A fesztivál díszvendége Leos Carax volt, akinek életművét retrospektív vetítéssorozattal ünnepelték a szervezők, de akár nőjogi kerekasztal-beszélgetésen és a svájci többnyelvűségről folytatott diskurzuson is részt vehettünk a vetített filmekhez kapcsolódóan (Csajbanda, Bonzsúr, Svejc). A 15. Frankofón Filmnapokat Guillaume Nicloux Az isteni Sarah Bernhardt című filmje nyitotta meg az Uránia dísztermében, mely az ünnepelt színésznő halálának századik évfordulója tiszteletére készült látványos alkotás.

Mivel az idén 15. alkalommal megrendezett Frankofón Filmnapok kiemelt figyelmet szeretett volna szentelni a női művészeknek, nem véletlen, hogy nyitófilmnek Guillaume Nicloux Az isteni Sarah Bernhardt (Sarah Bernhardt, La Divine) című életrajzi drámáját választották a szervezők. E tekintetben Nicloux festői kosztümökben és díszletekben tobzódó, ám kicsit sem könnyed darabja mellé sorakozott fel a zongoravirtuóz ikerpárról szóló Bámulatosak (Prodigieuses – r.: Frederic és Valentin Potier) és a női művészegyéniség születését bemutató Niki (r.: Céline Sallette), mely a 2024-es Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál „Un Certain Regard” szekciójában szerepelt. A női alkotók előtti tisztelgést a Francia Intézet vetítései és street art performansza egészítette ki.

Guillaume Nicloux számára ismert terep a történelmi filmes műfaj, 2013-ban letisztult és hiteles adaptációt forgatott Denis Diderot Az apáca című regényéből, ami hazánkban először a 4. Frankofón Filmnapokon volt látható, s melynek vetítésén maga a rendező is részt vett akkor. Sarah Bernhardt (Sandrine Kiberlain) rejtélyes alakja, akit már a saját korában „isteninek”, „la divine”-nek neveztek – ahogy erre a film címe utal –, a franciánál is franciább témát adott Nicloux kezébe, egyébiránt Az isteni Sarah Bernhardt jubileumi alkotás, mert a legendás színésznő halálának századik évfordulójára készült el. A film gyönyörűen túlszínezett látvánnyal öleli körül a színházi színésznő életének két kiragadott időszakát, az 1915-ben elszenvedett lábamputáció és az 1896-ban számára szervezett évfordulós ünnepség pillanatait, melyeket végigkísér Lucien Guitry (Laurent Lafitte) színésszel folytatott viharos kapcsolata.

A túláradó vizuális szépség elborzasztóan ütközik a romlás életképeivel, ez az ábrázolás azonban remekül összecseng azzal a Sarah Bernhardt-ral, akinek a nevéhez fűződik a hosszúra nyújtott színpadi haldoklás, illetve akiről elhíresült, hogy egy díszes koporsóban aludt.

A film a Bernhardt személyét körüllengő elmúlás kultuszára építkezve életének és tehetségének hanyatlása felé vezet, egy excentrikus híresség, tulajdonképpen az első bulvárhősnő abszolút középpontba helyezésével, amelyben Sandrine Kiberlain végig brillírozva, csodálatosan irritáló módon beszél túl minden egyes percet a vásznon.

Bemutató dátuma: 2025. március 27.; forgalmazó: Cirko Film

Az elmúlás mint fő szervezőerő a Frankofón Filmnapok több filmjében is megjelent, hasonló nehézségű témákat kerülgettek, és időztek el rajta lassan elmélázva Raouf Sebbahi Befagyott oázis és Costa-Gavras Az utolsó lehelet című drámái.

