PRAE.HU: Régóta dolgozol műfordítóként, a klasszikusoktól a modern prózán át a kortársakig köszönhetnek neked irodalmi műveket a magyar olvasók. Eddigi tapasztalataid alapján számodra milyen az „átállás” két különböző szerző között? Hogyan kell elképzelnünk a munkafolyamatnak ezt a részét?

Minden szöveg magán viseli a szerzője kézjegyét, és a műfordítónak minden szövegben fel kell fedeznie a szerző individuumát és a fordításban visszaadni az író jellegzetes szövegtechnikai megoldásait. Ez lehet például a mondatszerkesztés: Modianónál nagyjából egyforma hosszúak a mondatok. A forma monotonitása egybevág a cselekmény eseménytelenségével (a főszereplő általában keres valakit a múltjából, de nem találja). Az összhatás mégis szorongást keltő. Ezzel csak azt próbálom érzékeltetni, hogy tartalom és forma szerves egységet alkot, tehát a kettő együtt adja ki azt, amit a szerző kommunikálni szeretne. A fordítónak úgy kell elemeire szedni és újra összerakni a szöveget, hogy ez az esztétikai és érzelmi hatás újraéledjen egy másik nyelven, egy másik kultúra számára.

Abból a szempontból szerencsés vagyok, hogy a fordítási munkáim között mindig volt pihenőidőm, és ez megkönnyítette az átállást egy új szerzőre. De – ahogy említettem – a ráhangolódás nehéz. A szakmában úgy szoktuk mondani, hogy a fordító keresi „a hangot”, és ez mindig az első néhány oldalnál a legnehezebb.

PRAE.HU: Nemcsak gyakorló műfordító vagy, hanem hosszú ideig oktattad is a műfordítást a Károli Gáspár Református Egyetem bölcsészkarán. Összességében mitől lesz valaki jó műfordító, egyáltalán mik azok a minimum skillek, amelyek szükségesek? Az embernek a vérében van a tehetség, akárcsak az írás esetén, vagy ez is abszolút tanulható szakma?

Az elszántság és a szorgalom mellett kell hozzá affinitás, tehetség és valamiféle irodalmi véna. Végső soron fordítóként különböző hangokon kell megszólalnunk, egyfajta imitátorként. Valakinek a hangját, gondolatait tolmácsoljuk egy másik nyelven.

De van a fordításnak tanulható része, tehát szakma is. A műfordításhoz szükséges tudásról és készségekről írtam egyébként egy magyar nyelvű tanulmányt a Revue d’Études Françaises-be. Tanárként az volt a tapasztalatom, hogy minden hallgató el is sajátította a szakmának ezt a tanulható részét, de

akinek eleve volt érzéke a fordításhoz és az íráshoz, az a képzés elején és végén is arányosan jobb minőségű szövegeket tudott előállítani.

A legfontosabb tudás azonban, ami egy fordító birtokában lehet, a magabiztos nyelvtudás – ez ugyanúgy vonatkozik az adott idegen nyelvre, mint a magyarra. Nem kevésbé fontos a forráskultúra ismerete. Szükség van a kutatói skillekre is szinte minden műfordításnál. Hogy egy saját példával éljek: amikor Hervé Le Tellier Anomália című regényét fordítottam, rengeteg természettudományi, fizikai, meteorológiai, katonai szakkifejezésnek kellett utánanéznem. De a pilóta és a torony között zajló párbeszédeknél internetes kutakodásaim sem vezettek eredményre, és egy igazi pilótához, Tóth Györgyhöz fordultam segítségért.

Nem utolsó sorban egy fordítói képzésből kikerülve sokat kell fordítani, mert a gyakorlatban lehet a legtöbb tapasztalatot szerezni. Minél többet foglalkozik az ember különféle szövegekkel, annál tudatosabban áll neki a következő munkának.

PRAE.HU: Annak ellenére, hogy szinte folyamatosan fordítasz, gyakran megszólalsz a szakma haláláról, a műfordítás kilátástalanságáról, pedig a magyar könyvpiacon még mindig a külföldi szerzők könyvei a legkeresettebbek. Mit gondolsz, hogyan lehet, hogy ennek ellenére a piac mégsem figyel eléggé a műfordítókra?

Röviden azért, mert a kiadók még mindig találnak fordítókat, akik elvégzik a feladatot nagyon kevés pénzért is. Hozzá kell tennem, hogy sajnos egy kicsit a mesterséges intelligencia és a nagy nyelvi modellek felfutása is megakasztja a honoráriumok emeléséért folyó küzdelmet.

