Négy óra tájban, húsz fokban és napsütésben, a Margit-sziget olyan volt, mintha egy majálisba csöppentem volna. Párok és baráti társaságok ejtőztek a pázsiton, biciklisek és kiskocsisok tekertek az egyébként üres úton. Még jó, hogy ilyen szép volt az idő, hosszú napnak néztem elébe.

A Margón az első program, amit kinéztem magamnak, Szaniszló Judit könyvbemutatója volt. A másik ember című kötet egy társasház lakói köré szerveződik, elbeszélője J. Turi Tímea egyik első kérdése rögtön arra vonatkozott, mi a helyzet ezzel a beszélővel. A szerző vállat vont, beismerte, hogy nahát, a főszereplő J., aki szeret idegeneket fotózni, ő pedig Judit, aki szeret idegeneket fotózni. Mindenki összerakhatja, mondta, de szerinte ma már nem számít nagy dolognak, ha valaki autofikciót ír. A könyvből felolvasott részletek az identitáskereséssel foglalkoztak – mi történik, ha egy nőnek ötvenhez közeledve sincs férje és gyerekei? Igazából semmi különös, csak az a paradox helyzet áll fenn – mint Szaniszló Judit fogalmazott –, hogy például a történetek, a sorozatok olyan emberekről szólnak, akiknek elfoglaltságaik miatt nincs is idejük ezeket elolvasni vagy megnézni. Így hát ott van ő, akinek van ideje, és nézi a korabeli családos emberek történeteit. „Múlttalanságommal megszűntem célpont lenni,” mondja a kötet elbeszélője. Van egyáltalán kifejezés a boldog gyermektelen nőkre? Régen vénlányoknak hívták őket, de abba beletartozik a boldogtalanság. Én azt mondanám, tette hozzá a szerző, hogy macskás nő, de abban is ott van a magány vonzata, pedig J. nem magányos, meg amúgy is, kutyája van. Mostanában időnként Szaniszló találkozik a „gazdag nagynéni” kifejezéssel, amivel olyan családtagra szoktak utalni, aki gyermektelensége miatt anyagilag és érzelmileg is megengedheti magának, hogy a gyerekeket ajándékokkal és szeretettel halmozza el.

Balról jobbra: Turi Tímea, Szaniszló Judit és Bíró Kriszta. Fotó: Felvégi Andrea/Müpa.

Turi Tímea kérdéseivel olyan témákat hozott fel, amelyekre magam is kíváncsi voltam. Szó volt a kötet megírásának folyamatáról, az elbeszélői nézőpontról, az emberek életének összetalálkozásáról. A beszélgetés baráti hangulatban zajlott, mindhárom résztvevő nevetett egymáson és saját magán is, és néha nemcsak Szaniszló Judit válaszolt a kérdésekre, hanem a mellette ülő Bíró Kriszta is. Ő olvasott fel részleteket a könyvből, hanglejtése mindig kiemelte a szövegek humorát, vagy ahogyan ő fogalmazott, az „irónia érzelmességét.” Ami legjobban megmaradt, az a jelenet volt, amikor az elbeszélő sunyiban megpróbál lefotózni egy tetőtől talpig ocelotmintába öltözött idős hölgyet a belvárosban. Szó esett még a könyvben a szöveget kiegészítő képekről, amelyeket maga a szerző fotózott. Valahogy megkapónak találtam, hogy nem profi fotós készítette őket, hanem ő maga kapott el neki tetsző pillanatokat a telefonjával.

Kisétálva a teremből ránéztem az órámra. Negyed hat. Nagyszerű, még besettenkedhetek a felolvasószínházba. Odamentem a nagyszínpad bejáratához, ahol egy önkéntes beengedett, és mintha egy teljesen másik világba léptem volna. Míg az előző beszélgetés alapvetően családias hangulatú volt, a székek a színpad három oldala köré voltak rendezve, kicsit közvetlenebbé téve az atmoszférát, itt az ülőhelyek mind a színpaddal szemben sorakoztak, a magas ablakok el voltak függönyözve, sötétség uralkodott, és csak a színpadon ülő három alak volt megvilágítva. Ó, szóval ez színház színház, gondoltam magamban. Alig mertem leülni a leghátsó sorba, nehogy megzavarjam a puszta létezésemmel az előadást. Csak akkor szedtem össze a bátorságom, amikor láttam, hogy a rózsaszín rúzsos lány (aki az előző programon is mellettem ült) helyet foglalt egy üres részen. Felkerekedtem hát, leültem mellé, és végre teljes figyelmemet a színpadnak tudtam szentelni.

Balról jobbra: Mácsai Pál, Molnár Piroska, Bazsányi Sándor. Fotó: Felvégi Andrea/Müpa.