A 15. Frankofón Filmnapok – meghaladva a tavalyi kínálatot – ebben az évben 8 ország 23 filmjét hozta el a fesztiválra: ezúttal Belgium, Kanada, Franciaország, Görögország, Magyarország, Marokkó, Románia és Svájc képviseltette magát a programban. A színvonalas, több esetben díjnyertes alkotások a frankofón sajátosság eredendő nyelvi és kulturális sokszínűsége mellett sokféle műfaj- és témavariációval érkeztek, s némelyikük érdekessége, hogy néha ezek a variációk egy filmen belül is a megszokottnál intenzívebben ütköztek egymással (pl. Jacques Audiard: Emilia Pérez, Baloji: Átok). Alapvetően az idei programban a drámai filmek kerültek túlsúlyba, amelyeket néha átszínezett a történelem (Guillaume Nicloux: Az isteni Sarah Bernhardt, Cristi Puiu: Malmkrog), a romantika (Emmanuel Mouret: Barátnők) vagy a fantasztikum (Baloji: Átok), a drámákat pedig időnként megszakította egy-egy minőségi vígjáték, ám most ezek között sem voltak kifejezetten felhőtlen darabok. A Frankofón Filmnapok szervezői az animációs filmeket kedvelő közönségre is gondolnak, azért is, mert a frankofón országok berkein belül kifejezetten értékes és tartalmas animációk készülnek. Ezzel a szándékkal került a programba Michel Hazanavicius A legértékesebb áru (La Plus Précieuse Des Marchandises) című, holokauszttémát feldolgozó, a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában szerepelt alkotása.

A Filmnapok szenzációja idén Leos Carax, a '80-as évek óta kultikus műveket forgató francia rendező vendéglátogatása volt. Carax az Ez nem én vagyok című rövidfilmjének premier előtti vetítésén vett részt, melyet közönségtalálkozó is követett, illetve tiszteletére retrospektív vetítéssorozat keretében tekinthette meg a közönség a rendező leghíresebb filmjeit (Boy Meets Girl, Rossz vér, A Pont-Neuf szerelmesei, Annette, Holy Motors) a Puskin moziban.

Magazinunk eddig minden évben részt vett a Frankofón Filmnapokon, a látogatás most sem maradhatott el, ahogy a kiemelkedőnek tartott filmekről készített beszámoló sem. Írásunkban igyekszünk érzékeltetni a Filmnapok programjának változatosságát, emellett nem titkolt szándékunk, hogy olyan filmekről is tudósítsunk, melyek nem kapnak nagy publicitást.

Drogkartellből kiskosztümbe – Jacques Audiard: Emilia Pérez

A Frankofón Filmnapok minden bizonnyal legjobban várt vetítése Jacques Audiard Emilia Pérez című bűnügyi musicalje volt, ez a lenyűgöző szörnyszülött, mely az elmúlt hónapokban felkavarta a nemzetközi filmes szakmát. A Filmnapokon zajlott bemutató óta már tudjuk, hogy az Emilia Pérez az Oscar-díjátadó gála legnagyobb vesztese, hiszen tizenhárom jelöléséből csak kettőt váltott díjra, végül az "El Mal" című betétdal és Zoe Saldaña kapott szobrot. Erről azért is érdemes szót ejteni, mert az előzetesen latolgatott Oscar-díjak elmaradásához képest korábban majdnem minden rangos díjátadón értékelték magát a produkciót is, így hanyatlása vagy a címszereplő, Karla Sofía Gascón közösségi médiából előásott és feltupírozott rasszista (iszlámellenes) megjegyzéseinek, vagy az Akadémia tanácstalanságának rovására írható. A tanácstalanság pedig továbbra is általános reakció a filmmel kapcsolatban, ám sodró érzelmi hatása alól mégis nehéz kivonni magunkat.

Az Emilia Pérez esztétikája ugyanis nehezen lekövethető, amelyben sejthetünk némi szándékoltságot, mégis értetlenül áll előtte a szakma és a nézők egyaránt. A kritikusok hol sokrétű remekműnek, hol ízléstelen giccsnek bélyegzik, s az enyhe kifejezés, hogy megosztó, provokatív alkotás. Jacques Audiard eddigi pályáját tekintve stílusában megmagyarázhatatlan képződmény, némelyik témája viszont ott lebeg már a korábbi munkáiban is: női útkeresés a Vénusz szépségszalon, új személyiség a Dheepan – Egy menekült története és sokféle szerelmi kapcsolat az Ahol a Nap felkel Párizsban című drámákban.

