Lírai helykeresés a csillagok között

Kiss Dávid: Medvék bolygója

A Medvék bolygója mellőzi a szokásos szerzői bemutatkozást. Akik nem ismerik Kiss Dávidot, az internetről pár kattintás után megtudhatják, hogy 1988-ban született Sopronban, politológus, család- és helytörténeti kutatásokkal, valamint műfordítással foglalkozik, verseit 2015 óta publikálja rendszeresen print és online folyóiratokban. A nyitó- és a záróvers között hét egységbe rendezve negyvenhárom verset olvashatunk, a kötet végén pedig helyet kapott egy a saját ismeretei alapján, szabadon elérhető enciklopédiák és szótárak cikkeinek felhasználásával készült szójegyzék, melynek terjedelme harcminkét oldalra rúg.

Biztosan akadnak olyan olvasók, akik szimplán felütik a könyvet és elolvasnak belőle néhány verset a hozzájuk tartozó háttérinformációval, ahogyan olyanok is, akik az utóbbit egy az egyben kihagyják – azonban akik hozzám hasonlóan egyszerre huzamosabb időt töltenek a kötettel és nem akarnak semmiről sem lemaradni, alighanem azt tapasztalják, hogy pár oldal után igencsak áthelyezi a hangsúlyt Kiss sajátos lexikonja, szinte rátelepszik a lírai szövegekre. Bár elsőre üdvözöltem a ritkán használt, tudományos, nyelvjárási és idegen nyelvű szavak, kifejezések ismertetésének gondolatát, hamar világossá vált, hogy a szerző nem áll meg a puszta eligazításnál, a szójegyzéket többek között arra használja, hogy bemutassa „a világ közepének” titulált Sopron földrajzi adottságait, történelmét, nevezetes ételeit-italait.

A Kiss műveltségéről, alapos utánajárásáról tanúskodó korpusz többnyire komoly, de a humornak, a játékosságnak is utat enged:

a földrajzi, csillagászati, történelmi, kulturális stb. adatokon túl szerepel benne például egy Kelemen Ernő nevű férfi is, akiről kiderül, hogy a kertszomszéd a soproni Mély út szőlődűlőjében. Óhatatlanul felmerült bennem a kérdés, indokolt-e egy ilyen kimerítő szójegyzék jelenléte, nem tett volna-e jobbat a kötetnek, ha a szerző és a szerkesztő, Sütő Csaba András megengedik a verseknek, hogy magukban álljanak, magukért beszéljenek, a befogadóknak pedig, hogy eldönthessék, ők maguk utánanéznek a számukra ismeretlen kifejezéseknek, felkutatják az utalások, parafrázisok eredetét, vagy sem. Egyedül az utolsó, A Permonyik című versnél éreztem azt, hogy az olvasottak teljes megértéséhez valóban szükséges a szójegyzék.

Kiss költészete a múltból, a személyes és a kollektív emlékezetből táplálkozik, leginkább az foglalkoztatja, honnan jön ő, a szerettei, a magyarok, és még tágabbra véve a vizsgálódás körét, maga az emberi nem.

Az örökség kérdését másként közelíti meg, mint ahogy azt az elmúlt években az irodalomban megszokhattuk, nem a generációról generációra átadott trauma, hanem a mindennapjainkra hatást gyakorló történelem, helytörténet, nyelvi-kulturális hagyaték az, ami mozgásba hozza a verseket. Ahogy a kötetet gazdagító Aaron Hales „ősi jelképekben gazdag grafikáiban”, úgy a költeményekben is összefonódik a tudományos fantasztikum és az egykori civilizációk, mitológiák világa – a címben és a borítón szereplő medve is egyszerre utal a csillagképre, Erdélyre, az anya alakjára és a természeti erőkre, központi motívumként újra és újra felbukkanva. Az egykor egybetartozók szétszakadásának, az idegenség és az otthonosság érzésének, az egymással összekötő, ugyanakkor egymástól elválasztó határok megjelenítésén keresztül belepillantunk a költői én gyerekkorába, felmenőihöz fűződő viszonyába, szerelmeibe és szakításaiba.

