PRAE.HU.: Saját művészi, szerzői, kritikusi, tanári vagy egyéb, mindennapi praxisa során milyen gyakran találkozik a mesterséges intelligencia által generált szövegekkel, művészeti alkotásokkal? Van-e előzetes gyanakvás, amikor olyan szöveggel találkozik, amelynek szerzőjétől más munkákat nem ismer? Milyen hatással van ez a mindennapi tevékenységére?

Lőrincz Csongor: Saját tanári tapasztalatomban tudtommal (…) még nem találkoztam a MI által generált szöveggel, annál inkább jelentettek viszont kollégák ilyen eseteket (házi dolgozatokban, take home examekben, szakdolgozatokban) a berlini Humboldt Egyetem Idegen Nyelvű Filológiáit képviselő vizsgabizottságban, amely grémium vezetője vagyok lassan három éve (és némi melankóliával tölt el az érzés, hogy miért nem a MI előtti boldog békeidőkben töltöttem be ezt a szerepet…). Ezeket az eseteket mostanában kezdtük vizsgálni és szembesültünk a bizonyítási nehézségekkel, hogy noha elég valószínű a MI jelenléte ezekben a dolgozatokban, ennek bizonyíthatóságát jogi relevanciával felruházni már nem könnyű feladat. Az előzetes gyanakvás ilyeténképpen már eléggé beleírta magát többünk diszpozíciójába. A gyanú hermeneutikája egyébként legalábbis ebben a műfajban strukturálisan amúgy is adott volt, például a plagizálás, jelöletlen idézetek (szakirodalmi források) hasznosítása esetében.

Általánosságban azt gondolom – ezen az egy ponton némileg eltérve Kulcsár Szabó Ernő nagyszerű válaszaitól (amúgy emfatikusan egyetértve velük) –, hogy a gyanú hermeneutikája mindig is ott munkál minden valamirevaló interpretációban, kevésbé kimagasló írásművek esetében a fent említett és más okokból, „eminens szövegekkel” (Gadamer) találkozva pedig az értelmezői magatartás önreflexiós szükségességéből: nagyon gyakran az értelmezésnek ugye a problémátlannak érzékelt megértés sémáit, kódjait stb. kell úgymond feltörnie, hogy egyáltalán értelmezésként működhessen – mi ez, ha nem az értelmező önmaga ellen irányított gyanúja, ha úgy tetszik? Ahhoz, hogy ráeszméljünk, mennyire nem vagy mennyire felületesen értünk egy régóta ismerősnek és transzparensnek érzékelt József Attila-verset, ahhoz nagyon alapos és bonyolult értelmezői lépésekre és kérdésekre van szükség (ezeket utóbb Bónus Tibor mutatta be kiemelkedően magas szinten József Attila-könyvében). Innen nézve Szily László véleménye maga is némi gyanútlanságról árulkodik: „hivatásszerűen szövegekkel foglalkozókat” csak akkor lehet ilyen fokon „átverni”, ha – sértődés ne essék szólván – ők maguk hagyják magukat igen könnyen átverni…

A Humboldt Egyetemen éppen most dolgozunk egy katalógus összeállításán, amely a MI-használat indikátorait gyűjti össze: eme indikátorok egyike-másika (ami a két MI-kritikában szó szerint kiszúrja a szemünket) a zsurnalisztikus kifejezésmód, illetve felületes, tartalom nélküli, ugyanakkor erősen evaluatív jellegű frázisok tömkelege.

Fontos megjegyezni, hogy nem is önmagában ezek a tünetek (amelyek ugye a MI előtt is léteztek, sőt), hanem a gyakoriságuk és intenzitásuk az, ami felkeltheti az olvasó vagy kritikus gyanúját. Fiktív idézetek vagy szöveghelyek hallucinatív produkálása pedig már egyértelmű MI-indikátor.

Itt abban mutatkozik meg a dolog iróniája számomra, hogy néhány évvel ezelőtt egy Kukorelly-kritikában éppen az evaluatív jelleg vagy funkció hiányát róttam fel a magyar irodalomkritika kapcsán – most meg itt van ez a funkció, pontosabban annak paródiája a MI által, egy ilyen botrány keretei között. Azt hiszem, nem kell hosszasan magyarázni, miért is feltételezi egyik a másikat.