A spanyol nyelven forgatott, zenei betétekkel kiegészített bűnügyi dráma egy mexikói drogkartell vezéréről, Manitasról (Karla Sofía Gascón) mesél, akinek leghőbb vágya nővé operáltatni magát. Ennek diszkrét elintézéséhez a főhős(nő) a Zoe Saldaña által alakított ügyvédnőt, Ritát bízza meg, vaskos bankszámla fejében. A film első fele tulajdonképpen erről az átalakulásról és annak következményeiről szól, elviekben drámai hangvételben bemutatva, de már telerakva kétséggel, furcsasággal és humorral a sztorit. A film második felében pedig az addig maszkulin Manitas helyét a nemcsak nővé operált, hanem személyiséget és jellemet is cserélt Emilia Pérez veszi át, aki egyre inkább szeretne gyerekeivel együtt lenni és társadalmilag hasznos tevékenységeket folytatni, ami már önmagában kicsavart esztétikát mutat.

Az Emilia Pérez valójában rafináltan rétegzett mozi, ötletes és professzionális műfaj- és stílusparódia, mely ötvözi a gengszterdrámát a zenés vígjátékkal, a hátterében pedig ott lüktet a mexikói szappanoperák világa, s mindemellett fő vezérmotívuma egy LMBTQ-történetszál, mely még az érintett közösség szemét is szúrja.

Emellett három nő, Emilia-Manitas, Rita és Manitas felesége, Jessi (Selena Gomez) útkeresése a körülöttük lévő, ezer darabra szétesett világban. A francia Boris Razon Ecoute című regényéből ihletett film értő nézésével egyértelművé válik, hogy Jacques Audiard egyfajta művészi provokációt szeretett volna készíteni, mely értelmezéséhez hozzátartozik az a végső igazság is, hogy filmje túlgondolása, túlelemzése nem visz el a megoldásig, minden felfejtési kísérlet falakba ütközik, és ennek így kell lennie.

Bemutató dátuma: 2025. február 27.; forgalmazó: Mozinet

Igazságot a kutyáknak! – Laetitia Dosch: Kutyaper (Le procès du chien)

Laetitia Dosch színésznő első rendezése, a Kutyaper, melyben Dosch a főszerepet és a forgatókönyvírói munka egy részét is magára vállalta, garantáltan megszaggatta a szívét annak, aki gyanútlanul beült erre a kedves, ám kutyaszerető lelkek számára nem biztonságos kimenetelű filmre. A Kutyaper bájos kutyás történetként indul, melyben a sokadik perét vesztő, Laetitia Dosch által megformált Avril fogadalmat tesz, hogy a következőt mindenképpen megnyeri, ám védence ezúttal egy kutya lesz, akiről többen azt állítják, hogy agresszív, és kérik elaltatását.

Valójában a film jóféle francia humorra fűszerezett, kisállatos tanmese, amelyről első pillantásra nem gondolnánk, hogy milyen mély érzelmi, gondolati, társadalmi szembesítésre képes.

Bár humora már az elején túl éles és cinikus, így akár gyanakodhatnánk, hiszen ahogy kibontakozik, szinte mai formát öltött Aiszóposz mese lesz belőle, azok minden kegyetlenségével és hirtelenségével, de természetes bájával és elmaradhatatlan tanulságával is.

A végső tanulság pedig az, hogy valódi igazság(szolgáltatás) nincs, legalábbis nagyon kiszámíthatatlan, a világ általános hozzáállása pedig az olyan ártatlan létformákhoz, mint a főszereplő kutya (aki lehetne ember is), végtelenül kiábrándító.