Párkapcsolati verseiben Kiss izgalmas ötletekkel, megoldásokkal rukkol elő; jó példa erre a hatalmi viszonyokat, dinamikákat tematizáló Dekolonizáció, vagy éppen a Nyelvemlékek, melyben a különböző származású emberek szerelme képes új, közös nyelvet teremteni. A versbéli események helyszínei – Sopron, Budapest, Bécs, Erdély, Szlovénia stb. – nem puszta háttérként funkcionálnak, szinte élő-lélegző karakterekként lépnek elő. Kiss Dávid Medvék bolygója című debütkötete lírai helykeresés a csillagok között, a térképen és az emberi kapcsolatok útvesztőjében.

Kiss Dávid: Medvék bolygója, Napkút Kiadó, 2022, 144 oldal, 2490 Ft

Az otthontalanág otthona

Papp Gréta: Lepecsételt szobák

Papp Gréta Lepecsételt szobák című bemutatkozó kötetében harmincöt versét „szobaciklusokba” rendezi, így jutunk el a szülőszobától a tisztaszobán és a vendégszobán át a szabadulószobáig, ajtót nyitva a gyermekkorra, a felnövésre és a családi életre irányuló reflexiónak. A lírai szövegek többségében gyermekperspektívából tekintünk a világra, ez egészül ki, vagy inkább kerül más fénytörésbe a már felnőtt szerző nézőpontjának, tapasztalatainak beemelésével.

A kötet nem egyszerű visszaemlékezés, sokkal inkább visszahelyezkedés a gyermekévekbe; nem az elmúlt szép idők iránti nosztalgia hajtja, hanem a szegénység, a nélkülözés elszenvedésének szavakba öntése, feldolgozása.

Központi figurái a szűk család, a szülők és a nagyszülők. Papp a gyermeki pozícióhoz igazítja a nyelvet, például a napszám című vers elbeszélője „hárommagasba” pakolja az almákat, amíg az anya, ha a rekesz megtelik, „hatmagasba” hordja azt, az áldás című versben pedig a templomi ostyát úgy határozza meg, mint ami „gyerek kezébe nem valós”. A vallás, a hit, Isten alakja a második egységben válnak hangsúlyossá; a költői én keze bár „nem elég ráncos az imához”, „elhiszi, hogy él az isten” (örökfény). A felnőtteket követő, utánzó gyermek számára a szakrális és a profán határai elmosódnak, az egyházi szertartások, a vallásos nyelvezet átszivárognak a hétköznapi megélésekbe.

A keresztút című költeményben megfogalmazódik a szerzőség gondolata („miatyánk a te atyád, / írhatsz neki verseket”), továbbá az élet és az alkotás színhelyei, az ismert, elfoglalt, belakott terek is („a templomban, a szobában, / a körúton vagy egy sarokban”) – bármiből születhet költészet, a költő bárhol írhat verset. Amíg a napszámban az anya almaszerű arca viaszos, az örökségben az apa fenyőbútort festő keze az, de Papp a test repedésének képét is többször felfesti: az egyirányúban a kiesett tejfogak repedtek, a hétpecsétben a derék reped meg, ha nincs mit kihányni, a nagy levegőben a halálra felkészülve levegővel teleszívott mellkas.

A hiányt szenvedő test törékeny és sebezhető, fázik, éhes, az öregedő rokonok esetében magában hordozza a halál közelségét.

A gyermek érzékeny, a felnőttek világára fogékony tekintete feltárja a viszontagságos körülményekkel dacoló szülők küzdelmeit, akik minden tőlük telhetőt megtesznek a család boldogulásáért, ám sok esetben ez sem bizonyul elegendőnek. A felnövés azt is jelenti, hogy elkerülhetetlen a szembesülés az elmúlással; a kötet záróegységében így a távolodás, az elszakadás és a halál kerülnek a fókuszpontba, de mindez a lehető legnagyobb természetességgel – és sok természeti képpel, növényszimbolikával –, az élet és a halál körforgásába ágyazottan, megértéssel és elfogadással kezelve.

Papp Gréta Lepecsételt szobák című lírakötete az otthontalanság otthonába kalauzolja az olvasót, egy gyermek hol naivan álomszerű, hol bénítóan kiszolgáltatott nézőpontjából, a gyereknyelvet ihletetten használva ábrázolja, milyen szegénységtől sújtva felnőni, miként hatnak ránk, alakítanak bennünket családi kötelékeink, és hogyan törlesztjük az örökségként kapott értékeket, terheket – szavakat.

