Hogyan lehet irodalmi alapanyagként szemlélni egy életet? Ezzel a dilemmával találja szembe magát a regény narrátora Bíró Zsombor Aurél autofikciós kötetében. Az alkotói folyamattal küszködő Zsombor nem elégedett alapanyagával, az élete sem „tartja magát a dramaturgiai szabályokhoz” (135.o). Felépít, majd lerombol történetszálakat, belemászik a sztoriba, hogy bevallja: hazudik. Már a felütésben elárulja, hogy mire számíthat majd az olvasó, még a jelentéktelennek tűnő részletekben se bízhatunk („nincsen sebváltó, csak a szövegeimben, apám évek óta automatát vezet” (8.o). Mindig résen kell lennünk; versenyt lehet űzni abból, kitalálod-e, hogy mi az „ámítás”, mielőtt az író bevallaná. A kötet ugyanakkor nem csak technikai bravúrok sorozata. A szerző érzékenyen mutatja be a felnőtté válás küzdelmeit és rávilágít arra is, hogy néha muszáj hazudnunk ahhoz, hogy értelmezhessük az életünket.

Nemzeti trauma hiányában (hiszen „sehol egy ötvenhatos szabadságharcos vagy egy Don-kanyarban megfagyott hősi halott, akinek a vállára fel lehetne húzni a következő Sorstalanságot” 27.o) a főhős magánéletéből szeretne alapanyagot kifacsarni. Ennek érdekében folyamatosan a potenciális összetevőket keresi, a szakítása közben is már a Word-dokumentumot látja maga előtt, és ha kell, akkor „az összes családi mocskot” (72.o) előtúrja. Ha aztán nem talál, akkor kitalál valamit.

Karaktereit a narratívához igazítja, felnagyít, kiemel. Ha kell, előrevetít tragédiákat, csak hogy legyen mit feldolgozni.

A szerző kipróbál irodalmi műfajokat: bár krimis intermezzót is kapunk, a regényt leginkább meghatározó műfaj a szövegben is sokat emlegetett Bildungsroman, azaz fejlődésregény. A műfaj alapokat, toposzokat biztosít, amelyekkel vagy szembeáll az író, vagy épp megadja magát nekik. A narrátor játszadozik a sémákkal, viccet csinál belőlük, beszúr olyan mondatokat, mint például: „egy valamirevaló regényben ezen a ponton kellene jönnie a fordulatnak” (134.o). Mindeközben a kötet érinti a fejlődésregény műfajának tipikus állomásait. Ez esetben a Zsombor életéből bemutatott részletek illeszkednek a fejlődésregény történeti ívéhez, hiszen kisgyermekkortól kezdve, az iskolán majd egyetemen át, az önállósodásig húzódik a cselekmény. A regénybéli Zsombor a saját története alkotójaként, a kötet írójaként hivatkozik magára. Ez persze a narrátor és szerző szigorú elválasztását megnehezíti, a szerepek összemosódnak.

Ahogyan a forma is képlékeny, az elbeszélői stílus is a komolyság-farsz mezsgyéjén mozog. A narrátor Zsombor részletekbe menő őszinteséggel vall életéről és egyszerre távolságtartó gúnnyal bohózatot csinál abból. Szüntelenül elemzi, értékeli minden mozzanatát. Halmozott önreflexió, amely gyakran önmarcangolásba torkollik.

Zsombor, aki leginkább csak magasrepülésben vagy abszolút mélységekben tud létezni, a férfiasságról is végletekben gondolkozik;

különböző tanárokat sorakoztat fel, akik mint egy-egy sarkos férfikép megtestesítőiként jelennek meg: a kegyetlen edző, a gyengéd waldorfos tanárbácsi, a bölcs „Mester” az egyetemen. Az edzésen megtanulja, hogy „a nyerés a férfiak dolga” (15.o), aztán a Waldorfban még pontszámítás sincsen, majd az egyetemen újra a szövegírással kell kiemelkedni.             

