Délután három óra előtt nem sokkal szálltam le a villamosról és indultam el a Kristály Színtér felé. Hamar gyorsítottam a lépteimen, ugyanis az erős szél hozott néhány esőfelhőt. Végül időben megérkeztem, így még pont volt időm részt venni a Margó nyereményjátékában. Egy rövid kérdőívet kellett kitöltenem, ami az olvasásról és a fesztiválról szól, a nyeremény pedig egy egész évre elegendő könyv. Épp mire ezt befejeztem, elkezdett szemerkélni az eső, úgyhogy be is mentem az első programra.

Három órai kezdéssel Ecsédi Orsolya Tárgyalhatunk! – Versek rólunk című könyvét mutatták be a Hajó Színpadon. Kiss Judit Ágnes költő beszélgetett a szerzővel a gyerekversekkel kapcsolatos saját élményeiről, a kötetről és a célközönségről. Elsőként megtudhattuk, hogy Ecsédi számára gyerekkorában – a több generáció számára szinte általános versélmény szerepét betöltő Bóbita kötet mellett – Villon verseinek Faludy György-féle átdolgozásai voltak meghatározóak. Gyerekverseknek hitte ezeket a költeményeket, egyrészt azért, mert vékony volt a kötet, másrészt pedig nem találta unalmasnak őket. Elmondása szerint a történetmesélő versek iránti szeretete már akkor kialakult, ilyen típusú verseket ír szívesen. Kötete viszont elüt a klasszikus gyerekversektől, témák és szereplők terén is formabontó. Ez viszont részéről szándékolt, mert fontosnak tartja az aktualitást. Említette, hogy a gyerekeknek és kiskamaszoknak nehéz verset írni a generációs különbségek miatt. Kiss Judit Ágnes ennek kapcsán megemlítette, hogy a tíz és tizennégy éves korosztály az, amelyik a legkevesebbet olvas, és megkérdezte a szerzőtől, miért nekik ír verseket. Ecsédi azt felelte, hogy a mentalitásuk közel áll hozzá, és ennek a korosztálynak nagyon fontos, hogy minél több dolgot megkérdőjelezzenek. Ez persze kihívás is, azon kívül, hogy a figyelmüket nehéz fenntartani, és folyamatosan versengeni kell az online térrel. Ennek ellenére szeretettel áll hozzájuk és szívesen ír nekik. Három verset hallhattunk; a lezárásként felolvasott Te és én című vers vége adta a kötet címét.

Könnyed kezdésnek ígérkezett, viszont a végig érezhetően jó hangulatú beszélgetés folyamán komoly témákat és kérdéseket vetettek fel. A legérdekesebb az volt, ahogy a mostani kiskamaszok irodalomhoz való hozzáállásáról beszélt a szerző. Kiss Judit Ágnes pedig olyan jól olvasta fel a verseket, hogy azok akár egy hangoskönyvben is helyet kaphatnának.

A hangulat végig oldott maradt és jól működő, élccel teli összhang volt Ecsédi és Kiss között, a felolvasások pedig kedvcsinálóként is funkcionáltak, olyan sikerrel, hogy még nekem is megjött a kedvem elolvasni a kötetet, holott tőlem igazán távol áll a gyerekirodalom.

Miután kijöttem, örömmel láttam, hogy az esőnek semmi nyoma. Még volt negyedórám a következő programig, úgyhogy gondoltam, tartok egy gyors kávészünetet a Kristály Színtéren lévő Nyulam presszóban. Sokan voltak, el tudtam veszni az emberek között. Jó volt látni azt is, hogy néhány körülöttem lévő asztalon frissen megjelent kötetek voltak. Ebben a látványban viszont nem gyönyörködtem sokat, hamar megkávéztam és siettem, hogy helyet találjak a következő eseményen.

Írók papír nélkül címmel a Kristály Színpadon tartottak egy rendhagyó programot. Négy szerző, az esemény címéhez hűen papír nélkül mesélt történeteket, nem megszokott felolvasás volt tehát, hanem elbeszélés. Mikor megérkeztem, már csak a hátsó sorokban volt hely, láthatóan a résztevő húzónevek megtették hatásukat. Karafiáth Orsolya, Dragomán György, Marton Krisztián és Simon Márton léptek fel, a ceremóniamester szerepét pedig Kovács András Péter töltötte be. Elmondta, attól érdekes az előadás, hogy az írókat, költőket a papír nélküliség kimozdítja a komfortzónájukból. Szerinte az írás lényege a „szavakkal festés”, élőszóban pedig sokkal nehezebb festeni, érzékenyebb a kapcsolat előadó és közönség között. Ezzel kapcsolatban beszélt a csend fontosságáról, valamint a hangsúlyok és a nyomatékosítás szerepéről. Nem ígért feltétlenül vicces műsort, csupán papírnélküliséget, minden más a fellépő szerzőkre volt bízva.

