Matematika órán mindannyian találkozhattunk a “Mit csinál a gép?” szabályjátékkal. Felül beadják az adatokat, alul kipotyognak a módosított értékek, nekünk pedig ki kell találnunk milyen program fut a gépben. A Júdás-terv egy ilyen program leírása, csak ebben az esetben nem ártatlan számokat, hanem az egész magyar jelenvalóságot szuszakoljuk bele a gépbe. Plusz ami még ide kívánkozik a szerző gondolatvilágából: a szekularizmus, az angyalok természete, vagy a játékfüggőség. A bemenő adatok ismeretében feltételezhetjük, hogy bonyolult, következetlenül gomolygó erő dolgozik ebben a gépben, és érdemes kalandra indulnunk a szerzővel.

Horváth Viktor egy lendülettel megírt, nagy tudásanyagot mozgósító regénye megpróbál értelmet találni a szenvedésben.

Horváth Viktor Milton Elveszett paradicsomát fordítja éppen, és fordította a Júdás-terv megírásakor is, ez mindenképpen fontos információ a következők szempontjából. A Júdás-terv a szerző ötödik regénye a Török tükör, A Kis Reccs, a Möbion és a Tankom után. A korábbi regényekben is főszerepet játszik történelem, elbeszélőjük gyakran első szám első személyű, a történet pedig árad. A Tankom vonnegutos humora a Júdás-tervbe is átszivárog. Mégis kirajzolódik egy ív az első könyvtől az utolsóig. Nemcsak az időben megyünk előre, a parádés káromkodások által pedig hátra, de ahogy közeledünk a jelenhez, egyre didaktikusabb a „mondanivaló”, szájbarágósabb az „üzenet”. Mindez a Tankom függelékeiben nyilvánul meg először látványosan.

A Júdás-terv elbeszélője Bán Viktor katolikus pap. Visszaemlékezését a történet végpontjából írja, amikor a gép már forog, az alkotó pedig pihen.

De legalábbis a vihar szemében tartózkodik. Bán Viktor egyben főszereplő is, saját lehetséges történtének legjobbik forrása, a jövő számára okadatolja az eseményeket. Memoárját játékfüggőségének részletezésével kezdi, majd történik valami. Ez a narratív, horog-szerű zavaros nyitány a mű egészéhez képest alulpozícionálja az olvasói várakozásokat. Bár a 18. században játszódó birodalomépítő videójáték mint metafora gazdagítja a regényt, a függőség motívuma végül nem szervesül, így szerencsétlennek tartom, hogy ezen a ponton „bújunk bele a történetbe”[1]. A szöveg akkor talál magára, amikor elérkezik a Végső Nap.

Az ítéletet hozó angyalok nyelvhelyességi kérdéseken vitatkoznak az alvás és az ébrenlét közt hánykolódó pap felett,

majd másnap megjelennek újra, immár emberi formában, hogy elhurcolják a vértanúk színébe öltözött Bán Viktort. De végül se ítélet, se vértanúság. Egyelőre. A főszereplő háromrészes kalandja megfeleltethető a három túlvilági szintnek. Megjárja a földi Poklot, a Purgatóriumot, majd a Mennyországot, hogy ott a jelenlegi teljhatalmú uralkodót jobbról előzve jöjjön el ítélni. De kit? Népe szét- és lezüllött, ahogy korábbi gyülekezete is. Az egyiket az értelem, a másikat az értelmetlenség csigázta el.

Bár a történet az iszlám angyalainak megjelenésével elemelkedik a valóságtól, a pokolban alkalmazott kínzások ábrázolása borzongatóan naturalista. Mintha Horváth Viktor egyenesen egy dokumentarista novellának a helyszínét népesítené be. Ám a pokolba is befurakszik a gyönyör. Létezik valami, ami képes behatolni a megkínzott ember elméjébe és feledtetni az elviselhetetlen szenvedést: a líra. Horváth Viktor mindegyik regényében találkozhatunk betétszövegekkel. A Török tükörben a Koránból idézett részletek, a Tankomban zenés kabaré-balladák törik meg a funkcionális prózanyelvet. A Júdás-terv történetének kulcsmozzanatai verses énekbeszédben hangzanak el.