Az ugyanis rontja a fordítók tárgyalási esélyeit, ha a kiadó a kezükbe adhat egy gépi nyersfordítást, amit „csak” át kell dolgozni, összevetni az eredetivel…

Ez velem szerencsére eddig nem esett meg, és elvi okokból (meg nem utolsó sorban azért, mert nem ettől függ a megélhetésem) nem vállalnám az ilyesfajta munkát. A gépi fordítás éppen azt öli ki a szövegből, ami az egyediségét adja: a szerzői individuumot. Ott a nyersnek mondott, silány vagy közepes minőségű – már nem irodalmi igényű! – szöveg, és a fordítónak alkalma sincs elgondolkodni, hogy miben ragadható meg az író stílusa.

A másik elkeserítő jelenség, hogy a szakma nem tudja jól érvényesíteni az érdekeit. A fordítói társadalom nehezen tud olyan egységbe kovácsolódni, amelyen keresztül kellő megbecsültséget és ennek megfelelő bérezést tudna kivívni magának.

Szeretném hangsúlyozni, hogy nem célom sem a pályatársakat, sem a kiadókat megsérteni. Nem ez az egyetlen szakma Magyarországon, amely nem tud egységfrontot alkotni az érdekei képviseletében. Az viszont tény, hogy amíg a kiadók találnak éhbérért dolgozó szakembereket, nem fognak a tiszteletdíjak emelésén gondolkodni. A közösségi kiállás mellett az egyéni érdekérvényesítés is fontos műfordítói skill, hiszen szerződéskötéskor egyéni alkuk jönnek létre – itt is van, aki jobban tudja érvényesíteni az érdekeit, van, aki kevésbé. Abban a helyzetben viszont, amikor valakinek az egzisztenciája múlik egy kiadói megkeresésen, kutyaszorítóban van, mert egyáltalán nem vagy csak korlátozott mértékben mondhat nemet. A szerződéskötéskor sokan – és itt most nem csak a fordítókra gondolok – nem is gondolják, hogy joguk van módosításokat kérni, sőt visszautasítani bizonyos feltételeket.

PRAE.HU: Említetted, hogy a mesterséges intelligencia térnyerése egyre inkább befolyásolja a műfordítók esélyeit. Milyen mértékben tapasztalható ez a kiadók körében? Mi a te személyes véleményed a kérdésről, mennyire etikus műfordítóként egy gépet hívni segítségül?

Az, hogy a mesterséges intelligencia használata egyáltalán felmerül az irodalmi szövegek fordításával kapcsolatban, végtelenül elkeserít és felháborít. A nyelvi diverzitás szempontjából rossz irányba mutat, mert egy semmitmondó egyenstílust terjeszt a világban, és az írás sematizálásával, uniformizálásával a gondolkodásunkra is visszahat. Egy-egy bekezdés erejéig ki szoktam próbálni a mesterséges intelligencia alapú fordítóprogramokat irodalmi szövegeken, de megkönnyebbülésemre még azt látom, hogy nem tudják jól megoldani a feladatot – egy Annie Ernaux-szöveget nem lehet géppel lefordítani!

Nagyon büszke vagyok a Magvető Kiadóra, mert náluk írtam alá az első olyan szerződést, amelyben vállalom, hogy nem használok mesterséges intelligencia alapú fordítóprogramokat a fordításhoz,

és nem járulok hozzá, hogy a szövegemet nagy nyelvi modellek tanítására használják. Ők pedig szavatolják, hogy a fordításomat nem adják át harmadik félnek, és a legnagyobb körültekintéssel járnak el, hogy a kézirat ne kerüljön illetéktelen kezekbe.

Mindeközben ott a másik út is: vannak olyan kiadók, amelyek kifejezetten a gépi fordítás átdolgozására kérik fel a fordítót. Itt nem tudom, hogy a szerződésben például kit illet a szerzői jog: a mesterséges intelligenciát? És mit szól ehhez a könyv írója? A gépi fordítás és az MI használata minden olyan szövegnél etikai és jogi dilemmákat vet fel, ahol fontos a szerzőség. Egyre több helyütt írnak például arról, hogy tudományos folyóiratok mesterséges intelligenciát fejlesztő tech-cégeknek adják el nem kevés pénzért a nekik felhasználásra átadott publikációkat. Ez a szerzői jog semmibe vétele, a szellemi értékeink elherdálása és közprédává tétele.

