Az évek során a német fővárosban mutatkoztak be és távoztak díjjal olyan filmek, mint a Vörös cirokmező (1988, Arany Medve), az Illatozó kertek tavának asszonyai (1993, megosztott Arany Medve, és az Ökumenikus Zsűri különdíja), a Fekete szén, vékony jég (2014, Arany Medve, valamint a legjobb színésznek járó Ezüst Medve). Kína állandó részvétele annak ellenére megingathatatlan, hogy az elmúlt évtizedben nem kizárólag a filmek minőségével rázták fel a berlini programot.

2019-ben Zhang Yimou One Chance című, a kínai kulturális forradalom idején játszódó rendezését az utolsó pillanatban, gyakorlatilag a vetítés előtt vonták vissza technikai okokra hivatkozva. Mindez azért is megdöbbentő, mert Zhang Yimou a kortárs kínai mozi egyik legexportképesebb rendezője, aki Vörös cirokmezők után is folyamatosan készített nemzetközi karriert befutó filmeket (A hős, Repülő tőrök klánja stb.), és néhány éve rá bízták a Pekingi Téli Olimpia nyitó- és záróelőadásának levezénylését is. Ugyancsak ’19-ben az ifjúsági filmeket felvonultató Generation 14plus programba beválogatott Better Days is a One Chance-hez hasonlóan járt, igaz, itt az indoklás konkrétabb volt, és az alkotók az elhúzódó utómunkára hivatkoztak. Egyes források szerint mindkét esetben a helyi cenzúra okozta a visszahívást, mivel az ő végső jóváhagyásuk hiánya nem csak a helyi, de a nemzetközi bemutatókat is ellehetetleníti. Hogy mennyire nincs semmi biztosíték akár utólag sem, azt jól példázza, hogy 2022-ben a Porrá leszünk című film elindulhatott a versenyprogramban, ám saját hazájában már göröngyösebb utat járt be: néhány héttel a premier után, a kezdeti szép hazai siker ellenére a film a cenzúra bármiféle indoklása nélkül vált kámforrá a mozikból és a streaming platformokról egyaránt.

Huo Meng: Living the Land (Sheng xi zhi di)
© Floating Light (Foshan) Film and Culture

Mindezek fényében eléggé meglepő, hogy a mostani versenyszekció egyik darabja, a Living the Land mennyire a Porrá leszünk párfilmje lehetne: ezúttal is a generációról-generációra egyre kilátástalanabb földművelő lét van a középpontban.

A gépesítés és az urbanizációs folyamatok állnak szemben a tradicionális, apáról fiúra, anyáról lányra szálló szaktudással. Míg azonban a Porrá leszünk egyetlen házaspárt helyezett a középpontjába, akik a falu és családjaik kirekesztettjeként, jóban-rosszban kitartanak egymás mellett, addig a Living the Land négy generáció kihívásait követi.

Ők egymásnak jelenthetik a védőhálót a változó környezeti hatásokkal szemben, ha döntéseikkel, vérmérsékletükkel éppen egymással acsarkodnak. A második filmes rendező, Huo Meng ráérős tempót diktál, az évszakokkal, a földművelés szezonális teendőivel párhuzamba állítja az élet körforgását. Munkája igazi agrikulturális családi saga, amely az időugrások ellenére is képes elérni, hogy törődjünk karaktereivel. Pedig nézőként éppúgy kívülállóként érkezünk közéjük, mint a kiindulópontban a tízéves Chuang, akit városban szerencsét próbáló szülei a vidéki rokonaiknál hagynak. A Living the Land bizonyára nem való mindenkinek, azonban apró részleteiben rejlő finomságaival el tudja bűvölni az erre fogékony nézőt.

Vivian Qu: Girls on Wire (Xiang fei de nv hai)
© L'Avventura Films

Mindennek gyökeres ellentéte a Girls on Wire című, pörgős és kissé ormótlan műfaji katyvasz. Hősnője, Fang Di befutott kaszkadőr, aki rendszerint hagyja, hogy nagyképű alkotók fizikailag a végtelenségig lehasználják nagy költségvetésű harcművészeti filmekben. Kiszolgáltatottsága ellenére hálás jelenlegi életéért, mivel tisztán él benne, milyen nyomorúságos körülményeket hagyott hátra, azonban a rég látott unokatestvére segítségkérésével múltja utol éri. Gyerekként elválaszthatatlanok voltak, Tian Tian azonban otthon maradt a családjánál, szerencsejáték- és drogfüggő édesapjával, később egyedül nevelve saját gyerekét. Miután egy dulakodásban Tian Tian megöli az egyik helyi drogdílert, a lány menekülőre fogja, nyomában néhány fejvadásszal.

Az ázsiai filmektől megszokhattuk, mennyire villámgyorsan tudnak műfajt váltani, de a Girls on Wire esetében ez a játékosság nem mindig válik a történetmesélés javára. A feloldásnak szánt humor kiegyensúlyozás helyett kiirtja a valódi drámát, amin egyébként sem segít, hogy európai nézőként nehéz befogadni a túlcsorduló érzelmességet.

A széttartást tovább növeli, hogy Vivian Qu filmjének nagy része forgatási díszletek között játszódik. A Girls on Wire csúcspontja olyan üldözéses jelenet, ahol a főhősök filmkulisszáról-kulisszára menekülnek a stúdióban. Értelmetlen és valószerűtlen, de legalább jól néz ki. Mindezzel együtt meglehetősen nehezen találni meg azt a fogást, amivel indokolható a Girls on Wire versenyprogramba válogatása. A döntés minden bizonnyal túlmutat az esztétikai értékeken, és szerepet játszhatott benne az is, hogy főszereplői Kínában sztárok, a rendezőnő előző alkotása (Angels Wear White) pedig jóval pozitívabb fogadtatással, egy mára rangosabbá vált eseményen, Velencében nyitott 2017-ben. A fesztiválok nem csak azt szeretik, ha saját sztárrendezőik vannak, akik rendszeresen visszatérnek hozzájuk, hanem azt is, ha át tudják hangolni az erőviszonyokat, és elcsábítani egy-egy új filmmel a nagy neveket – akár azon az áron, hogy azzal csorbul a válogatás minősége. Idővel eldől, a hasonló döntések valóban a Berlinale fejlődését szolgálják-e.