PRAE.HU: Mi inspirált arra, hogy a Kígyók és Létrák című kiállításodat egy társasjáték koncepciója köré építsd?

Ez a kiállítás az Esterházy Art Dating keretein belül jött létre, amelynek alapvető koncepciója az volt, hogy a kurátor és a művész együtt dolgozzon. Ebben a kérdésben Krisztián volt az inspirációs faktor. Az Art Dating után, az első találkozónkon elkezdtünk arról beszélgetni, hogyan lehetne megvalósítani és kiállítássá formálni azt a gondolati hálót, vagy elképzelést, amely a pályázatomban szerepelt. Amikor elkezdtem felvázolni az aktuális gondolataimat, Krisztián vetette fel a Kígyók és létrák társasjáték ötletét. Ezt a játékot korábban nem ismertem. Bár a játék mint univerzális fogalom már korábbi munkáimban is megjelent, társasjátékot konkrét referenciaként eddig nem használtam a műveimben.

PRAE.HU: Hogyan kapcsolódik ez a metafora a társadalmi mobilitáshoz és az egyéni életutakhoz?

A társadalmi mobilitás kérdése, pontosabban a társadalmi realitás és annak személyes megélése, volt az, ami különösen foglalkoztatott. Az alapgondolat, amelyből kiindultam Éber Márk Áron Csepp című tanulmányának megfigyeléseire épült. Korábbi munkáimban is gyakran foglalkoztam azzal, hogy milyen pszichés és társadalmi nehézségek nyomják az egyén vállát, és hogyan lehet ezeket összekapcsolni. Amikor Krisztián felvetette a Kígyók és létrák társasjátékot, azonnal megláttuk benne az összefüggést. Maga a játék is egyfajta életút metaforaként értelmezhető, hiszen a haladás és a visszacsúszás dinamikáját jeleníti meg. Amikor elkezdtünk utánanézni a történelmi hátterének, még inkább megerősödött bennünk az érzés, hogy tökéletesen illeszkedik a koncepciónkhoz. A játék eredetileg egy többezer éves indiai társasjáték, amely egy kifejezetten moralizáló szemléletből fakadt, az erények és bűnök meghatározták a játékos előrehaladását, vagy éppen visszaesését. A belső megtisztuláshoz vezető út volt szimbolikusan kialakítva ebben a játékban. A létrák az erényeket szimbolizálták, amelyek előre vitték a játékost, míg a kígyók a bűnöket jelölték, amelyek visszavetették. Érdekes módon

az eredeti verzióban több kígyó volt, mint létra, tehát sokkal könnyebb hibázni, mint erényes életet élni. Amikor a játék a gyarmatosítás révén eljutott az angolszász kultúrába, az erkölcsi tartalom módosult. Az angolok a protestáns etika jegyében átemelték, és a keresztény erényeket és bűnöket helyezték a középpontba. Ezen a ponton a kígyók és létrák aránya kiegyenlítődött, ami egy eltérő erkölcsi szemléletet tükrözött. Ezt a moralizáló és vallási alapú játékot mi egy kortárs életszemléletbe ültettük át. Az erényeket és bűnöket lecseréltük erősségekre és gyengeségekre.

Ez az ötlet tőlem származik, mivel néhány évvel ezelőtt elkezdtem foglalkozni a pozitív pszichológiával. Eredetileg személyes okokból mélyedtem el benne, próbáltam megérteni, hogyan lehet megküzdeni az élet kihívásaival, amelyek gyakran a társadalmi helyzetből fakadnak. A pozitív pszichológia egyik központi fogalma az erősségek és gyengeségek kettőssége, amely Martin Seligman, a pozitív pszichológia egyik atyja szerint meghatározza az egyén jóllétéhez vezető utat - itt nem az anyagi jólétre, hanem a pszichológiai jóllétre kell gondolni. Ennek a szemléletnek a mentén kapcsoltunk be néhány népszerű és kevésbé ismert kortárs pszichológiai és társadalomtudományi fogalmat. Az én személyes tapasztalatom is az volt, hogy bár a pozitív pszichológia gyakorlatai bizonyos mértékig segíthetnek, sok probléma újra és újra visszatért. Ekkor vált egyértelművé számomra, hogy ezek nem csupán egyéni szinten megoldandó feladatok, hanem mélyen összefüggenek a társadalmi helyzettel és a külső körülményekkel. Ez az érdeklődés fordított a társadalomtudományok felé, és több olyan könyvet is olvastam, amelyek megerősítették ezt a gondolkodásmódot.

PRAE.HU: Előre tudtad, hogy a társadalmi mobilitáshoz vagy egyéni életutakhoz kapcsolódó projekttel szeretnél foglalkozni?