Papp Gréta: Lepecsételt szobák, Cser Könyvkiadó, 2023, 60 oldal, 2995 Ft

Aki az "ént" viszi

Nagy Zalán: Atlasz vállára veszi a holdat

„Más vagyok, nagyon más, olyan álmaim vannak, / amiket ti nem fogtok megálmodni sohasem” – olvashatjuk Nagy Zalán Ébredés című versében, és az Atlasz vállára veszi a holdat című kötet szerzőjének agytekervényei mintha valóban máshogy forognának. A címbéli alak, a „legnagyobb hősköltő” egy égitestet emel a vállaira, de a szerzőnek sincs egyszerűbb dolga, aki az „ént” hordozza, az identitás konstruálásának és az épülő magánmitológiának minden súlyával, béklyójával együtt.

A lírai alany szorongása hol „szőrszálhasogató” („Hagyhatom borotválatlanul kezdő szakállam, / hagyhatok borotválatlanul bármit, / hogy növekedjen, találjon formát, / vagy pont ne, burjánozzon”), mint a Tűzfészek című versben, hol az érdeklődésére, ízlésére irányul („lassan egy éve halogatom, / meg akarok nézni egy dokumentumfilmet / miles davisről, mert szeretném szeretni / a dzsesszt, de épphogy csak élvezem. a filmeket unom.”), mint a még egy ima címet viselőben, máshol retrospektív („Én Nagy Szégyenem! / Miket kellett volna / másképp csinálnom?”), mint a Mezcal days-ben. A szorongás mellett sajnálja magát, vergődik, örökös küzdelmet folytat emberi esendőségével, ám magára, az életére (mű)alkotásként is tekint – állandóan „önmagát ismételve, kicsit mindig remixelve”.

A szerző előszeretettel mozgósít kiforgatott szólásokat, közmondásokat – „teherhajó alatt nő a pálma” (Midász király fontos dolgokra eszmél rá az éhhalál szélén) –, illetve hasznosít a maga módján újra, játszik rá közismert sorokra – „a motor köhög az alkotó liheg” (technovers). Egyaránt magától értetődően idézi meg a Bibliát és a Mátrixot; a kötet popkulturális utalásokban gazdag,

találkozunk többek között Jimi Hendrix, Katy Perry és Leonardo DiCaprio nevével, mottóként feltűnnek Bodor Emese, Milan Kundera, E. T. A. Hoffmann-idézetek.

Ez az intellektuális burjánzás képes megmutatni, mi mindenből tevődik össze egy egyén belső világa, milyen szélsőségek képesek megférni egymás mellett – ahogyan a kötetet jellemző énközpontúság az önutálatot is magában rejti. Ami a szövegek hosszát és szerkezetét illeti, vannak többoldalas, versszakokra tagolt, valamint rövidebb, központozást nélkülöző versek, melyek olvasásokként más-más ritmusra és szabadabb értelmezői tevékenységre adnak lehetőséget. A befogadóra van bízva az is, hogyan olvassa az enigmatikus B.-verseket, mit gondol, kit takar a nagy kezdőbetű, a költő énjének másik oldalát, az eszmefuttatásaiba beavatott bizalmast vagy éppen a szerelmét.

Nagy Zalán költői világa nem áll távol a népmesék világától, nem csupán azért, mert itt is kacsalábon forgó palota épül,

hét sárkány tüzében izzadunk, a batyuban pedig hamuban sült pogácsára lelhetünk, és a felfokozott érzelmek, indulatok nagyító erővel bírnak (A Tavasz Hírnöke, A Rút Szörnyeteg, Késdobálók Keserve, Az Evolúció Városa stb.), hanem, mert a határokon, kultúrákon és nyelveken átívelő kalandokban résztvevő, próbatételek elé állított lírai én olyasféle kitüntetett figura, mint a skandináv mítoszokban fákból embereket teremtő „ifjú költő Odin”.

Nagy Zalán: Atlasz vállára veszi a holdat, Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, 2023, 83 oldal, 3000 Ft