Innen nézve a film kicsit sem csak egy keserédes kutyás történet, hanem őszinte fabula az ártatlanságról és annak sérülékenységéről. A történet középpontjában az ártatlanság jogilag értelmezett védelme áll, és kerül kifigurázásra, hiszen a védelem a procedúra során folyton falakba ütközik, nemcsak jogi, hanem erkölcsi-etikai értelemben is, mindezt jogi hercehurcának álcázva. A gonosz megtestesítője a vád képviseletében, vagyis utálkozni való szerepében is tündökölve visszatérő Anne Dorval – Xavier Dolan rendező kedvenc színésznője és alkotótársa –, akinek alakítását még az igazságszolgáltatás Szörnyellájaként is öröm újra üdvözölni.

A Kutyaper minden mélységével és hirtelenségével együtt szerethető kutyakomédia (-tragédia?), amelyet a 2024-es cannes-i filmfesztivál „Un certain regard” szekciójában Palm Dog díjjal jutalmaztak.

Színes afrikai látomásorgia – Baloji: Átok (Augure)

A Frankofón Filmnapok idén is elhozta számunkra az afrikai-frankofón filmek legjavát, amelyek különlegesen művészi ékköve volt Baloji belga rapper, énekes és rendező első nagyjátékfilmje, az Átok, francia címén ’előjel’.

Az afrikai folklórt és társadalmi problémákat ötvöző belga-kongói dráma látványos ütközőpont, amelyben kultúrák, gondolkodásmódok és helyi viszonyrendszerek csapódnak egymásnak, színes vizualitással közvetítve az egymásnak feszülő konfliktusokat.

A történet középponti hőse Koffi (Marc Zinga), aki Belgiumban töltött évei után hazatér családjához szülőföldjére, a kongói Kinshasaba, hogy bemutassa belga feleségét, Alice-t (Lucie Debay), és kifizesse a szülőknek járó hozományt. Látogatása törvényszerűen idézi elő a modern világszemlélet összeütközését a régi, babonákkal átszőtt világ szokásaival, illetve kénytelen-kelletlen belekeveredik a család intrikáiba és a helyi bandák utcai harcaiba. Egy pillanatig eszünkbe juttathatja Rungano Nyoni zambiai származású rendezőnő 2017-es Nem vagyok boszorkány című újkori boszorkányüldözését, amiben az elvakult babonák legalább akkora kárt okoznak, mint az Átok történetében.

A szembenállásokat és összefonódásokat a filmszerkezet is leképezi az Átokban, látszólag ugyan pedánsan a fő karakterek nevét viselő fejezetekre bontja Baloji a sztorit, ám a lineáris, követhető történetmesélésbe néha betörnek a folklórral, mitológiával, képzelgésekkel átitatott víziók. Mivel Baloji zenész, a valóságtól elrugaszkodottabb jelenetekbe belelátható a videoklip-szerkesztés technikája, már csak azért is, mert a rendező korábbi rövidfilmjei kifejezetten klipszerűek. A racionalitás és az irracionalitás keverésével mesterien zilált, szimbolikus alkotás született, amely egyszerre őrzi és töri meg a hagyományokat, sokszínű külcsínbe öltöztetve a többszörösen rétegzett történetet, szó szerint, mivel Balojinál a kosztümök fontos, transzcendens jelentőséggel bírnak.

Az Átok a 2023-as cannes-i filmfesztiválról elhozta az „Un Certain Regard” szekció „Új Hang” díját.

A film a Max felületén megtekinthető.

Marokkói filmek napja

Ebben az évben két marokkói film is érkezett a Filmnapokra, Raouf Sebbahi Befagyott oázis (L'Oasis des eaux gelées) című 2022-es és Nora El Hourch Csajbanda (HLM Pussy) című 2023-as drámái, amelyek a programban együtt kaptak helyet, így akár lehetőség volt egymás után megnézni őket.

Az elmúlás keleti allegóriája – Raouf Sebbahi: Befagyott oázis (L'Oasis des eaux gelées)

Lassú, meditatív, letisztult műremek Raouf Sebbahi Befagyott oázisa, nehéz témájára és elmélázó stílusára ráhangolódva azonban a néző szinte együtt lebeghet a szereplőkkel és a történettel. Egy marokkói házaspár kapcsolatának kihűlését és a férfi főhős haldoklását ábrázoló film költői szerkezettel és képzőművészeti igényű fényképezéssel vezet át másfajta érzékelésbe, amely a megváltozott létállapotból adódik. A lelki zarándokút a filmbéli lakásuk transzcendenssé átlényegített folyosóján keresztül húzódik, aminek végén a többrétűen szimbolikus, nyomasztó és baljós érzéki-hangulati hatású, véget nem érően csöpögő csap feszül, s állapota egyre csak romlik.

