Radnóti Miklós a magyar irodalom megkerülhetetlen alakja. A kollektív emlékezet egy mártír költőt őriz, a magyarországi holokauszt áldozatát, akinek opusát szerelme, Gyarmati Fanni élete végéig ápolta. Radnóti a magyar kultúra- és nemzettudatba is mélyen beágyazódott – központi kérdés tehát, hogyan ragadja meg alakját egy kortárs román költő? Mennyire közelíti meg másképpen? Milyen problémákba ütközhet a fordító és a szerkesztő, miközben az eredetileg román nyelvű szöveggel foglalkoznak? Ezekről a kérdésekről, és még sok másról beszélgetett Vincze Bence André Ferenccel és Péczely Dórával.

A bemutató felolvasással kezdődött. Maga a mű nincs címmel ellátott versekre tagolva; André Ferenc kiragadott részleteket olvasott fel, gondosan megválogatva őket, így azok szinte programverssé álltak össze, amely felvázolta a mű alaphelyzetét, és ízelítőt adott az egész kötetre jellemző stílusjegyekből. A szövegben Radnóti szelleme száll fel a Bori notesz lapjai közül, és Gyarmati Fannihoz beszél. Vancu Radnótija egyes szám első személyben mesél mindvégig, nem a múlt idősíkján létezik, hanem a mi jelenünkben, és meg is van a véleménye róla. Radnóti verses, költői képekkel teli monológját szakítja időnként félbe Vancu saját hangja, aki mikroesszészerűen tudósít eleinte arról, hogyan fedezte fel ezt a magyar költőt, és dióhéjban bemutatja Radnótit az olvasónak. Később a vancu-i hang filozofikusabb hangnemet vesz fel, ő is kifejti véleményét, és összeköti Radnóti alakját a világirodalom különböző művészeivel (például Ezra Pounddal, Rilkével és Dantéval), egyfajta kollázsolt ars poeticát alkotva.

A felolvasás lezárultával sor került Vincze Bence első kérdésére, amelyet a közönségnek tett fel: ki hallott már Radu Vancuról? Néhány magabiztos és néhány hezitáló kéz felemelkedett. Ebből kiindulva a moderátor röviden bemutatta a román költő életrajzát, de Vancuról a legtöbbet André Ferenc benyomásai által tudott meg a közönség. Mint erdélyi magyar, André Ferenc közelebbről ismerte a költő munkásságát, említette politikai aktivizmusát és irodalomszervezői létét, amelyet kihasznált például akkor, amikor az orosz-ukrán háború miatt az odesszai könyvfesztivált nem lehetett megtartani. Vancu immár harmadik éve szervezi többedmagával a fesztivált Ukrajnán kívüli városokban, hogy maga az esemény és a művészet, amelyet képvisel, tovább élhessen. André Ferenc a következőképpen foglalta össze Radu Vancu személyét: „egy teljesen tiszta, árnyalt, tájékozott figura, aki felháborító műveltséggel, tudással és kíváncsisággal rendelkezik.”

Radu Vancu. Fotó: Rareș Helici.

Ezután a beszélgetést Vincze a fordítói és szerkesztői munka kihívásaira terelte. Először Péczely Dóra válaszolt, kiemelve, mennyire más volt maga a szöveg, mint amire a koncepció alapján számított. Fel kellett oldania magában a lírai én paradoxonát – egyrészt abból a szempontból, hogy bár nem szokása a szerző felől olvasni egy művet, de ebben az esetben egy költőn keresztül beszél egy másik, számára ismert költő, így a szövegtől nehezebb ilyen módon eltávolodni. A másik paradoxon az volt, hogy Radnóti elképesztő traumán ment keresztül, amellyel a kötet mélyrehatóan foglalkozik, és mégis, a szövegek egyik alaphangneme a humor (ez utóbbit Péczely felszabadítónak tartotta).

Péczely emellett felhozta a fordítás kihívásait: mivel Vancu angolul olvasott Radnótit, André Ferenccel csak remélhetik, hogy megtalálták a Radnóti-utalások nagy részét. A fordító itt kiegészítette a keletkezéstörténetet azzal, hogy utánanézett, mekkora háttértudással dolgozhatott Vancu: a román költő nemcsak az antológiából tájékozódott, hanem olvasott Radnótit román fordításban is, és részleteket ismert Gyarmati Fanni naplóiból. André Ferenc nem szeretett volna olyan fordító lenni, aki mindenre rágörcsöl, de megkérdezte Vancut, esetleg emlékszik-e konkrét idézetekre, amelyeket beemelt szövegeibe. Vancu válasza nemleges volt, azt mondta, inkább „hangulatában és referenciáiban kötődött Radnótihoz, nem az volt a célja, hogy újraírja, hanem inkább csak újragondolja ezt az egészet.”

A könyv borítója. Tervezte: Szabó Imola Julianna.

Vincze következő kérdése a mű nyelvi vállalásaira irányult. Vancu szövege (és André Ferenc szerint általában a kortárs román líra) szókimondóbb és sokkal kevésbé formakövető vagy stilizált, mint a kortárs magyar líra. A fordító megemlítette, mennyivel jobban bevett a románoknál a humor (ami ebben a szövegben vaskosan meg is jelenik), illetve az „üresjáratok” hagyása – míg a magyar líra a szöveget minél szorosabbra szeretné fűzni, a román líra elviseli, ha egy mondatnak „nincs tétje” vagy ha szóismétlés van. Péczely Dóra szerkesztőként hozzátette, hogy a szöveget bizonyos szempontból magyarosították, például következetessé tették az „és” szócska és az „&” jelek használatát, amely az eredetiben nem volt az. Mivel a két elem keverésének nincs funkciója, a magyar olvasó számára ez zavaróan hathat – így maradtak meg a fordításban csupán az „&” jelek.