Egy kissé más jellegű koncepcióval érkeztem, alapvetően két kiinduló ötlettel volt. Egyrészt a játék fogalma, amely az utóbbi években teljesen átitatta a munkáimat, vizuális, formai és elméleti szinten egyaránt. Számomra kapaszkodót jelentett, és gyakran párhuzamot vontam a játék bizonyos struktúrái és az élet nehézségei között. Másrészt igen, egy társadalomkritikai gondolat is vezérelt, amelyhez Éber Márk Áron Csepp című tanulmányának csepp modellje kapcsolódott. Ez az elem már korábban megjelent bennem, de még nem öltött kiforrott formát. A sandbox mint gondolati keret csupán hívószóként létezett a fejemben, és csak akkor kezdett konkrét formát ölteni, amikor Krisztiánnal közösen dolgozni kezdtünk. Én eleve úgy alkotok, hogy mindig van egy kiinduló gondolat, a fejemben motoszkáló problémakör, amely foglalkoztat, és amelyhez idővel megtalálom a megfelelő formai kapcsolódást. Amikor ez összeáll a fejemben, akkor nyeri el végső formáját.

PRAE.HU: Milyen szerepet töltenek be a játékok vagy társasjátékok az életedben?  Változott a jelentésük az évek alatt?

Nem mondanám, hogy kifejezetten társasjátékos ember vagyok. Természetesen játszottam már, és előfordul, hogy a barátaimmal összeülünk játszani, de számomra a játék sokkal tágabb fogalomként jelenik meg. Nem feltétlenül a társasjátékok érdekelnek, hanem inkább a játékszerek és a játszóterek formavilága, mint egy nosztalgikus visszaemlékezés a gyerekkorra. A gyerekjátékok válnak a felnőttkori problémák kifejező eszközeivé, így térnek vissza a munkáimban. A játék jelenleg sokkal inkább egy művészeti kifejezésmód számomra. Úgy gondolom, hogy gyerekkoromban annyit játszottam, hogy annak élménye és lenyomata elég erősen megmaradt bennem ahhoz, hogy jó kapcsolódási pontot jelentsen, de felnőttként már nem igazán fér bele az életembe. Ma inkább inspirációs forrásként van jelen, és csak marginális szerepet tölt be a mindennapjaimban, hacsak nem tekintjük magát az alkotás folyamatát is egyfajta játéknak. Talán a munkáim kitalálásában és a kísérletezésben van a legközvetlenebb kapcsolódás ahhoz, ahogyan gyerekként játszottam.

PRAE.HU: A kiállítás során milyen technikai vagy művészeti kihívásokkal kellett szembenézned? Volt olyan pont, ahol a koncepció vagy a megvalósítás során új irányba kellett indulnod?

Bőven akadtak kihívások, főként technikai jellegűek, de szerencsére mindig sikerült megugrani ezeket. Végül hatalmas munkával, de szinte teljesen, vagy legalábbis 99%-ban azt sikerült megvalósítani, amit eredetileg elképzeltünk. Már a pályázat során készült egy 3D-s modell a tervről, tehát a koncepció már ekkor formát öltött. Tudtam, hogy szeretném, ha a malom mozogna, de a pontos működését csak később dolgoztam ki. Mindezek ellenére végül minden úgy valósult meg, ahogy elképzeltem. Ez nagyon jó mintapéldája annak, hogy a koncepció minden apró részlete a jelentésnek lett alárendelve. Volt azonban egy olyan technikai probléma, amely végül gazdagította a kiállítás jelentésrétegét, ez pedig a dobókockák esete. A látogatók számára készült néhány elvihető dobókocka, amelyeket egy zsákból húzhattak ki. Bár volt köztük hagyományos, 1-től 6-ig számozott kocka, a többség eltért ettől. A cél az volt, hogy a társadalmi osztályokat, amelyeket az installációban megjelenő cseppforma is szimbolizál, ezek a dobókockák esélyei is leképezzék. Így voltak olyan kockák, amelyek csak alacsony számokat tartalmaztak, és olyanok, amelyek magasabb értékeket mutattak. A játékban nem az a kocka a legjobb, amelyen csupa hatosok vannak, hanem az, amelyik kizárólag ötösöket tartalmaz, hiszen azzal három dobással célba lehet érni. Ezzel szemben a csupa egyest tartalmazó kocka a legkiszolgáltatottabb társadalmi osztályokat jelképezi, azokat, akik a játéktér alsó részén ragadnak, és az első kígyómezőhöz érve mindig visszacsúsznak az elejére, újra és újra ugyanazt a kört bejárva. Eredetileg a kockákat klasszikus módon, fekete pöttyökkel terveztem számozni. Azonban amikor technikai szempontból próbáltam ezt megoldani, hamar kiderült, hogy ha a sablonokat fekete festékszóróval fújom le, a kocka oldala is fekete lenne, ami vizuálisan nem tetszett. Először azon gondolkodtam, hogyan fedhetném le az oldalsó részeket, de aztán rájöttem, hogy ez felesleges, sokkal jobb, ha fehér festékkel fújom le a pöttyöket. Így a számok kissé láthatatlanná váltak, és a néző a húzás pillanatában nem látta egyértelműen, milyen lehetőséget kapott. Ez a megoldás végül tovább erősítette a dobókockák jelentését, ugyanúgy vakon húzza ki a néző, mint ahogy mi sem tudhatjuk születésünk pillanatában, milyen körülmények közé kerülünk. Egy technikai probléma így végül nem akadályt jelentett, hanem egy mélyebb réteggel gazdagította az installációt.