Éppen egy Borbély Szilárd szöveget adott elő Molnár Piroska. Borbély Szilárddal először az emelt magyar érettségire való készülés során találkoztam. A Nincstelenek számomra egy volt azok közül a könyvek közül, amelyeket rendkívül nehezemre esett olvasni a témája miatt, de nagyon szerettem utólag elemezni. Emlékszem, két lendülettel olvastam el, csak azért, mert azt akartam, hogy végre vége legyen. Most viszont nem menekülhettem Borbély Szilárd elől, és őszintén szólva nem is akartam. Molnár Piroska játéka olyan magával ragadó volt, hogy elszorult a torkom. Az anyák bűntudata, amikor a sokadik sikertelen terhességet viselik, amikor egy életmentő illegális abortusz után azonnal kitessékelik őket az utcára. Nem is tudtam, mihez kezdjek. Mácsai Pál hangja, ahogyan Röhrig Géza szövegeit olvasta fel, úgy zengett, mintha itt lenne az ítélet napja. A szövegek egymásra feleltek, kiegészítették a másikat. A gyászról és a reményről szóltak, de a reményben is mindig ott volt valami végtelen szomorúság. A gombóc a torkomban egy pillanatra sem oldódott fel, Bazsányi Sándor nagyon jó munkát végzett a szövegek válogatásával és összerendezésével. Az ilyen jellegű kollázsolást amúgy is izgalmasnak gondolom, és itt több művészeti ág fogott össze. Eötvös Péter zenei műveit méltó zenei háttértudás hiányában nehéz szakmaian jellemeznem, de a hatás nem maradt el. Két felolvasás között helyenként szaggatottan, máshol összefüggően zendültek fel. Az expresszionista filmek zenéi jutottak róluk eszembe. Amikor az előadás véget ért, és elhalt a tapsvihar, kételkedve néztem körül. Most komolyan azt várták tőlem, hogy ezek után folytassam a napomat? Legszívesebben berohantam volna a mosdóba sírni, de úgy döntöttem, elég lesz, gondoltam, ha kimegyek a napfényre, és szívok egy kis friss levegőt.

Közjáték: Kint már kisebb tömeg fogadott, a kezekben régi és új Nádasdy-kötetekkel. Ez jó figyelemelterelés lesz, mondtam magamnak. Elmegyek a Bookline-standhoz, megveszem a Londoni leveleket, egyszerű. Szóval bementem, és megvettem a Londoni leveleket. Azonban ahogy kiléptem a boltból, szembesültem végzetes hibámmal: a tömeg távozásom óta csak nőtt. Odalavíroztam egy üres térbe, ahol a kezdetekben kialakult (de azóta deformálódott) sor végét sejtettem, és megvetettem a bakancsomat, én itt állok. Megindult a tömeg, és tyúklépésben, de bejutottam, még a kiszemelt helyemre is leülhettem. Na, Nádasdy!

Nádasdy Ádám és Lengyel László. Fotó: Felvégi Andrea/Müpa.

A Londoni levelek a szerző szavaival élve olyan esszészerű írások gyűjteménye, amelyek 2020 februárjában kezdtek megjelenni a Népszava hasábjain. Nádasdy Ádám azzal kezdte a bemutatót, hogy kiemelte, a projekt értelmi szerzője Lengyel László, de Simon Zoltán segítette ezután a folyamatot. A kötet harminc levelet tartalmaz, a különféle témákat nehéz lenne mind körüljárni negyvenöt percben. Ahogyan azonban Lengyel László beszélgetett Nádasdyval, teljesen más megközelítése rajzolódott ki előttem Nagy-Britanniának (UK, Egyesült Királyság?). Nádasdy, mint a nagyszüleim, a Szovjetunió fennállásának idején is élt, amikor nem lehetett csak úgy kiutazni a vasfüggönyön túlra, és Anglia (amit úgy általában Nagy-Britanniára használtak és használnak – fejtette ki Nádasdy –, pedig ez nem egészen helyes) távoli egzotikumnak számított. Nádasdy kiemelte, még mindig turistának érzi ott magát, és Lengyel László közbe is szúrta, hogy az első levél végén van az egyik legmegindítóbb jelenet, amikor a szerző arról ír, van egy visszatérő rémálma: kitoloncolják Angliából, ő pedig hiába kiáltozza, hogy a férje brit állampolgár. Lengyel ezt összevetette a magyar helyzettel, Nádasdy hozzátette, hogy Magyarországon a férjével (aki szintén magyar) már bejegyzett élettársi kapcsolatban éltek, és ahhoz képest az angliai házasság csak „upgrade” volt. Kint nem olyan nagy dolog, ha valaki például nem heteró vagy nem fehér – mondta. Két felolvasás között anekdotázásba kezdett: egy konferencián megismerkedett egy meleg párral, egyikük nyelvész volt, a másik „őstótanász” (paleolimnológus), de az, hogy kit szeretnek, tulajdonképpen nem nagy dolog. Hasonlóképpen nem hírértékű, ha valaki „black”, ahogyan ez a Zöld esernyős úr kesztyűje című levélből is kiderült. „Nem illik valakinek a valamilyenségéről beszélni”, szögezte le Nádasdy. Mit illik, mit nem illik? Lengyel bevezette, van ez az elképzelés, miszerint a politizálás „nem polgári dolog.” Nádasdy, aki maga is úgy fogalmazott, hogy polgári nevelést kapott, bólintott. De a kötetbe mégis bekúszott a politika, ebben mindketten egyetértenek: szó esik benne a Brexitről, a különböző identitásokról, az orosz-ukrán háborúról. Lengyel László záró kérdésként azt tette fel, változott-e kiköltözése óta Nádasdy szemében Anglia vagy Magyarország. Nádasdy erre ingatta a fejét. Anglia nem az a hely, ahol változnak a dolgok, fogalmazott. Persze egy tudósító mást mondana, tette hozzá, de ő csak egy esszéistának vallja magát. Azt viszont aláírta, hogy a magyar helyzet egyszerűen szólva „kínos”. Mindig magyarázkodni kell külföldön a kormány döntései miatt, akár még bútorvásárlás közben is. Búcsúzásképpen Lengyel és Nádasdy felvetették, hogy a mai kor – és a könyv – egyik nagy kérdése, hogyan viselkedjünk polgárian egy nem polgári világban.

