A szabad alkotás erejét felmutató, bátran kísérletező művészetre igenis szükség van, ezt bizonyítja, hogy a művészeti-irodalmi szcéna tobzódik az intimitást, sebezhetőséget és hitelességet tematizáló művekben, valamint, hogy szép számmal jelennek meg különböző társadalmi tabukról, elfojtott, de közös problémákról szóló alkotások is. Horváth Florencia és Karádi Gergő Valójában senki című estje elsősorban az anya elvesztését követő gyászfolyamat és veszteségtudat narratívájára épít, de kivitelezésében reflektál a személyesség és leplezetlenség-leplezés, saját műtől vett távolság kérdéseire is, ugyanis nem pusztán szövegolvasós, bevett koreográfiát, hanem egy jelenidő kiszámíthatatlanságával is kalkuláló, performatív elemeket tartalmazó előadást tár a közönség elé. Az énekre, hangszeres kíséretre, felolvasásra, mozgásra és színpadi gesztusokra építő produkció ugyan láthatóan egy előre kigondolt narratív ívvel rendelkezett, de a nagyobb egységekben mindkét résztvevőnek voltak olyan kis szabadságai, amelyek lehetővé tették az előadás tétjébe való belehelyezkedést, beleérzést, a gyásszal járó őrlődés és aktív fájdalom (élet)szakaszának lezárását.

Az est elején a közönség a szokásos beszélgetős, oldott hangulatban várakozott a kezdésre, aztán ahogy kihunytak a fények és egy ismeretlen víz hullámhangja, mozgásának akusztikus emléke töltötte meg a termet, minden elcsendesült, mintha a jelenlévők egyszerre fojtanák vissza a lélegzetüket, és „néma torkolatként” nyelnék el a szemük elé táruló lemeztelenedést és sebezhetőséget. Pedig akkor még néhányan biztosan nem tudták, köztük én sem, hogy milyen útra invitál Karádi Gergő, amikor Horváth Florencia Sorköz című versének kezdősorát énekelte a mikrofonba („Vagyunk mi, egypáran, az eleve magukra hagyottak, az eleve hiába / küzdők”). A magány, elszigeteltég és az ellene való aktív küzdelem témái végigkísérik az előadást, néha enyhülni látszik a szorításuk, máskor meg mintha hatványozottan térnének vissza, körvonalazva a szövegekben nyelvet kapó fájdalom hullámzó természetét.

A színpad egy anya halála óta kezdődött új időszámítás első tíz évének tereivé változik, hol gyerekszoba fésülködőasztallal, hol fürdőszoba levágott barna hajtincsekkel, hol meg ablak különböző városokra vagy épp a zord Balatonra a vetítővászonnak köszönhetően. A Horváth Florencia kiadás előtt álló kötetén alapuló zenés produkcióban a fluid és szilárd elemekkel, természeti létezőkkel viszonyba rendeződés („Pedig már csak ez maradt: higanyként, csontként, gyökérként érintkezni a talajjal”) éppen annyira fontos szerepet játszik, mint a szavakban, szövegekben megképződő „én” korporealitás és megragadhatatlanság közti ingadozása, a biografikus vonatkozás vállalása és elbizonytalanítása.

Horváth Florencia felolvassa és szabadon szavalja verseit, de ugyanúgy az ő szövegeit mondja, énekli E/1-ben Karádi Gergő is, sőt, mintha a trauma és veszteség közösségisége éppen ebben az átvállalási gesztusban, a helyette- és érte-beszédben válna letapogathatóvá. A sebezhetőség közös tapasztalattá lesz, és akár ennek formalizálása is lehetne az előadás egy pontján a Karádi által táblára írt képlet: ANYA2 + VERS2 = FLO2 , ahol az „anya” és a „Flo” egyszerre működnek konkrétumként és szabadon behelyettesíthető elemként. S bár a „[n]éha nincs alattam föld, néha nincs fölöttem ég” sorokban megfogalmazott világ- és valóságvesztés tapasztalata talán már nem forgatható vissza valami egységes valóságélménybe, de a megszólaló én Descartes-ot parafrazáló kétkedései során legalább önnön testi-lelki létezésének valóságáról megbizonyosodhat az anyáról való írás folyamatában („észrevettem, hogy ebben: anyámról írok, tehát vagyok”).