PRAE.HU: A kiállítás melyik elemét élvezted legjobban megcsinálni? Van esetleg kedvenc elemed?

A kiállítás tervezési részét élveztem a legjobban, a kivitelezés már inkább csak a megvalósítás fázisa volt. Különösen

a kis képeknek a megtervezése volt izgalmas számomra, sőt, a kivitelezés legélvezetesebb része is az volt, amikor a lézervágott elemeket be kellett ragasztani. A többi fázis már nagyobb kihívásokkal járt. Például a fa kígyók elkészítése, amelyek a vásári kis játékok mintájára készültek, komoly feladat volt. Gyakorlatilag én magam csináltam meg őket, annak ellenére, hogy nem rendelkezem asztalos tudással.

Egy angol nyelvű online útmutató alapján dolgoztam, amely egy 30 centiméteres gyerekjáték elkészítését írta le. Ezt kellett átalakítanom úgy, hogy akár két és fél méter hosszú darabokat is készíthessek. Ez már kevésbé volt szórakoztató, inkább egy komoly kihívás     .

PRAE.HU: Milyen volt a kiállítás koncepciójának kitalálása előtt elkezdeni egy kurátorral közösen dolgozni? Kicsit tudnál mesélni a közös munkafolyamatról?

Alapvetően is szeretek együtt dolgozni kurátorokkal, tehát a közös ötletelés fázisa mindig fontos számomra bármelyik kurátorral. Természetesen most is a formai megvalósítás és a végső kialakítás az én feladatom volt, a kurátor ebbe nem szólt bele, de a tartalmi és jelentésbeli kérdésekben fontos szerepe volt. Krisztián nem az első kurátor, akivel szorosabban együtt dolgozom, például Maj Ajnával is volt már hasonló, támogató kurátori együttműködésem, és Don Tamás projektjeiben is sokszor részt vettem. Egy csoportos kiállítás esetén, mint ahogyan általában Tomival dolgoztunk együtt, már eleve adott egy kurátori koncepció, egyfajta ötletfelhő, egy összefogó kép, amelybe nekem kell beleilleszkednem. Ilyenkor természetesen hozok saját ötleteket, amelyeket megvitatunk, a kurátor elmondja a véleményét, hogyan látja azokat, és miként illeszkednek a kiállítás egészébe, de a megvalósításba nem igazán szólnak bele. Ebben az esetben viszont annyiban volt más a helyzet, hogy nem a kurátor hozta az ötletfelhőt, hanem én, és ő abban segített, hogyan tudnánk ezt megvalósítani és formába önteni. Ez tehát egy kicsit fordított szereposztás volt a megszokotthoz képest, de a végső vizuális összkép most is az alkotónál maradt, végül is ez az a labda, amelynek mindig hozzám kell visszapattannia.

PRAE.HU: Korábban a Tervezett Véletlen és az Outside the Box kiállításaidban is központi szerepet kapott a játékosság és az interaktivitás. Miben látod a Kígyók és Létrák sajátosságát ezekhez képest?