A Befagyott oázis olyan, mint egy filmképekre lefordított arab költemény, jelképei a lélek sivatagába vezetnek, ahol ebben a pillanatban nincs remény az élet burjánzására. De vajon felolvasztható a befagyott állapot?

Fadhila, a feleség (Nisrin Erradi) sürgősségi orvos, férje, Kader (Ahmed Hammoud) ápoló ugyanabban a kórházban, a gyógyítók azonban lelki és testi értelemben is gyógyításra szorulókká válnak, amikor gyermekük születése után a férfi elhidegül, majd rákbeteg lesz. Sebbahi e földhöz ragadt élethelyzetbe mélyed bele, majd emeli azt magasabb értelmezési szintre, művészi lágysággal, de őszinte kegyetlenséggel egyszerre.

A fájdalmasan komótos hétköznapi történet – melynek elidőző áradása nem enged ki a problémák és azok feldolgozásának vágya közül – kiüresedett, földszínű terek, szokatlan perspektívában, színekben, mintázatokban ábrázolt kórtermek, szobák, utcák, tájak látványával mesél, kiegészülve a kerengő dervisként ábrázolt haldokló férfi körkörösségben őrlődő misztériumával. A Befagyott oázisban Raouf Sebbahi mélyreható, tartalmas meditatív élménnyel ajándékoz meg minket.

Lányok egymás között – Nora El Hourch: Csajbanda (HLM Pussy)

Az előző marokkói filmhez viszonyítva a Csajbanda kamaszos szemtelenséggel és fiatalos lendülettel készített coming-of-age dráma. Kései, de bármikor aktuális francia-arab válasz a „me too”, az offline és online zaklatás, illetve a közösségi média mindenhatósága körül felmerülő kérdésekre, három lakótelepi lány szemszögén keresztül.

Nora El Hourch rendezése dühös, ám felszabadító alkotás, melynek érzékeny témái kamaszlányok és kamaszfiúk világára zsugorodnak össze, így vezetve el a felemelő végkifejletig.

Mint azt a magyar cím is sugallja, a sztori fő összetartó ereje a csajok közötti szoros kapcsolat, filmbeli megoldása pedig a lányok összetartozásának egyetemesítése (a francia HLM Pussy cím, melyet a főhősnők trágár becenévként aggatnak magukra, inkább elkülönülésüket és lázadásukat demonstrálja). A három barátnő, Amina (Léah Aubert), Djeneba (Médina Diarra) és Zineb (Salma Takaline) gyerekkoruk óta ismerik egymást. Folyton együtt bandáznak, mindent megbeszélnek egymással, és látszólag megbonthatatlan barátságban töltik iskolás éveiket, eltérő szociális hátterük ellenére. Egy házibuliban Zinebbel kikezd a bátyja legjobb barátja, amit a másik két lány videóra rögzít, nem sokkal később pedig a kompromittáló videót kiposztolják egy közösségi oldalra. A hatalmas megtekintés nem csak a lányok biztonságát veszélyezteti, hanem a barátságuk biztos pilléreit is elkezdi lebontani.

Bár Nora El Hourch nagy teret enged fiatal szereplőinek, fontos kiemelni, hogy a film egyik mellékszerepében, Amina édesanyjaként Bérénice Bejo remekel. A legérzelmesebb jelenetet és a legkiemelkedőbb színészi alakítást azonban mégis a férjét alakító Mounir Margoumnak köszönhetjük, aki egy jelenet tetőpontján idegösszeomlást kapva, sírógörcs közepette mesél arról lányának, hogy milyen nehéz volt számára arab származása miatt beilleszkedni a francia társadalomba.