Karafiáth Orsolya kezdte az előadássort, és a tőle megszokott humorral érdekes, és kisebb-nagyobb mértékben megbotránkoztató történeteket mesélt el saját magáról, az irodalmi közeghez kapcsolódó történeteiről, valamint a húgáról, aki végig is nézte az előadást. Az a kettős érzés maradt meg bennem, hogy egy izgalmas és élménydús mindennapokat elő ember világába nyertem bepillantást, aki elől viszont egy részem – minden tiszteletem ellenére – hanyatt-homlok menekülne, nehogy egy újabb viccének áldozata legyek.

Ezután Marton Krisztián következett, aki az élet kiszámíthatatlanságáról, cigiről való leszokásról és egy kellemetlen lakáskeresési élményéről beszélt. Utóbbi szál köré építette a többi történetelemet és Karafiáthoz hasonlóan kellő humorral és iróniával tálalta mondandóját. A küzdelmes otthonteremtés viszont magáról a létbizonytalanságról is szólt egy kicsit, ez pedig enyhe, de érezhető tragikomikus élt adott az előadásnak.

Utána következett Simon Márton, aki leginkább gyerekkori élményeit, félelmeit és a hozzájuk kapcsolódó történeteket osztott meg. Elmondta, hogy a Loch Ness-i szörnytől kezdve, a spontán öngyulladáson át, a vámpírokig mennyi mindentől félt. Érdekes volt a bős-nagymarosi vízlépcsővel kapcsolatos története, amelyet egy idősebb gyerek úgy tálalt az akkor nagyjából ötéves Simonnak, hogy a vámpírok fognak azon átjönni, ettől kezdve pedig a vízlépcső is felkerült a félelmek hosszú listájára. Ennek és az ehhez hasonló rövid történeteknek hallatán furcsa, kissé nosztalgikus érzés lett úrrá rajtam, ugyanis eszembe jutott, hogy én milyen abszurd és nevetséges dolgoktól féltem annak idején.

Utolsóként Dragomán György következett, aki szintén fiatalkori élményeiről, erdélyi gyermekkoráról és a medvékkel való kapcsolatáról beszélt. Erdélyről megemlítette, hogy a vámpírok nem jelentenek olyan sokat számára, viszont viccből fokhagymát tartott a zsebében, arra az esetre, ha valaki erről kérdezné. Emellett a medvékre szánt sok időt, megosztott gyerekkori és családjához köthető élményeket. Illetve, ami ennél talán érdekesebb is volt, irodalmi munkásságára gyakorolt hatásukat is szóba hozta.

Annak ellenére, hogy nem stand-upot ígértek, mégis kísértetiesen hasonlított annak műfajára ez a négy rövid előadás. Persze az irodalom állt a középpontban, és számos különböző témáról volt szó. Például előkerültek Karl May könyvei, József Attila versei és az ihlet egyik forrása Dragománnál a medvék által. Mindezeket a kulturális témákat humorral adták elő, amely koncepció lehet, hogy megosztó véleményeket szül, nekem viszont egészen tetszett ez az újszerű megoldás.

Ismét a Hajó Színpad felé vettem az irányt, előtte viszont tettem egy kitérőt és megvettem a bemutatás előtt álló kötetet. A könyvespolc mellett találkoztam néhány baráttal, és közösen indultunk el a programra.

Horváth Florencia Hiátus című első kötetéről a szerzővel Tóth Ramóna Mirtill beszélgetett, illetve közreműködött Karádi Gergő zenész is, aki a kötet néhány versét megzenésítette, és az alapján a szerzővel közös zenés-verses előadást alkottak meg Valójában senki címmel. Teltház volt, sokan a folyosóra szorultak ki, én viszont korábban érkeztem, úgyhogy szerencsére az első sorban tudtam ülni.