A szöveg alkotóelemeit megragadva Vincze Bence közbeszúrta, hogy „volt annyira barbár,” hogy a szöveget bevigye egy szövegelemzőbe, és megnézze, melyek a magyar fordítás leggyakrabban használt szavai. A leggyakoribb szó (a kötőszavak és névelők kivételével) a „vér” volt, ezt követte sorrendben a „kedvesem,” a „szív” és a „tömegsír.” Felvetette, vajon a szöveg hatásvadászabbnak, „giccsesebbnek” mondható-e, mint ami magyar nyelvben megszokott. André Ferenc erre reflektálva megjegyezte, hogy a román nyelv és a román kultúra sokkal megengedőbb, mint a magyar. Somlyó György A fordítás paradoxona című esszéjére hivatkozott, amely szerint egy jó fordítás egyszerre mondja magáról, hogy ő fordítás, és egyben a célnyelven megírott szöveg. Ezzel igyekezett André Ferenc fordítóként egyensúlyozni.

Balról jobbra: Vincze Bence, André Ferenc, Péczely Dóra. Fotó: Horváth Florencia.

Péczely Dóra a szöveg rétegeit, és azoknak kiigazítását említette. A román nyelvű szöveget egy nagy tudású költő alkotta, belekerült Radnóti, belekerült az angol nyelv és Vancu saját kutatása; ezután a szöveg keresztülment a fordítón, aki maga is költő és irodalmár, és több művet fordított már; és végül megérkezett a szerkesztőhöz, akinek megint más a költészethez való fordulása. Péczely azt mondta, úgy érzi, hogy a szöveg önmagában is megállja a helyét, akár egy minimális tudással bíró olvasó számára is működhet a kötet, amely annak köszönhető, hogy ekkora háttér van mögötte. Vincze Bence, a moderátor egyetértett vele abban, hogy a szöveg „beengedő,” és nem idegeníti el az olvasót.

„A költészet a történelem kontrasztanyaga.
Dokumentálja kórtanát, leleplezi & megnevezi betegségeit & sebeit, szakadatlanul rávilágít a rosszra – & implicit módon artikulálja a jó létezését. A költészet ehhez a szépséget használja alapvető markerként, a négyezer év alatt felhalmozódott költői kép óriási konstellációját, amelyben minden kultúra és minden nyelv csupán annyit mond:
Még ha förtelem is a teljes történelem, a jó – létezik, & a szép a lenyomata annak, ahol megjelenik a világban.”
(Kaddis Radnóti Miklósért, részlet)

Vincze ezután rátért a kötet toposzaira, amelyek szerinte a humor és a szex, a háború, valamint az alvilágjárás. Sajnos az utóbbi években a modern ember életének szerves részévé vált a háború – mondta –, és ezért különösen érdekesen kapcsolódik a második világháborús áldozat narratívája az aktuális történésekhez. Péczely megerősítette, hogy a kötet tematikája és halálkezelése nagyon aktuális. Szerinte a kötet egyik tétje az, hogy „az élettel foglalkozni nehezebb-e, vagy azzal, hogy egyszer majd ez mind elmúlik valamilyen módon mindannyiunk számára.” A szerkesztő az emlékezés motívumát emelte ki a műből, annak a gesztusát, hogy valaki, akit egy háború traumatizált, magával viszi, sőt, akár felülírja, átértelmezi traumáinak elemeit.

Vincze ezután visszatért az alvilágjárás toposzához: megemlítette, hogy az Odüsszeiától kezdve, Dantén keresztül, egészen az Ember tragédiájáig nagy hagyománya van annak, hogy egy művész lemegy az alvilágba, és visszahozza magával az ott megszerzett tudást. Péczely válaszul idézett a szövegből:

„Egyetlen munka a költészet mondtad Csak te dolgozol Radnóti
Amikor heversz hanyatt az ágyon & írod a szonetteket Minden
egyéb csak élet Talán munka a halál is Ahogy hanyatt fekve
heverek a tömegsírban & várom jöjj & temess ki innen Miben
más ez mint a költészet Nem szonett Nem kötött forma Az volna
szép ha a halál is kötött formában lenne”
(Kaddis Radnóti Miklósért, részlet)

André Ferenc a költői alászállásról és visszatérésről úgy gondolkodott, hogy számára az alkotás egy empátiagyakorlat. A költő alámerül, és beleéli magát a kontextusba, a szövegbe. Átéli, amit vagy maga ír, vagy amit fordít (vagy akár amit „csak” olvas). André elismerte, hogy van egyfajta szentimentalizmus a könyvben, de azt tanácsolta, hogy ettől nem kell félni.

A bemutató André Ferenc saját versének felolvasásával végződött. A vers a Vihar után címet kapta, és André Radnóti-átköltésként írta le. Ez az utolsó mű remekül lekerekítette mindazt, amit az est alatt a közönség befogadott azzal, hogy adott egy „belsős”, magyar értelmezést is Radnóti Miklósról, amellyel majd párhuzamot lehet vonni a Kaddis Radnóti Miklósért olvasása közben.

Az esten készült közvetítés ide kattintva megtalálható a Prae Kiadó Facebook-oldalán.

Fotók: Horváth Florencia, Prae Kiadó