Szép és jó a próza, de a nagy dolgok mégsem ott dőlnek el. Bán Viktor a recitativok hallatán valamiféle buddhista megvilágosodás egyre magasabb és magasabb szintjeit éri el.

                „– Mi az, hogy a keze nyakig?

                – Azt mondom, hogy az Úr

                maga se tudja, mit akar,

                amikor belenyúl

                ezekbe a lényekbe itt

                ezen az égitesten;

                hol is? Itt Budapesten.” (24. o.)

A purgatóriumi szín a legderűsebb.

Szinte a Rejtő-regények humorával ábrázolja az erőszakot, miközben nagyvonalú képet kaphatunk a börtöntársadalom dinamikáiról. Ám a hőst a Purgatóriumból is váratlanul kiragadják, hogy végül aranykalitkába zárják egy budai luxusvillában. Bán Viktor itt várja ki sorsának beteljesedését, miközben intrikál, eszik, iszik, szexel és sportol. Mindezt egyre felhőtlenebbül teszi. Csak egy allegorikus alak képes testi-lelki integritását megőrizve túllépni a Pokol és a Purgatórium borzalmain, még akkor is, ha egyből a földi mennyországba küldik. Vagy főleg akkor.

A regény rövid fejezetekre tagolódik, amelyeknek mind külön címük van, tartalomjegyzék viszont nem készült. A címadást illetően nincsen egységes metodika, némelyik többsoros, máshol csak egy-egy szó. (például: Műédenek, Az első részben a második fejezet, amely a szükségtelen izgalmak elkerülésének könnyű játékára hív, Az államregény című fejezet, amelyben…, Gyávaság & jóság) Ez a kakofónia nehezebbé teszi az orientációt, különösen tartalomjegyzék hiányában. A rövid fejezetekre bontás kifejezetten olvasóbarát (és fogyasztóbarát) megoldás, és abban is segít, hogy az emlékdarabok történetté álljanak össze. Ez már a szerző többi regényében is bevált.

A fő kérdés az, hogy hogyan öregszik egy olyan regény, ami az aktuálpolitikából csírázik ki és a jövővel kapcsolatban fogalmaz meg állításokat.

Hiszen hiába a könyv elején a „Ha, akkor az véletlen”[2] figyelmeztetés, a szereplőkben, a hátterekben és a motívumokban egyértelműen közelmúltbeli eseményekre ismerhetünk. Ez a beavatottság-élmény olyan az olvasónak, mintha egy hollywoodi hírességet venne észre az utcán annak inkognitója mögött. A regénybe emelt aktuálpolitikai kisszínesek, a csapágyasra járatott ellenzéki panelek viszont csupán gegek, héliumként fújják fel a szöveget, akárcsak a napi hírek az életünket. Túlingerelnek, amíg érzéketlenné nem válunk. („A köztársasági intézmények lejáratása című részben a J-terv írója megtervezte, hogy a köztársasági elnök majd kegyelemmel szabadon bocsát egy pedofil bűncselekményben érintett elítéltet; a köztévé nem szerepeltet ellenzékieket; a miniszterelnök fiatal kori harcostársa, egy öreg, kormánypárti EP-képviselő lebukik egy ötven résztvevős homoszexuális orgián külföldön, és még kábítószereket is találnak nála a rendőrök, vidéki nagyváros kormánypárti polgármesterének orgiájáról készült videó fog keringeni az interneten, egy távoli ország magyar nagykövetének a hivatali számítógépén húszezer pedofil képet talál az USA rendőrsége…” 185. o.)

Mintha a sajtóhíreket citálva az író elképzelné olvasóját és összekacsintana vele, ezt pedig különösen veszélyes gyakorlatnak tartom.

Ám húsz év múlva a valóságból beemelt abszurd közéleti történések fikciós elemekké szelídülnek. Képesek lesznek metaforává válni? Vajon minden kornak megvan a maga híres ereszcsatornája? Hogy fog működni a jövőben a regény, ha elveszti aktuálpolitikai felhangját, és történelmi kalandregénnyé érik? Ezt nem tudjuk. A jelenünk a történelemnek az a pontja, ami a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” után következik. Nehéz szétszálazni az aktuálpolitikát a történelemtől, mivel túl közelről nézzük a műsort, és még nem ismerjük a következményeket. Ennek a megkülönböztetésnek a küzdelme az egész szövegre jellemző. Miközben egy átfogó mesterterv megvalósításán konspirál, leragad a napi hírmocsárban.