Az élőbeszédnek induló, de szárnyaló versnyelvbe áthajló megszólalások a dalba érés előszobái, ahol aztán a dallammal való összeforrás, ismétlések és sűrítés révén a szövegek végképp felszabadulnak a kizárólag szerzőre vonatkozás jelentésszűkítő szorításából, és minden jelenlévő veszteségeiről, önkereséséről, búcsújáról szólnak. Az addig benntartott levegőt szinte egyszerre fújtuk ki Florenciával, aki az est finisszázsában, a kékes lámpák fényében fellüktető „Álmomban anyám saját testéről vágja le a húst” kezdetű mantrára saját ruháit vágta le magáról, egyszerre jelezve az addig képletes lemeztelenedés valódiságát, és hagyva, hogy a fekete ruhák és a saját test határai különváljanak. Az előadás végével és a beszélgetés alatt sem tüntették el a levágott rongyokat, egy lezárult, de nem eltemetett időszak mementóit.

A ruhadarabokba aztán az est második felében zajló beszélgetés fonala is beleszövődött, a nézői tekintetek a keresztes zoltán által készített fotók vetített másai és a Florencia gesztusát őrző színpadi hely közt vándoroltak. A fotóművésznek többször is kiindulópontot jelentettek a hátrahagyott fekete foltok a válaszadásban, mint fogalmazott, számára Bereményi Gézát és Cseh Tamást idéző gesztusként is megkapó volt a szenvedély, ami áthatotta a mozdulatokat.

Bár az előadás után nehéz megtalálni a szavakat, Deák Dórának mégis sikerült a fájdalmat nem zárójelező, de áthidaló nyelven kérdeznie a meghívottakat a saját alkotói praxisukról, művészetszemléletükről. A könnyedebbtől indítva Karádi Gergő és Horváth Florencia először a közös munka kezdeteit idézték fel, bár meghatározásuk szerint számukra már olyan, mintha mindig is ezen az esten dolgoztak volna közösen. Florencia kifejtette, hogy szerinte nem a pontos hely és dátum a lényeges a történetükben, hanem az a tágabb művészeti közeg, amely lehetővé tette a zene és irodalom területén tevékenykedők majdani közös munkáját és az egymásra hangolódást. Hozzátette, a nyitottá válás kulcsfontosságú az együttműködésükben, hiszen az előadássorozat céljai közt szerepel az is, hogy a koncertek világában otthonosan mozgó Karádi Gergő bennebb haladhasson az irodalmi térben, és a közös munka hatására számára se csak a felolvasóest klasszikus formája jelentse a kortárs művészeti szcénához való kapcsolódást, hanem ő maga is belekerülhessen kicsit az irodalmi körforgásba. És fordítva: Florencia alkotásai is elérhetőbbé váljanak a zenei közeg számára.

Deák Dóra a gyász témájának megjelenítését és feldolgozását mint tudatos alkotói döntést problematizáló kérdésére keresztes zoltán azt felelte, hogy a szélesebb társadalom szokásait tekintve veszteségekről nyíltan beszélni vitathatatlanul kényelmetlen, amit a legtöbben igyekeznek is elkerülni, szőnyeg alá söpörni még akkor is, ha a foltok pontosan úgy látszanak, mint a színpad elején a fekete rongydarabok. A veszteségtapasztalatban lelt közösség, a gyász sokarcúsága Karádi Gergő válaszában is megjelent: az énekes kiemelte, hogy a Florenciával közös előadásuk műfajilag nehezen keretezhető jelenség, és talán bizonyos gesztusok kivitelezésében még találni kivetnivalót, de a folyamatos kitettség és lemeztelenedés (szó szerint is) még a személyes és színpadi én különállásának tudatában is erőteljes és hiteles. És bár elismerte, hogy az általa megzenésített szövegek és közte kialakult kapocs személyes érintettségnek is betudható, mégsem szeretné, ha az előadók élettörténete, személye, az irántuk érzett empátia maradna fókuszban az est során, hiszen a koncepció önmagában is hiteles.