A mesterséges intelligencia körüli őrületes felhajtás és azoknak a hangoknak a felerősödése, amelyek szerint a gép rövid időn belül kiváltja az embert, veszélybe sodorja a fordítói utánpótlást is. Varázsütésre leértékelődnek a bölcsészképzések és az a tudáshalmaz, amit a humán tudományok kínálnak. Most szüntetik azt a fordítóképzést is, ahol tanítottam. Holott vannak óvatosabb hangok az MI-fejlesztők körében: amikor a gép már minden interneten fellelhető szöveget „felfalt”, a teljesítménye platózni fog, és mivel a „tananyagába” visszakerülnek a maga által írt és fordított silányabb, hibás vagy értelmetlen szövegek, a teljesítmény nemcsak platózik, hanem romlik is. Meg vagyok győződve róla, hogy az emberi gondolkodás unikalitását, amelynek lenyomatát az irodalmi művek is őrzik, nem fogja kiváltani a gép. A fiatalok, akiket érdekel ez a szakma, ne hagyják magukat eltántorítani! A francia műfordítók már hangot adtak annak, hogy mennyire fontos az utánpótlás folytonossága, és mennyire nem használható a gép olyan szövegeknél, amelyek esztétikumot és érzelmeket közvetítenek.

PRAE.HU: Legújabb fordításod egy Annie Ernaux-mű, A másik lány. Ha valamit biztosan elmondhatunk a szerzőről, akkor az az, hogy nehezebbnél nehezebb témákat, életszakaszokat dolgoz fel. Mire számíthat az az olvasó, aki először veszi kezébe majd Ernaux könyvét?

A másik lány is önéletrajzi témát dolgoz fel, de nagyon reflektáltan, nem emésztetlen „naplóanyagot” ad az olvasó kezébe, ezért a története sok mindenkit sokféleképpen megérinthet. A könyv középpontjában három fő téma áll: az anya-lány és a testvérrel való kapcsolat, valamint ezek traumatizáltsága. Annie Ernaux tízéves korában megtudja: volt egy lánytestvére, a másik lány, aki meghalt, mielőtt ő megszületett volna. A gyász és a hiány egy különös formáját tematizálja. Az elbeszélő maga mondja, hogy: „Az anyakönyv szerint a testvérem vagy. (…) De nem vagy a testvérem, soha nem is voltál. Nem játszottunk, nem ettünk, nem aludtunk együtt. Soha meg nem érintettelek vagy öleltelek. Nem tudom, milyen színű volt a szemed. Soha nem láttalak.” A testvér tabusított halálára szintén úgy derül fény, hogy az anyja valaki másnak mesél a veszteségéről. A történet tragikuma abban rejlik, hogy jóllehet a családon belül egy szóval nem beszélnek róla, a másik lány mégis hat a két szülő és a később született gyermek kapcsolatrendszerére. Azt a kérdést járja körül a könyv, hogy lehet-e valaki a hiányával jelen egy családban? Egyáltalán hathat-e a nemlétével egy olyan ember életére, aki nem is ismerte?

Az anya – ahogy Ernaux írja: a „mindenható anya” – szintén ellentmondásos karakter: egyszerre rideg és szerető, teremtő és pusztító, életet adó és halált hozó. Ernaux nehezen tudott hozzá kapcsolódni. A mindenható, félelmetes és erős anya képe aztán árnyalódik az öregséggel, betegséggel, fizikai és mentális megfogyatkozással, végül az elmúlással. Amikor Ernaux a regényt írja, hetven éves: már elveszítette a szüleit és annak lehetőségét, hogy a gyászukról vagy a vele való viszonyukról kérdezze őket, de még ott ágál benne a tízéves kislány, aki elől a szülei elhallgatták az igazságot. Bár Ernaux belső vívódásainak intenzitását nem tudja kikezdeni, az idő múlása és a saját öregedése átértékeli és lecsendesíti a szüleihez való viszonyát, és nem mellesleg szép ívet ad a szövegnek.

PRAE.HU: Ernaux-tól nem idegenek az olyan tabutémák, mint az illegális abortusz, a szexuális erőszak, a társadalmi osztályváltás. Kis túlzással minden művében fel próbál oldani valamilyen tabutémát. Mit gondolsz, A másik lánynak van ilyen jellegű tabudöntögető missziója?