Kezdésképpen a kötet első, Higany vagyok, fény vagyok, csík vagyok, mész vagyok, föld vagyok című versét olvasta fel a szerző, ezzel pedig azonnal meg tudta mutatni a könyv hangulatát, érzésvilágát. Tóth Ramóna Mirtill a felolvasás után elmondta, hogy ez a vers nemcsak megnyitja a könyvet, hanem magának a Hitátus-anyag alapkövének is lehet tekinteni, és megkérte Horváth Florenciát, mesélje el a nyitóvers keletkezésének történetét. 

A szerző elmondta, hogy magyartanára ösztönzésére, még középiskolás korában elment a Hajdúböszörményi Írótáborba. Ott Áfra János csoportjába került, aki az automatikus írás módszerével ismertette meg a táborozókat. A szerző félt attól, hogy túl sok személyes téma jön elő az automatikus írás során, de végül részt vett benne, így született meg ez a vers. Tóth Ramóna Mirtill kérdésére, miszerint meghatározza-e a többi verset, igennel felelt a szerző, bár hozzátette, hogy a többi verse nem automatikus írás útján született.

Karádi Gergő három megzenésített verset adott elő, ami jól kiegészítette a felolvasásokat és a beszélgetést. Már ott helyben a néző teljesen bekerült a kötet atmoszférájába. A kötet fő témájáról, az anya hiányáról és a szerző ehhez való hozzáállásáról is beszéltek, lezárásként pedig az Össze a labirintus című verset olvasta fel a szerző.

Tóth Ramóna Mirtill remek kérdező volt, Horváth Florencia pedig közlékeny és lényegre törő. A program befejeztével egy, dedikálásra várókból álló hosszú sor kígyózott a szerző széke előtt, aminek én az elejére kerültem, úgyhogy hál’ Istennek nem kellett végig kiállnom.

Volt időm még egy kávéra, harmadmagammal a Nyulam felé vettük az irányt. Kezdett sötétedni, és ezzel együtt erősödni a fesztivál-hangulat, egy kicsit már hangosabban kellett beszélni a szokásosnál. A kávé után – otthagyva a többieket – ismét a Hajó Színpad felé vettem az irányt.

Csordás Kata, A tékozlás öröme című kötetét mutatták be. Hasonlóan Horváth Florenciáéhoz, neki is ez az első kötete. Láng Orsolya beszélgetett a szerzővel, és először a könyv előzményeiről kérdezte. Csordás elmondta, hogy már 2018-ban elkezdett foglalkozni ezzel az anyaggal. Sokáig nem írt, de mindig volt benne közlési vágy. Kezdetben prózát írt, viszont a szöveg sűrítése érdekelte, így jutott el végül a versekhez. Beszéltek a verseskötet öt ciklusáról, illetve röviden azok hátteréről. Megtudtuk, hogy az első ciklus Skóciában íródott, ezért szerepel benne többet a tenger, a második otthonkereső, nosztalgikus hangulatú, a harmadik nyomasztóbb témákat dolgoz fel, a negyedik a transzcendenst igyekszik megragadni és az ötödik közéleti és politikai témákkal foglalkozik. Látszik, hogy a kötet témák terén rendkívül változatos, Láng Orsolya pedig megjegyezte, hogy ennek ellenére a hang egységes tud maradni. Több verset is felolvasott a szerző, ezek közül a Miniszter és az Egy terhesség hosszútávú következményei kifejezetten tetszettek.

A bemutató után még időben odaértem A kóbor lány, Lovag Dulcinea vagyok című versperformanszra, amely Kemény István Lovag Dulcinea című kötete alapján jött létre. Az előadás elején egy női hang tett fel igencsak sok kérdést a közönségnek, ezek közül az egyik az volt, hogy vajon megérthetjük-e az előadást úgy, hogy még nem olvastuk a Lovag Dulcineát. Mivel még nem olvastam, reméltem, hogy meg tudom érteni anélkül, az előadás viszont nem nyújtott sok támpontot. Mivel a hátsó sorban ültem, a performansz egy része kiesett a perspektívámból, a hanghatásokra voltam utalva; az előadás ezzel együtt érdekes volt, és a modern színház gesztusaival is bátran játszott. Egyértelműen meghozta a kedvem, hogy elolvassam az alapul szolgáló kötetet.

Mire kiértem, már besötétedett, úgyhogy indokolttá vált az eddig egész nap karomon tartott szövetkabát. Megint – vagy még mindig – fújt a szél, úgyhogy a hajtókámba bugyoláltam magam és megindultam a villamos felé.

Fotók: Facebook/Bookline webáruház Facebook/Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár Pályi Zsófia/Müpa, Valuska Gábor/Müpa