Természetesen interferenciák létrejöhetnek a személyes én és az előadás keretein belül megszólaló én közt, ezt igazolta Horváth Florencia is, aki kifejtette, hogy az irodalom definíciója az érzelmi kapcsolódás felől is leírható, megragadható. A szerző ezen a ponton megfogalmazta azon múltbeli félelmét is, hogy mihez kezdhet a versek mögött álló ember a közönségéből kiváltott sajnálattal, együttérzéssel. A saját válasza a szorongások feloldására a kötet megírása volt, amely sikeresen fel is oldotta benne a félelmeket, és ezzel a tudattal vágott bele a színpadi jelenlétre való felkészülésbe is: nem akart szégyenlősködni, bátortalanságot hordozni magában. A ruhalevágós részt is felszabadító gesztusnak szánta, anélkül, hogy egyetlen, minden mást kizáró jelentést tulajdonított volna neki.

Deák Dóra a kötet elkészülésével lezárt félelmekkel teli időszakot a veszteség feldolgozásával töltött időhöz hasonlította, majd keresztes zoltánhoz fordulva azzal kapcsolatban kért pontosítást, hogy szakemberi szemmel mi mindent tudna a gyász témakörébe sorolni a halál tényével való megküzdés mellett. A kérdezett ismét a színpadon látható példához nyúlt vissza, ezzel mutatva rá, hogy akár a ruhatár elvesztése is jelenthet feldolgozásra váró veszteséget az ember életében.

A gyász összetett, és épp ezért sokszor közhelyes szempontok mentén leírható folyamat, amely egy teljesen természetes érzelmi reakció is egyben: az érintettségtől és az elvesztett dolog súlyától függően különböző mértékben, de mindig megjelenik, ha a folytonosság valamilyen törést szenved. Amikor valami nem olyan, mint tegnap volt, az egyértelműen veszteség, amivel meg kell küzdeni. És bár a gyásznak ismert egyfajta szakaszolása, valójában nem az egyik szakaszból a másikba való eljutás a lényeges, mert van példa a jellemzők áttagolódására és a szakaszok közti sorrend is fölcserélődhet. Inkább

annak a felismerése a fontos, hogy a gyász nagy kitettség, de nagy erő is, mert ha valaki végigviszi a folyamatot, búcsút tud venni, akkor a realitással kialakított viszonya is megváltozik, azaz stabilabb, árnyaltabb belső struktúra megképzésére nyílik esélye. Ha azonban a feldolgozási folyamat elakad, akkor az ember az újrarendezés lehetőségétől, a későbbi boldogulástól fosztja meg magát.

Horváth Florencia mindennek figyelembevételével beszélt az írással és első kötetével való viszonyáról, nem terápiás tevékenységként, hanem tudatos, koncepcióval rendelkező művészi alkotásként határozva meg a munkáját – a terápiás funkciót inkább az olvasók életében betöltöni remélt szerepek egyikeként említette. A kötet és az előadás sem pusztán a gyászfeldolgozás stációira épített megnyilvánulások, az ehhez hasonló az elemeket főként a dramaturgiai fordulatokba vitték át Gergővel, hogy átélhetőbbé, megfoghatóbbá tegyék az estet.

A közönség ugyan a kötet anyagának egy részét meghallgathatták az előadás keretei közt, de ez közel sem minden, a hallottak és a kötetbeli versek sorrendjében (és így a narratív ívben is) jelentős eltérések mutatkoznak. Az előadást illetően Florencia arról is beszélt, a vezérfonaluk végig az volt, hogy mely szövegeket érezte megzenésíthetőnek és a koncepcióba illeszthetőnek a dalszerző, ehhez rendelődött hozzá a felolvasott anyag és a nonverbális gesztusok, a finomabbaktól az egészen didaktikusakig. Karádi Gergő a megzenésítés kihívásaival kapcsolatban a belső rímeket jelölte meg fő támaszpontként, illetve a refrénné emelhető erős, sűrített mondanivalójú sorokat, amely kész dalt eredményező munka elkerülhetetlenül néhány veszteséggel is járt a szövegek szempontjából. Példája a Sorköz című vers „Vagyunk mi, egypáran, az eleve magukra hagyottak, az eleve hiába/ küzdők” kezdősora volt, amelybe ő az underground művészeti élet himnuszát hallotta bele, ezen a vonalon haladt a zenei kidolgozás során.