A Csajbanda – nem kizárólag címével – emlékeztethet Céline Sciamma 2014-ben készült Csajkor című, ugyancsak coming-of-age drámájára, amely perem szélén lévő, színes bőrű diáklányok bandává alakulásának pillanatait kísérte végig. A Filmnapok kiemelt programja keretében a Csajbanda nőnapi vetítését kerekasztal-beszélgetés követte a Francia Intézetben, melynek célja volt, hogy a fiatalok figyelmét felhívja a szexista és szexuális erőszak, valamint a kibererőszak ártalmas hatásaira. A beszélgetésen részt vettek a Patent és Nane nőjogi civil szervezetek és az En Avant toute(s), a nők és LMBTQIA+ emberek elleni erőszak ellen küzdő francia egyesület képviselői.

A film a Max felületén megtekinthető.

Népszerű alkotók a Frankofón Filmnapok programjában: Emmanuel Mouret, Julie Delpy és François Ozon

Az idős hölgy és a gombák – François Ozon: Ha megérkezik az ősz (Quand vient l'automne)

Francia vidék, festői burgundi táj, bőséges konyhakert, rusztikus házikó, gözölgő pite, bájos nyugdíjas hölgy… és gombákkal teli zölderdő; ezekkel a képekkel indul François Ozon új filmje, a Ha megérkezik az ősz. Azé a régóta népszerű, rengeteg filmes témát és stílust próbált és variált rendezőé, aki rendre szereti jól megcsavarni, önmagából kifordítani történeteit, ezzel más értelmezést adni nekik, és összezavarni a nézőt. Ebből kiindulva talán gondolhatnánk, hogy most sem csak főhősnője, Michelle (Hélène Vincent) nyugdíjas éveit ábrázolja, költői melankóliával, ahogy azt a filmcím sugallná, s rögvest történik is valami az erdőben szedett gombák körül, mely gyanakvásra adhat okot.

Ozon viszont most még inkább a felszín alá kényszeríti a cselekmény és a főhős motivációit, így a legkifinomultabb módszerekkel bizonytalanít el, és ügyesen egyensúlyozik a családi dráma, a krimi, illetve a misztikus thriller zsánerei határán, úgy, hogy a sztori mindvégig a valóság talaján marad.

A rendkívül érdekes foglalkozásból nyugdíjba ment Michelle Giraud – mely szakma felfedését jobb meghagyni a filmnek, lévén, hogy ez az egyik nem várt fordulat – csöndesen, magányosan éldegél burgundiai kis házában, ahol néha régi barátnőjével, Marie-Calude-dal (Josiane Balasko) tölti idejét. Amikor találkozunk vele, éppen Párizsban élő, ritkán látott lányát, Valérie-t (Ludivine Sagnier) és unokáját, Lucast (Garlan Erlos) várja vendégségbe, akiknek quiche-t és gombás ragut sütöget-főzöget. A saját kézzel szedett gomba tálalása majdnem tragédiába torkollik, és innen aztán elszabadulnak az események, amelyek alakulásához hozzájárul Marie-Calude börtönből szabadult fia, Vincent (Pierre Lottin) is, de a történet alakulása során Ozon mégis mindvégig Michelle személyiségének mozgatórugóit kutatja, és próbál rést ütni rajta, a legnagyobb tisztelettel. Vajon ez a kifinomult idős hölgy valójában kicsoda? Teszi fel újra és újra a kérdést.