Az osztályváltás és a társadalmi felemelkedés kérdése itt is megjelenik, de tabukat nem dönt. Ám a maga nemében tabut feszeget például az a gondolat, hogy két testvérnek soha nem lehetnek ugyanazok a szülei. Két gyermek születése között a szülők is változnak, érik őket hatások, tapasztalnak dolgokat, és más emberré válnak. Ernaux esetében ez a dilemma kiélezetten vetődik fel: a két gyerek születése között eltelt hét évben az első gyerek meghalt, és volt egy világháború. A második gyermek szülei már nem azok a gondtalan, derűs fiatalok, akik az első gyermekük születésekor voltak. Ezen a meghökkentő felvetésen alighanem mindannyian eltöprenghetünk testvérként vagy szülőként… Számomra tabufeszegető az a fajta leplezetlen őszinteség is, amellyel az anyjával kapcsolatos, széles amplitúdón mozgó érzéseiről ír.

PRAE.HU: A Nobel-díj odaítélése óta Ernaux itthon is töretlen népszerűségnek örvend, azonban azt gondolom, hogy egy díj kevés ahhoz, hogy meghozza a nemzetközi sikert egy-egy szerző számára. Mit gondolsz, miben rejlik Ernaux valódi sikere?

Egyrészt Ernaux témái örökérvényű, univerzális témák, amelyek bármely korszakban foglalkoztatják az embereket: anyaság, elveszített testvér, abortusz, személyes emlékezet, párkapcsolatok. Reflektál a társadalmi normákra és azok változásaira, és olyan személyes és kollektív traumákat verbalizál, amelyekről korábban nehezen vagy nem lehetett írni. Másrészt a díjtól függetlenül kiváló író és stiliszta, reflektáltan, a primér szubjektív élménytől eltávolítva adja át a saját történetét, soha nem esik az érzelgősség csapdájába. Kortárs író, így nehéz megmondani, mi lesz vele száz év múlva, de olyan irodalmi és esztétikai igénnyel van megfogalmazva minden mondata, hogy kétlem, hogy veszíteni fog az értékéből.

PRAE.HU: Szávai János és Lőrinszky Ildikó után te vetted át a stafétát mint Ernaux-fordító. Mennyiben más olyan szerzőt fordítani, akinek már korábban többen is hangot adtak magyar nyelven? Hogyan tudod használni a korábbi kiadásokat; mennyiben befolyásolnak vagy éppen segítenek az eddig kiadott művek?

Mivel A másik lány nem egy sorozat része, hanem az életmű önmagában is megálló darabja, a kontinuitásnak vagy a fordító kilétének nincs különösebb jelentősége. Nem kellett feltétlenül Szávai János vagy Lőrinszky Ildikó szövegeire támaszkodnom.

Nagy segítséget jelentett azonban a szerkesztői kontinuitás Orzóy Ágnes személyében, aki a korábban megjelent Ernaux-fordításokat szerkesztette. Az életműre való rálátása és kiváló franciatudása vitathatatlanul javított a szövegen. Nagyon alapos is, olyan szerkesztő, aki mondatról-mondatra összenézi a fordítást az eredetivel. Bármennyire figyel is a fordító, egy többszörösen összetett mondatnál előfordul, hogy kimarad egy tagmondat. És a szerkesztő nemcsak munkatárs, ő az első olvasó is. Ha valahol elakad a szövegben, ott érdemes javításon gondolkodni, mert valószínűleg ahelyütt az olvasó is elakad.

A szerkesztővel való közös munka csapatmunka egy hosszú, magányos munkafolyamat végén, mindig javít, pontosít a szövegen, új nézőpontot, sőt, néha új színt hoz be. Annál a jelenetnél, amikor Ernaux épp azt írja le, mit mondott a gyóntatópapnak hétéves korában, hogy tudniillik "szemérmetlen cselekedeteket követtem el egyedül és másokkal", Ági egy 1947-es magyar gyónási lelkitükörben találta meg a megfelelő kifejezést.

PRAE.HU: A szerző maga határozza meg a műfajt, amely az ún. autoszociobiográfia. Még épp nem szociológiai szakfordítást igénylő szerző, de rengeteg társadalmi és kulturális utalást látunk Ernaux prózanyelvében. Fordítóként hogyan tudod megkönnyíteni az olvasatot, közelebb vinni a művet egy nem francia ajkú olvasóhoz?