keresztes zoltán hozzászólásában épp a többértelműségre mutatott rá, hiszen ő meg a gyásszal, gyászmunkával hozta kapcsolatba az előadás kezdetén felcsendülő dalt. A fotóművész a veszteség feldolgozásának szükségességével vezette be saját viszonyát a fotózáshoz; a Prae Kiadónál megjelent albumának koncepciója is a visszafordíthatatlan nemugyanolyanság elfogadása, a saját gyermek elvesztése miatti gyász művészetbe fordítása. Az underdogimages kötetcím a választott művésznevéből jött, amelyet a művész „topdog”-törekvések kitörlődésével, a perspektívák veszteség miatti átformálódásával magyarázott. Ezen a ponton visszatért az est egy korábbi gondolatához, a végigélt és felbeszakadt gyászéhoz, melyet ezúttal mint az érintett környezetét is megmérgező állapot írt le. A fájdalom szétterjesztése ugyanis azt is jelenti, hogy a szenvedő fél sokkal dependesebb, már-már erőszakosan igényli a törődést, együttérzést, fájdalma elismerését. Ezalatt a toxikus kapcsolódási mintázat alatt valódi fájdalom van, de a környezet számára csak a támaszkodás agressziója tapogatható le. És ugyan keresztes zoltán sem vitatta azt, hogy ez egy hosszas, hullámzó folyamat, kihangsúlyozta, hogy a gyásznak tulajdonképpen van lezárása, végpontja, mert a veszteség hiányát már integráljuk, ott már a továbbélés, továbblépés a cél, már megtörtént az újrarendeződés. A gyász így kapcsolódik össze a fejlődéssel is, hiszen az új helyzetekhez való alkalmazkodás velejárója a gyász, ugyanakkor az új életszakaszba való megérkezés nyereségeket is jelent.

És talán nehéz erre konkrét választ találni, de hogyan segíthet a művészet magának az alkotónak? Horváth Florencia az olvasáshoz mint gyógyító, kapcsolódást mélyítő tevékenységhez való visszatalálást emelte ki, Karádi Gergő a Cseh-Bereményi által jegyzett Fehér babák takarodója című album mellett a filozófiai szövegek felszabadító hatását hangsúlyozta, keresztes zoltán pedig maradt annál, hogy ugyan nem tudná verbalizálni, hogyan, de a művészettől, fotózástól könnyebb lesz – a képeiről sem tudna értelmező monológgal előállni, hiszen ami ott van, az van ott, ahogyan ott van, úgy van ott: az biztos, hogy neki segített a túlélésben, ha lencsén keresztül szemlélte a világot.

A megmásíthatatlanság és a „kész” alkotás önállóságának tudatosításával értett egyet Florencia is, hiszen ezzel a mozzanattal már lezárul az aktív alkotás személyes története, a szöveg, a dal, a kép kikerül a világba, a létrehozónak szükséges eltávolodnia a műtől. Elmondása szerint épp ezt tudta meglépni azzal, hogy engedte Gergőnek a szövegek megmásítását, a sorhúzást, hiszen közös céljuk volt, hogy jó dalok szülessenek. És

bevallotta, hogy legtöbbször ugyan nem szokott aktívan újraélni múltbeli eseményeket, de a színpadon mégis sikerült kívülről, idegen szövegként hallania az elsőáldozásáról írt versét, és meghatódott azon, ahogy Gergő énekelte. Ez pedig keresztes zoltán értelmezésében annak a jele, hogy a gyász egy nagyon turbulens, egész személyiséget igénybe vevő részén már túl van, és távolságtartással tud nézni az életanyagból lett műre, mint ami tőle függetlenedve is létezik.

Az est tétje tehát abban is állt, hogy az alkotók elég távolra rendezzék a megálmodott koncepciót a személyes éntől, persze nem pusztán a magán és az intim védelmének érdekében, hanem sokkal inkább az átélhetőség és a kiterjeszthetőség reményében.

Fejléckép: Balogh Endre, a többi fotó: Méhes Károly