Spiró György. Fotó: Kováts Zsófi/Margó.

A nap utolsó előadása a nyolckor kezdődő Spiró György-beszélgetés volt. Húsz éve jelent meg a Fogság című nagyregény, ennek alkalmából beszélgetett vele Valuska László. Valuska először frappánsan azt kérdezte meg, mikor olvasta az író utoljára a könyvét teljes egészében. Spiró azt felelte, hogy teljes egészében már régen, de a mai felolvasásra készülve lapozgatás közben találkozott egy jelenettel, ahol a karakterek pénznemeket váltogatnak egymás között. Spiró felidézte, hogy jó pár havi munkájába került ezt a pár bekezdést megírni, hiszen alaposan utána kellett járnia az akkori árfolyamoknak, ami nem volt egyszerű feladat. Tudta, hogy az olvasók mindennek utána fognak nézni, így ennek is. Valuska megkérdezte, milyen Spiró kapcsolata a vallásossággal, hiszen a történet az első században játszódik, a kereszténység kialakulása közben, és nagy szerepet kap benne a zsidóság. Erre az íróban mintha egy kapcsoló kattant volna át; mesélt arról, hogy ő nem vallásos („Még ateista sem vagyok”, mondta), ezért teljesen át kellett formálnia a nézőpontját ahhoz, hogy megírja a történetet. Mesélt arról, hogy akkor mennyire átszőtte a vallás nemcsak a belső életét az embernek, hanem az államot, a gazdaságot is. Kitért a zsidók helyzetére: ahogyan a Perzsa Birodalomban élő zsidók sorsukra hagyták a római fennhatóság alatt élő zsidóságot, a zsidó-római háború idején, amely sokezrek pusztulását eredményezte. Egy ponton Spiró megkérdezte, ugye nem untatja a közönséget? Valuska László nevetve megnyugtatta, hogy direkt rakták utolsó helyre ezt a beszélgetést, hogy ne kelljen sietni.

Valuska László. Fotó: Felvégi Andrea/Müpa.

Spiró György tehát folytatta: tizenkét év munkája, számtalan könyv kiolvasása. Nem a realizmusra törekedett, mondta, hanem az imitációra. A realizmus lehetetlenség lett volna, az író önkényesen emel ki részeket a történelem szövetéből. Megemlítette, hogy például a nők helyzetét a könyvben nem ábrázolta olyan megrázóan, mint amilyen a valóságban volt, illetve hogy a szöveg nyelvezete is hamisítás: nem tudta volna a könyvet latinul vagy héberül vagy arámiul megírni, maradt tehát a magyar, a modern magyar. Spiró nagyon gondolatébresztő témákról beszélt, és nyugodt hangjával olyan ember benyomását keltette, akit tényleg arra teremtettek, hogy történelmet meséljen. A Fogság eddig ijesztő regénynek tűnt számomra, de a beszélgetés és Spiró stílusa megnyugtatott, és közelebb hozta a művet hozzám.

Mire a Margón töltött napom véget ért, már besötétedett, de a Margit-sziget ugyanolyan barátságos maradt. Vissza se vettem a farmerkabátomat, csak a kezemre hajtottam, és a kiáramló tömeget kikerülve, a parkon keresztül megindultam a híd felé.

Fotók: Felvégi Andrea/Müpa, Kováts Zsófi/Margó
Fejlécfotó: Kováts Zsófi