Vannak apró trükkök, amelyekkel közelebb lehet hozni egy-egy kulturális utalást. Ernaux sokszor idézi például az 1950-60-as évek sanzonjait. Ezek általában nem mondanak semmit a magyar olvasónak. Dalcímek helyett ilyenkor beírtam az énekes, például Yves Montand nevét, akit nálunk is mindenki ismer. Vagy volt egy Sur le pont du Nord kezdetű gyermekdal, amit magam sem ismertem, utána kellett néznem. A dal egy lányról szól, aki anyja intése ellenére a bátyjával elmegy egy bálba, de összeomlik alattuk a híd, és mindketten odavesznek. A regényben Ernaux az anyja ölében hallgatja, ahogy az anyja ezt énekli. Ez annyira összevág az ambivalens anya figurájával – aki az ölébe véve a lányát, fenyegetőn azt énekli, hogy ha nem fogadsz szót nekem, meghalsz –, hogy végül magyarul az lett a dal címe, hogy „Így jár, aki nem fogad szót”.

Ritkán az is előfordul, hogy kénytelenek vagyunk kihagyni valamit. Ezúttal a szerkesztővel egy normandiai tájszónál döntöttünk úgy, hogy magyarul a standard megfelelőjével helyettesítjük. Ilyen helyzetekben egy magyar tájszó fura disszonanciát hozna létre a francia környezetben.

PRAE.HU: A kulturális kihívásokon túl melyek voltak azok a nyelvi nehézségek, amivel szembe kellett nézned?

Mondatszerkesztés szempontjából azért akadtak nehézségek… A szöveg visszaemlékezések szövedéke: egyik emlék hívja elő a másikat. Ezt az elbeszéléstechnikát ahhoz tudnám hasonlítani, mintha kihúznék egy fiókot, aztán abban lenne még egy fiók és így tovább. A mondat elején elindulunk valahol térben és időben, és a végén egész máshol kötünk ki mindkét dimenzióban. Ha valaki nem jól ír, ettől a tartalmi heterogenitástól nagy eséllyel szétesik a mondat. Ernaux-nál viszont, és remélem, a fordításomban is, egyben marad.

Egy másik fordítási nehézséget említek még, amely a magyar és francia azon különbségéből fakad, hogy tudniillik a magyarban nincs nyelvtani nem. Ernaux sokszor utal névmással a szüleire: az apára il, az anyára elle, kettejükre az ils névmásokkal. Ezzel a technikával eltávolítja magától őket. Magyarul ezt nem lehet: kénytelen voltam az érthetőség kedvéért itt-ott beszúrni egy „anyám”-at vagy „apám”-at. Az ils-nél viszont birtokos személyrag nélkül, a „szülők” szót használtam, ha kellett. Ezek olyan nyelvi adottságok – és ennél a példánál megint jól látszik, hogy szervesül a forma a tartalommal egy irodalmi műben –, amelyeket az írónak ki kell használni, a fordító meg evickél utána, ahogy tud.

PRAE.HU: Olvasói tapasztalatomból kifolyólag úgy képzelem, hogy egy-egy önéletírás fordítása sokkal intimebb, bensőségesebb élmény. Meg tudod ezt erősíteni, esetleg cáfolni? Amennyiben az előbbi, melyek a te legerősebb, legemlékezetesebb szövegbéli „találkozásaid”?

Szakmai, szövegtechnikai szempontból teljesen mindegy, hogy a próza, amit épp fordítok, mennyire önéletírás. Ez önmagában nem igényel más fordítói attitűdöt. Mint az íróval együtt érző és gondolkodó médium egyszer-kétszer elérzékenyültem a fordítás során, annak ellenére, hogy Ernaux rendkívül jó arányérzékkel egyensúlyoz intimitás és távolságtartás között – nagyon is ki van mérve és módolva, mennyire engedi be az olvasót a magánéletébe. Szóval az anya-lány kapcsolat hullámzásai és átértékelődései érintettek meg a leginkább olvasóként és magánemberként. Az ambivalens anyafigurával vívott harc, az anya viselkedésének utólagos értelmezése, megértése, átérzése.

PRAE.HU: Végezetül: Ernaux után mi a következő lépés? Milyen fordítások vannak most terítéken?

Ez egyelőre a jövő zenéje, bár Patrick Modianóhoz és François Rabelais-hoz szívesen visszatérnék, őket nagyon szerettem fordítani, és ezekre a munkáimra büszke is vagyok.

Képek forrása: Gulyás Adrienn portréját Tóth Masa készítette.

Borítókép: Magvető Kiadó.

Annie Ernaux portréja: Ed Alcock/Eyevine, via Redux, tn