A beszélgetés olaszul és magyarul zajlott, Krasznahorkai beszélgetőpartnere Francesco M. Cataluccio, olasz szerző volt, az élő tolmácsolást pedig Várnai Dórának köszönhették a nézők, aki egyben a művet is fordította. Krasznahorkai a rá jellemző könnyedséggel és tragikomikus kijelentéseivel gondolkodtatta el vagy nevettette meg nemzetközi közönségét, attól függően, ki hogyan értelmezi szavait, derülni és kétségbeesni is lehetett. Buzdította hallgatóságát, hogy sose olvassák el írásait, hacsak nem kudarcot valló történetek után kutatnak. Csak vegyenek példát őróla, aki, ha egyszer megírta többé rá sem hederít az irományokra – mondta.

Cataluccio úgy mutatta be a magyar szerzőt, mint aki a dolgok árnyékát meséli el, aki bevezet a melankóliával töltött szavak labirintusába, melynek se eleje, se vége.

Az először 2013-ban megjelent elbeszéléskötet szereplői és tájai sokszínűek és összetettek, nem is lehetne lineárisan átadni a három részre tagolt kötetet. Akárcsak a könyv szavai, úgy szereplői is el akarják hagyni a Földet, ezt a valóságnak nevezett dimenziót, az égbe szállni szeretnének, Gagarinná válni, az első emberré, aki kívülről látta a bolygót, és Nietzschévé válni, aki zokogva borul a torinoi ló nyakába. Az egészben meglátni a részeket, mint Gagarin és a részben meglátni az egészet, mint Nietzsche. Túl sok lenne ez? Túl hiú, elvágyódó és ismeretlen? Nem teljesen, hiszen az út kétirányú, felfelé és lefelé is vezethet, ezáltal az isteniben lesz egy csöppnyi emberi rész, akárcsak az emberben is mindig lakozik egy apró darab az isteni egészből – fogalmazott a szerző.

Krasznahorkai prófétának nevezte Gagarint, és arra kérte a közönséget higgyék el neki, mint hiteles tanúnak, aki hallhatta az eredeti hangfelvételt, hogy az orosz űrhajós első szavai a Föld láttán a következők voltak: „Uramisten. Ez annyira csodálatos. Látom a Földet, én még soha nem láttam ennyire gyönyörűt.”

A próféta lát és beszél. Elbeszél. Visszatérte után Gagarin azt vallotta, hogy itt, a Földön annyira gyönyörű élni, hogy nincs értelme semmi olyannak, ami nem ennek melegében történik. Se háborúnak, se gyűlöletnek, se undornak, semmiféle negatív érzelemnek, mert egy olyan egészben élünk, ami megmagyarázhatatlanul csodálatos.

Mennyit érnek a szavak, ezek az általunk kifejlesztett eszközök, ha olyasmit közvetítünk, ami rajtunk kívül áll. Amit nem érthetünk. Számít-e vajon a tudás, ha nincs, aki fogadni tudná? Szeretnénk-e egyáltalán birtokolni a tudást? Krasznahorkai szerint a válasz: nem.

„Ez az egész írás erről szól, hogy nekünk nincs szükségünk az igazságra. Nem prófétákra van szükségünk. Hanem hamis prófétákra” - tette hozzá.

Dante városában a szavak erőtlenségén és az emberi behatároltság kérdésén töprengő könyv izgalmas feszültséget teremt a falakból áradó, emberi szellemet dicsőítő érzéssel. Talán egy letűnt dicsőség ez, régi és poros, akárcsak anyanyelvünk, ami „milyen gyönyörű is volt milyen ragyogó milyen hajlékony és milyen találó és megrendítő.” (részlet Krasznahorkai László Megy a világ című novellájából). Vagy talán a kötet melankóliája és Toszkána büszkesége együtt teremt valami új egészet. Ezt az olasz olvasóknak maguknak kell eldönteni.

Úgy tűnik, Krasznahorkai írott szavainak jelentőségét többre becsülik, mert fenti figyelmeztetése ellenére az előadás után végeláthatatlan sorokban várták az emberek, hogy aláírathassák vele a mű olasz nyelvű példányát. De az is lehet, hogy az utolsó mondatában elhangzott ígéretet szerették volna betartatni vele:

„Megígérem, hogy visszajövök Firenzébe, álruhában, és a Santa Maria Novella mellékutcáinak egyikében hosszú órákon át fogok beszélni arról, hogy valójában mi az igazság.”

Fotó: Ökrös Zsófi