A kötet azonban le is bontja a férfi-mítoszokat. Kiderül, hogy az edző nem is volt olyan könyörtelen, hiszen „köszönőviszonyban se volt” a leírt figurával, és a Mester sem volt akkora orákulum („Nem volt ebben az emberben egyetlen csipetnyi Dumbledore sem” 74.o). Zsombor ezeket a belátásokat mintha nem is venné észre, rögeszméibe beleragad, és ugyanolyan szélsőségesen tekint a férfiasságra, mint a felismerések előtt. A nyikorgó széken csavarhúzóval győzedelmeskednie kell, és a párkapcsolatából is nyertesként kell, hogy kikerüljön. Nincs Bildungsroman-féle karakterfejlődés. A regény egyszerre parodizálja a társadalmi konstrukciók egysíkú képeit, miközben azt is bemutatja, hogy felületességük felismerése ellenére is mélyen be tudnak épülni identitásunkba. Nem csinál Zsomborból példázatot, katasztrofizáló gondolati spiráljaival együtt végső soron esendő és szerethető regényhős formálódik.

A tanári karaktereket jellemző kettősség a szülők esetében még szembetűnőbb; belekényszerülnek a sablonkarakterekbe, a főhős édesanyjából elkényeztetett hercegnőt, édesapjából bunkó macsót látjuk. Mindezt csak azért, hogy utána kiszabadítsa őket az archetípusokból és mélyebb, őszintébb képet mutasson róluk. Ugyanakkor míg a szülők kiteljesednek, Zsombor barátnője, Sára inkább a sztereotípiában ragad, nincs önálló, kidolgozott személyisége, története. Amint felrónánk ezt a regénynek, Sára átveszi a narrátori pozíciót, és helyettünk is számonkéri a sablonos női karaktereket.

E visszavágó monológgal együtt is hiányérzetem van, Sára karakterének tényleges kiteljesedése így elmarad.

Monológja inkább hegyibeszéd-érzetű, és nagyon általánosan szólal meg a női karakterek leegyszerűsítése ellen, ahelyett, hogy inkább az ő történetét, személyiségét ismernénk meg jobban. Persze jó érzés olvasni Sára gondolatait, és azt, hogy mégis miért olyan „kétdimenziósra” alkotta meg a szerző, miért úgy, „ahogyan egy férfi az íróasztala előtt elképzel egy bölcsész femme fatale-t” (157.o)?  

A narrátor a kronologikus mesélés ellen is lázad, időben ugrálva ismerjük meg történetét, a könyv második felében mégis beadja a derekát a konvencióknak. A Zsombor szerelmi életéről és szülei kapcsolatáról szóló egységek szabályosan váltják egymást, az író párhuzamot von a két történet között. Ez a konstrukció kissé erőltetett, a megcsináltság érzetét kelti, ezzel tanmeséssé, didaktikussá válik, miközben ezt az olvasatot a kötet egyébként szeretné elkerülni. Az összehasonlítás ráadásul nem is feltétlenül indokolt, hiszen a bemutatott két kapcsolat között nincs lényeges párhuzam, inkább mintha utólag aggatná rá a regény, hogy kapaszkodót adjon az értelmezéshez – erre azonban nincsen szükség. 

A regény ugyanakkor erre kivételesen nem reflektál, és ezért ez a szerkezet kifejezetten elüt egy olyan könyvétől, amely a saját sémáit mindig felismeri.

Ezzel szemben a kötet első felében nincs ilyen típusú felismerhető minta, a különböző idősávok látszólag véletlen sorrendben követik egymást, az olvasóra van bízva, hogy a kirakósdarabokból hogyan állítja össze a teljes képet. Bíró Zsombor Aurél kötetben a felnőtté-válás nem lineáris folyamat, meg- és meg nem történt történetekből képződik meg a narrátor Zsombor identitása. Egy biztos: ebben a regényben a hazugságokra is oda kell figyelni.

Fotó: a szerző Facebook-oldala