azt egy vert helyzetben.

Manapság az ember az ismerkedés során nem feltétlenül vágyik komoly kapcsolatra, a különféle társkereső felületeken és közösségi oldalakon pedig egy ideális imázst, identitást próbál kialakítani magának, eltitkolva olyan részleteket, amelyek kevésbé vonzóak a leendő „préda” számára. A munka ugyanúgy áthatja az emberek életét, mint a Fekete táska főszereplőiét, a dolgozók a kevés szabadnapjukon érintkezhetnek szeretteikkel, akikkel adott esetben kevesebbszer találkoznak, mint a kollégáikkal, így egy idő után lehetséges, hogy kevesebbet is tudnak róluk.

Habár nem politikai játszmákat játszunk, sokszor életünk olyan, mint George-éké: tele van titkokkal, hazugságokkal, konspirációk szövik át kapcsolatainkat, amelyek évről évre korrodálódnak.

George mondja feleségének, hogy szereti és hisz az ártatlanságában, ám valójában kínozza őt a kétely. Fassbender remekül játssza a hűvös profit, akinek apró arcrezdülései és néhány kétségbeesetten gonosz lépése árulkodnak arról, hogy ebben a helyzetben ő sem tud objektív és feltétlen hívő maradni. Az identitások manapság képlékenyebbek, mint bármikor, egy ilyen szakmában főleg, ezért a hit helyett a kételkedés az alapattitűd. Szerelem és szeretet még létezik, de ha nem ismerjük jól a másikat vagy magunkról titkolunk el valami fontosat, ambivalens a vele folytatott viszonyunk, a kételkedés vagy a lebukástól való félelem eltávolíthat a szeretett személytől.

A Fekete táska tehát ezt a 21. századi emberi kapcsolatokra jellemző problémakört ábrázolja profi titkosügynökein keresztül. Okos és frappáns, jó érzékkel adagolt, humorral vegyített „kémmelodráma”, de nem egyenletes színvonalú film. Nem mindegyik karakter elég érdekes és megalapozott, különösen a Regé-Jean Page által megformált James és a Naomie Harris által alakított Zoe elnagyoltak, egyszerűen nem jut rájuk elég idő, és a fordulataik meglehetősen légből kapottak. Persze a zsáner és a téma miatt lehet azzal védeni a Fekete táskát, hogy az ilyen ügynököknél, illetve pszichiátereknél fontos a pókerarc és a tárgyilagos attitűd, ami miatt nehéz kifürkészni, ki kinek a pártján áll. Ám egy logikusan felépített thriller amellett, hogy megőrzi titkait, utal is azokra és arra, hogy ki őrzi ezeket, és miért. Clarissa és Freddie jobbak, az ő párkapcsolati drámájuk valamivel érdekesebb, szinte felér George és Kathryn fő cselekményszálához. Soderbergh persze erre sem szán, nem is szánhat túl sok időt másfél óra alatt, tartania kellett magát ahhoz a koncepcióhoz, hogy ennek a történetnek George és felesége a főhősei.

A karakterproblémák mellett a Fekete táska egyéb logikai problémái a másfél órás szűk keretből következhetnek, de nem feltétlenül abból. A sztori tempós, a rendezés lényegre törő, még ha az említett kiváló vacsorajelenet arányaiban túl hosszú is a csekély cselekményidőhöz képest. De a cselekmény tör előre, néha már olyan gyorsan, hogy a néző könnyen elveszítheti a fonalat. Túl gyorsan kell megismernünk neveket és világpolitikai szituációkat, túl pörgős az elbeszélés, ami a sztori utolsó harmadában csak még pörgősebb lesz, így már-már követhetetlen ki konspirált és dekonspirált kit, és mi miért történik. Éppen ezért a nagy leleplezésre a befogadó elméje alaposan elfáradhat, beleszédülhet a tömény információ-áradatba. Ráadásul a nagy fordulattal együtt járnak logikai problémák is, amelyekre fentebb már utaltunk. Soderbergh és Koepp túlcsavarták a sztorit, nem tudtak mértéket tartani, pedig egy bizonyos ponton meg kellett volna állni, akkor talán követhetőbb lett volna a cselekmény utolsó harmada.

Mindent egybevetve a Fekete táska szórakoztató kémmelodráma remek színészi alakításokkal és javarészt szerethető karakterekkel, érdekes és aktuális problémafelvetéssel. Emocionálisan feltétlenül beránt, akár Hitchcock filmjei, így erre még inkább érvényes, amit Christopher Nolan az ugyanezt a műfajt sci-fivel ötvöző Tenet egyik szereplőjén keresztül üzen a nézőknek, akik esetlegesen az agyat megdolgozó cselekmény miatt reklamálnának: „Nem érteni kell, hanem érezni.”

Fekete táska (Black Bag) – színes, magyarul beszélő amerikai thriller, 93 perc, 2025. Rendező: Steven Soderbergh. Forgatókönyv: David Koepp. Operatőr: Peter Andrews. Zene: David Holmes. Szereplők: Cate Blanchett, Michael Fassbender, Tom Burke, Naomie Harris, Regé-Jean Page, Marisa Abela, Pierce Brosnan, Gustaf Skarsgård. Bemutató: 2025. április 5.. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

Képek forrása: UIP-Duna Film