Az idős hölgy karakterének középpontba emelése tipikus ozoni megoldás, egyfajta tiszteletadás részéről a nők és a színésznők iránt, illetve jutalomjáték a választott színésznő(k)nek, amely gesztus olyan korábbi filmjeiben is megjelent már, mint a Homok alatt és a Swimming Pool (Charlotte Ramplinggel), a 8 nő (több legendás francia színésznővel) vagy a Született feleség (Catherine Deneuve-vel). Hélène Vincent (és mellette Josiane Balasko) szerepeltetése tehát egyrészt saját, tipikusan szerzői módszere iránti nosztalgia, másrészt egy, a '60-as évek óta aktív színésznő (ismertebb megjelenései: Krzysztof Kieslowski – Három szín: Kék, Olivier Nakache-Éric Toledano: Samba, Eszeveszett esküvő, Különleges életek) pályájának méltó megtisztelése. Ezen túl Hélène Vincent már korábbi, Isten kegyelméből című drámájában is dolgozott együtt Ozonnal (ahogyan Josiane Balasko is), aki szeret állandó szereplőkkel forgatni. Pont a kölcsönös, a film belső világán túlmutató tisztelet miatt a főhősnő iránti csodálatot végérvényesen nem bontja meg, csak titokzatosan fűszerezi a bűnügy lehetőségével, amit szándékosan nem egyértelműsít.

Bemutató dátuma: 2025. június 26; Forgalmazó: Vertigo Média Kft.

François Ozon mellett Julie Delpy és Emmanuel Mouret is közönségkedvenc színész és rendező, és mindkettejüktől érkezett idén egy-egy film a Frankofón Filmnapokra.

Mouret filmjei általában premier előtt felbukkannak a Filmnapokon, így a Szívecskéim (2015), a Szerelmi ügy(ek) (2020), az Egy röpke románca naplója (2022) és most a Barátnők (Trois amies). Hosszú évek óta, talán már a 2000-es évek elejétől hűséges rétegközönséget vonz magához, olyan nézőket, akik vevők Éric Rohmer átértelmezett vagy Woody Allen franciásított bölcseleteire, e habkönnyű formában feldolgozott kapcsolati katasztrófákra. Filmjeit teltházas premierek kísérik, mivel a stílusmester Mouret ráadásul állandó témát, hangulatot és színvonalat szolgáltat, és ezek számtalan variációit képes tartalommal megtölteni, ugyanakkor szórakoztató modorban elkészíteni, úgy, hogy az biztos nyomot hagyjon a lelkünkön.

A Barátnőkben Mouret abban a tekintetben ezúttal sem okoz meglepetést, hogy a baráti és szerelmi kapcsolatok zűrzavaros szövevényességét tanulmányozza három barátnő érzelmi útkeresésén keresztül.

Ezúttal viszont még egyet mélyít a témán azzal, hogy a gyász szemszögéből indítja a történetet, s ezzel a gesztussal szokatlan és újszerű szerepbe helyezve kedvenc főszereplőjét, az általában túl érzelmes férfikaraktereket megjelenítő Vincent Macaigne-t.

Bemutató dátuma: 2025. március 13.; forgalmazó: Cirko Film

Julie Delpy ugyan saját rendezéssel eddig még nem szerepelt a programban, de színésznőként igen széles körben ismert, illetve az általa rendezett filmeket többnyire nálunk is bemutatták. A Barbárok a szomszédban egy aktuálpolitikai felhangokkal frappánsabbá tett komédia, amelyben a bretagne-i Paimpont álmos városkájába ukrán menekülteket vár a jótékony lakosság, ám helyettük csak szíriaiak érkeznek, s ez bizony felborzolja a kisvárosi kedélyeket, felébreszti az ott lakók szunnyadó előítéleteit.

Delpy – tőle megszokott módon – fanyar és szatirikus humorral szól a francia lakosságban (vagy minden úgynevezett őslakosban) megbúvó előítéletekről, de közben felszabadultan szórakoztat, rendezőként és színészként egyaránt, hiszen ahogy korábbi munkáiban, a főszerepet itt is magára vállalta.

Hogy nyomatékot adjon az ábrázolt problémának, Delpy a Barbárok a szomszédban záróképében döbbenetesen elkomolyítja az addig elviccelt menekültkérdést a táborokba való tényleges betekintéssel, s egyben azt sugallja, hogy valójában nem az előítéleteken akar élcelődni, hanem megoldásra ösztönözne, ha lenne megoldás.

Bemutató dátuma: 2025. március 27.; forgalmazó: Budapest Film Zrt.

Fotók: Francia Intézet