A Sonus Cordis Kvartett 2019-ben alakult Krulik Eszter, Artisjus-díjas hegedűművész és Lachegyi Róza hegedűművész kezdeményezésére. A vonósnégyes amellett, hogy számos ősbemutató közreműködője volt, nagy hangsúlyt fektet a fiatalabb zenészgenerációval való kapcsolatteremtésre és közös munkára is. Ennek kiváló példája a már ötödjére megrendezésre kerülő kamarazenei és improvizációs kurzusuk, a Sonus Cordis Napok. Schlanger Tamás, ütőhangszeres művész, zenei tanulmányait ütőhangszer és zongora szakon kezdte. Jelenleg több nemzetközi kortárszenei formációval dolgozik.

A koncerten először Johanna Magdalena Beyer 1938-ban írt Music of the Spheres című kompozícióját hallhattuk. Krulik Eszter, a vonósnégyes primáriusa avatta be a közönséget, hogy miért is választották az eredetileg elektronikus hangszerekre íródott művet: úgy érezték, hogy a szinte csak glissandóból álló darab jól interpretálható lenne vonósokkal. Ezen kívül jól rezonál a – hangulatában hasonló – végtelen és földöntúli érzéseket keltő Timelapse című, marimbára és vonósnégyesre írt kompozícióval, amelyet szinte attacca játszottak a koncert második számaként.

A zeneszerző, Molnár Viktor ezzel a művével nyerte el a csehországi Generace 2023 Zeneszerzőverseny második díját. A fiatal alkotó munkáját egyéb díjakkal is elismerték: 2020-ban az ausztriai Nemzetközi Gustav Mahler Zeneszerzőverseny első díjával, 2021-ben pedig többek közt Junior Artisjus-díjat kapott.

Olivier Messiaen a 20. század egyik legegyedibb és legsokoldalúbb zeneszerzője. Fiatal korában nagy hatást gyakoroltak rá Claude Debussy és Igor Stravinsky zenéi, azonban az idő előrehaladtával saját zenei nyelvet alakított ki. Ennek alapja az a harmónia- és dallamvilág, amely olyan skálarendszerre épül, ahol a modusoknak – szimmetrikus felépítésük miatt – csak néhány transzpozíciójuk lehetséges. Amellett, hogy ornitológusként a madárhangokat tanulmányozta, szinesztéziája is volt: a hangokhoz és a harmóniákhoz – öntudatlanul – különböző színeket társított, amelyek fontos szerepet töltöttek be zenéjében.

A szerző mindössze 20 éves volt, amikor zongoraprelűdjeit komponálta. A nyolc tételből álló sorozat mindegyikéhez részletes színleírást, egyes daraboknál anyagleírást is közölt. Ezekből kettőt (az elsőt és az ötödiket), valamint az 1943-ban, szintén zongorára íródott Rondót hangszerelte át hegedűre, brácsára, csellóra és marimbára Schlanger Tamás.

A hangszerelés gondolata már régóta foglalkoztatta, így amikor Krulik Eszterrel megismerték Andy Akiho marimbára és vonósnégyesre írt kompozícióját, nem volt számukra kérdés, hogy a zeneileg és technikailag egyaránt kihívást jelentő mű köré egy olyan műsort hozzanak létre, amelyet szintén ez a hangszer-összeállítás jellemez.

Mivel a két hangszertípus egészen távol áll egymástól, a darabok keresésében fontos szempont volt, hogy olyan művek kerüljenek áthangszerelésre, amelyek alkalmazhatóak erre az apparátusra. A három kiválasztott zongoradarab különösképpen megfelelt ennek az elvárásnak, ráadásul tökéletes ellenpólusai az ötlet ihletadójának, Andy Akiho művének.

A koncert második felében Andy Akiho LIgNEouS Suite című kompozíciójának első három tételének magyarországi bemutatójára — méghozzá a szerző 46. születésnapja után 2 nappal — került sor. A főleg New Yorkban élő zeneszerzőt Iannis Xenakis építész-zeneszerző kiállítása inspirálta az öttételes szvit megalkotására. A 2010-ben rendezett kiállításon Xenakis eredeti építészeti vázlatait lehetett megtekinteni. A címből kiolvasható LI-NE-S nem véletlenszerű: a mű hangkészlete olyan skálákból áll, amelyeket Akiho – akár egy építész a tervrajzot – függőleges és átlós vonalak, valamint háromszögek segítségével saját maga alkotott meg.

A teljes cím jelentése: fa, fából készült, vagy fához hasonlító. Ez jellemzi azokat a hangszereket is, amelyek megszólaltatják a kompozíciót: egy hagyományos vonósnégyes (2 hegedű, brácsa, cselló) marimbával kiegészülve. Azért, hogy ez a hangzás erőteljesebben érvényesüljön, a marimba-játékosnak nagyon sokszor kell a hagyományos ütőket fej nélküli fa ütőnyelekre cserélnie. Ehhez a technikához hasonló a vonós hangszereken megvalósítható col legno, azaz a vonó fa részével való játékmód, amely szintén többször előfordul a kompozícióban. Mindemellett a mű talán egyik legérdekesebb és a legmeglepőbb hangszíne a Bartók-pizzicato. Ez így önmagában talán nem is hatna az újdonság erejével egy kortárs koncerten. Azonban, ha ezt nem egy vonós hangszer valósítja meg, hanem az ötoktávos marimba alsó „D” hangjára erősített gumiszalag segítségével imitálja az ütőjátékos a Bartók-féle pizzicatót, akkor felkapjuk rá a fejünket.

A szvitből bemutatott három tételről általánosságban elmondható, hogy a hangszerkezelés technikai határait feszegeti. A rétegek követhetően illeszkednek egymásra, ezzel azt az érzetet erősítve, hogy egy jóval nagyobb konstrukció részei.

Ennek a folyamatos építkezésnek lehettünk tanúi, amelyet a három tétel alatt összesen kétszer szakított meg konszonáns harmónia: az első tétel végén egy összhangzattanilag ismerősebb harmóniamenet és a második tételben pár pillanatra megszólaló hármashangzat úgy hat, mintha hosszú idő után újra kapnánk levegőt.

A koncert zárásaként Ligeti György 1951 és ’53 között komponált Musica ricercata művének VII. tétele volt hallható marimbán, két hegedűn, valamint brácsán szintén Schlanger Tamás átiratában. A részlet méltó lezárása volt annak a zenei élménynek, amelyben az előadók részesítették a hallgatóságot. Az egész terem mintha egy kicsit tágasabb lett volna hirtelen. A marimba folyamatos mozgása (ostinato) nem hasonlított az előző darabbéli funkciójára, inkább egy puha szőnyegként szolgált a vonós hangszerek éneklő szólama alatt. A közönség pedig – meglátásom szerint – közösen meditált erre az örömzenére.