Ez az utóbbi időben egy folyamatosan fejlődő folyamat. Nagyjából úgy tudnám meghatározni, hogy az első fontosabb állomása a 2018-as Terápia kiállítás volt, amely Don Tamás projektje volt. Ide egy, a fiatal művészlétre reflektáló installációt készítettem, amely alapvetően egy nagy hinta volt. Ez volt az első olyan alkotásom, amelyben kifejezetten egy játékeszköz szolgált formai szimbolikaként, ezt a megközelítést később tovább vittem a munkáimban. A játékos elemek azóta organikusan beépültek az alkotásaimba. Amikor 2019-ben elkezdtem a doktori tanulmányaimat, tudatosan elkezdtem foglalkozni azzal, hogy alkotóként hogyan kapcsolódom a saját munkáim jelentéséhez. Ezt önreflektíven kezdtem vizsgálni, és ezzel párhuzamosan a játék, mint téma is egyre inkább kitágult számomra. A közönséggel való kapcsolódás, valamint a művek előre meghatározott vagy éppen nyitott jelentésrétegei egyfajta formai és fogalmi sorvezetővé váltak a munkámban. A Tervezett Véletlennél is a közönséggel való játékos interakció volt az egyik elsődleges szempont, miközben a kiállítás tematikája a játékeszközök segítségével a felnőtt élet kihívásaira reflektált, társadalmi vagy egyéni pszichológiai helyzeteket villantva fel. A kiállítás, amelynek Erőss Nikolett volt a kurátora, egyik különlegessége az volt, hogy a három térben elhelyezett installációhoz több műleírás is készült, amelyek különböző értelmezési lehetőségeket kínáltak fel. Az installációkat játékos módon lehetett értelmezni, a három közül kettőnél konkrét játékmechanizmusok segítették a nézőket abban, hogy kiválasszák a számukra legszimpatikusabb jelentést. Az egyik installációnál egy dobókocka segítségével lehetett sorsolni a hat lehetséges értelmezés közül. A másik installációnál egy nyolc részre osztott szerencsekerékszerű pörgettyű segítette a választást. A köztes térben nem volt ilyen játékos elem, ott a szerencsés bóklászás lehetősége érvényesült. Az írásbeliség és a játék közönségbe való bevonása egyfajta értelmezési tér kitágítását szolgálta. Az Outside The Box esetében az installációk mozgása olyan térbe helyezte a látogatókat, amelyben nem kaptak konkrét kapaszkodót az értelmezéshez, teljes mértékben a saját fantáziájukra volt bízva, hogy milyen narratívát építenek a művek köré. A Kígyók és Létráknál viszont egy sokkal pontosabban meghatározott értelmezési háló jelent meg, amelyhez a látogatók is kaptak segítséget.

A dobókocka és az elvihető leporelló révén a látogatók társasjátékként is értelmezhették az installációt. A leporellón megjelent a társasjáték mezője, amelyet haza is vihettek, így otthoni környezetben folytathatták a játékot és az arról való gondolkodást. A falon lévő képek az erősségeket és gyengeségeket szimbolizálták, amelyek az eredeti társasjáték bűnöket és erényeket megjelenítő piktogramjaihoz képest kevésbé voltak egyértelműek.

Így a nézőknek először meg kellett küzdeniük azzal, hogy megfejtsék a képek jelentését.

PRAE.HU: Van kedvenc gyengeség vagy erősség meződ?

Többet is szeretek, de különböző okokból, vannak, amelyek formailag tetszenek, míg mások a jelentésük miatt fontosak számomra. Talán a Kiégés mezőt kedvelem a legjobban, mert magam is gyakran a határán egyensúlyozok, például ennek a kiállításnak a létrehozása is egy olyan nagy projekt volt, amely rengeteg nyomással járt. A pozitív mezők közül a Kitartás az egyik kedvencem, de ha egy kép-párt kellene kiemelnem, akkor a Flow és a Sávszélességvesztés lenne az. Ez a kettő szorosan kapcsolódik a munkához, és izgalmas ellentétpárt alkotnak. A Sávszélességvesztés azt fejezi ki, hogy a külső hatások olyan nyomasztóvá válnak, legyen szó valaminek a hiányáról vagy túlterheltségről, hogy az ember nem tud a lényegre fókuszálni. Ezzel szemben a Flow éppen az ellenkezőjét jelenti, azt az állapotot, amikor annyira elmélyülsz a munkában, hogy a külső tényezők szinte megszűnnek létezni. Az én alkotói folyamatomban mindkét állapot erősen jelen van. Gyakran érzem azt a nyomást, hogy rengeteg dolognak kell megfelelnem, helyt kell állnom a pénzkereső munkámban, folyamatosan képeznem kell magam, és közben a műtermi munkáimat is el kell végeznem, amelyek nemcsak szellemi, hanem komoly fizikai energiát is igényelnek. Időnként úgy érzem, hogy a külső nehézségek rátelepednek a munkámra, és akadályozzák, hogy megfelelően teljesítsek. Máskor viszont megélem azt az alkotói flow-t, amikor minden összeáll, a mentális és fizikai állapot is megfelelő, az ötlet teljesen magával ragad, és a munkafolyamat annyira intenzívvé válik, hogy a külvilág szinte eltűnik. Ez az állapot is elengedhetetlen ahhoz, hogy valóban elmélyülten és sikeresen tudjak dolgozni.

Molnár Judit Lilla: Kígyók és Létrák
Kurátor: Török Krisztián Gábor
Helyszín: The Space Contemporary Art Gallery and Management (1015 Budapest, Hattyú utca 16.)
Megtekinthető: 2025. március 28-ig

Fotók: Kocsis Ágnes