Horváth Viktor óvatos, a szöveget egy utópia zátonyára kormányozza. Nem akar jósolni és nem akar tévedni. Viszont a kormányt túl szorosan tartja.

A végkifejlet fejezetei és az epilógus úgy működik, akár egy ereszcsendesítő, ami a lezúduló víz energiáját visszafogja, hogy a csapadék ne bukjon át a csüngőereszen. A befogadóban azonban inkább hiányként jelenhet meg ez az energia. A cselekmény alakulása ezen a ponton kiszámítható, és nyelvileg sem történik semmi érdekes. Az ide ékelődő „Intelmek” olyanok, mint a Tankom függeléke. Mintha az író közzé tenné még a jegyzeteit is. Ez több szempontból problémás. Az olvasónak alig akad dolga, akár annak az egyszerű állampolgárnak, aki csak egy szám a gépben. Készen kapja a bemenő adatokat, az eredményt, és azt is, hogy mi a futó program. A szerző nem bízik az olvasóban. Jegyzeteivel (függelékével) szájába rágja az értelmezési lehetőségeket, légmentesen zárja a történetet, bulvárpszichológiai kijelentésekbe csúszik, szentenciózus egyszerűsítéseket alkalmaz. („A harmincas évek német fasisztája azt hitte, hogy a maga ura, de közben a párt és az eszme használta őt; Hitler is azt hitte, hogy használja az eszméit és a népét, de ő maga is áldozat volt.” 15. o. „Aggódtam a pletykák miatt, amelyek sok éve arról szólnak, hogy folyton egy magánklinikára viszik Grazba, ahol napokig mélyaltatásban tartják, hogy utána pár hétig ismét el tudja viselni saját magát, láttam a Fekete Doboz ’89-es felvételét, ahol még ki merte mondani, hogy gyűlölte az apját, aki rugdosta őt. Hitlert is verte és megalázta az apja, és lám, mindketten háborúról álmodnak.” 129. o.) Az elbeszélő kiválóan alkalmas erre. Amíg a Török tükörben egy klasszikus mesemondó, a Tankomban egy gyermeklelkű bolond, addig a Júdás-tervben egy pap szólamát halljuk. Mégsem vihet el minden balhét az elbeszélő.

A Júdás-terv azért sokkal több, mint a magyar közélet gumicsontját rágó regény. Végeredményben a mű középpontjában a megváltás, a megválthatóság és maga a Megváltó áll. Már ha egyáltalán van. Biztosan az a megváltó, akit annak hiszünk? Mi az eltitkolt igazság? Képesek vagyunk még megkülönböztetni a jót és a rosszat? A regénybeli magyar nép képtelen az önrendelkezésre, a fejére nőtt messiás helyét csak egy újabb messiás foglalja el. A várva várt megváltás ugyanolyan abszurd világot eredményez, mint amilyen abszurd világ megváltására felhasználják. Legfeljebb egy elkerülhetetlen gesztus, akár Határ Győző Éjszaka minden megnő című regényében. Archie Dumbarton kereszthalálában ugyanannyi a reménység, mint Bán Viktor vértanúságában.

A regény szerint a szenvedésnek egyéni szinten találhatunk értelmet, de abszolút értéke nincs.

A történelem egyes fejezetei nem értelmezhetők egy mindent átfogó, előre elgondolt és pontról pontra végrehajtott elképzelés szerint. Minden mesterterv konteó. A világméretű összefüggések átlátására, legyen az az emberi testi-lelki működése, egy társadalom szabályai, a fizika mélyrétegei, vagy a csillagászat nagy kérdései, csak Isten képes. Már ha egyáltalán van. Szeszélye pedig „Kifürkészhetetlen, bazmeg.”[3]

[1] Gerőcs Péter: Szembenézni a tehetségtelenségünkkel

[2] Esterházy Péter: Termelési regény

[3] Esterházy Péter: Én vagyok a Te