A nagy nyelvi modellek (LLM) – nagyközönség előtt ismert formái – egyelőre éppen a metakritikai effektust nélkülözik, amennyiben differenciákat halmoznak differenciákra, kontextusokat kontextusokra, de nincsenek még azon a szinten, hogy lehetővé tegyék magára a tárgyra (a beszéd vagy közlemény tárgyára) irányított valóban differenciális tekintetet (amihez lényegi fogalmi-konceptuális kategóriák szükségeltetnek). Létezik például irónia (mint metakritikai effektus) a MI nyelvében (ismeretesen valamirevaló koraromantikusnak lenni azt jelentette, hogy egyszerre vagyunk érdekeltek a kritika – ami náluk már mindig metakritika is – és az irónia fogalmában)? Heidegger egyébként nyilvánosságkritikájában Einebnung-ról (nivellálás) beszélt – eggyel több ok arra, hogy újra elővegyük a Lét és időt.

PRAE.HU.: A szóban forgó egyik kritikában szerepelt egy olyan „idézet”, amelyet a szerző Kemény Zsófinak tulajdonított, azonban ez nem szerepel a regényben. Ön szerint milyen hatással van az olvasás és értelmezés alaposságára, ha ezek az ügyek napvilágra kerülnek?

A mesterséges intelligencia ilyen hallucinatív effektusainak napvilágra kerülése elég könnyen belátható módon hozzájárulhat a szövegértő, -értelmezői kompetenciák valamiféle reevaluációjához és optimalizációjához. Ismét csak ironikus természetesen, hogy ehhez a MI-ra volt szükség, nem pedig az eme kompetenciákban munkáló értelmezői diszpozíciók hermeneutikai és nyelvszemléleti önreflexivitásából támadt ez az igény. Ezzel együtt valószínűleg elkerülhetetlen lesz a MI által fémjelzett (vagy benne különösen intenzíven előálló) nyelvi megfogalmazásmódokra érzékeny, ezeket valamiképp felismerni képes olvasási és interpretációs kompetencia.

PRAE.HU: Ez az eset az első – dokumentált – magyar AI-sajtóügy, amely már több médium oldalán is megjelent. Hogyan befolyásolja Ön szerint a szélesebb társadalmi és szűkebb, szakmai értelemben vett kritikai nyilvánosságot mindez?

A mesterséges intelligencia nyelvimitációs és szöveggeneráló teljesítménye a történeti nyelveket (pontosabban ezek „használatát”) érő újabb hatalmas, talán az eddig legmélyrehatóbb kihívás. A (digitális) technika vagy technikai létmód olyan dimenziója és teljesítménye, ami talán Heideggert is meglepte volna. Hogyan fogja mindez módosítani a nyelv fogalmát, magához a nyelvhez való viszonyt, sőt a nyelv(ek)et (együtt sok minden egyébbel) – óriási, még nem is tisztán látott kérdések.

Elképzelhető, hogy ezek a fejlemények nolens volens valamiféle szóbeliség, a szóbeli megnyilatkozás és közlés felértékelődésével, egy bizonyos írás vagy szövegalapú vagy -centrikus kultúra viszonylagosulásával fognak járni. Kevésbé leszünk kíváncsiak adott esetben – egyes – szövegekre (tudván vagy feltételezvén, hogy potenciálisan a MI is írhatta őket), mint inkább szóbeli performanciákra vagy valamiféle szóbeliséggel (annak kalkulálhatatlanságával, spontaneitásával, nem bevégzettségével, szemantikai plaszticitásával, rezonanciaképességével) felismerhető mediális viszonyt fenntartó közlésigényű szövegekre. (Legalábbis az oktatás gyakorlatában könnyen lehet, hogy nem lesz minderre más megoldás, mint az, hogy újra széleskörűen bevezessék a szóbeli vizsga műfaját, a benyújtott házi dolgozatok konzultációs átbeszélésétől a szakdolgozatok szóbeli megvédéséig.) A „digitális bölcsészet” élen járhatna az ilyen kérdések detektálásában, nem utolsósorban kimagasló politikai-financiális támogatottságának köszönhetően…

Nagy kérdés lehet, hogy milyen viszonyban áll a MI nyelvimitációs képessége a fordítás, fordíthatóság problémájával.

Mennyire fordíthatók a MI által generált szövegek más nyelvekre, nem lehet, hogy – legalábbis a jelenlegi (ismert) állapot szerint – ezek a szövegek már eleve a MI nyelvéről, egyfajta globaléz nyelvről fordítódnak le arra az egyes nyelvre (nem fordítva), amelyet a MI használója generáltat a konkrét nagy nyelvi modellel? Ha ez így lenne, akkor ez a globalizáció győzelmét jelenthetné az egyes, történeti, „természetes” nyelveken. Itt egyébként a nagy nyelvi modellek genealógiája is érdekes lehet, amennyiben ezeket a kezdetekben éppen fordítások kivitelezésére használták. Mi (hol, miként létesülhet) az a lefordíthatatlan, ami éppen a nyelv vagy nyelviség idiomatikus szignatúráját jelenthetné és ami nem transzponálható a MI nyelvi modelljébe?