PRAE.HU: Az a korosztály, akinek a Hangulatjelentés antológiát szánjátok, nemigen rendelkezik személyes tapasztalattal és emlékekkel a 2010-20-as évek „kétharmados” kormányait megelőző időszakról. Úgy érzem, gyakran eléri őket a túlérzékenységről szóló sztereotípia, az az elképzelés, hogy csak tehetetlenül panaszkodnak, de a változásért nem tesznek semmit aktívan. Hogyan érzel ezzel kapcsolatban?

Nekem úgy tűnik, hogy ennél szerencsére sokkal politikusabb és közéletileg aktívabb a „Z-generáció” címke alá sorolt korosztály. Egyébként úgy tudtam, hogy inkább a „milleniál” korosztályra vonatkoznak ezek a sztereotípiák: pont úgy látom, hogy a Z-generáció már sokkal inkább artikulálja a véleményét. Ezt igazolja talán az is, ami a diáktüntetéses időszakban zajlott, ahol főleg a gimisek voltak a főszervezői az eseményeknek.  Végül őket fújták le a rendőrök könnygázzal: ez forradalomba illő jelenet, ugyanakkor nem akarom romanticizálni a dolgot, azt hiszem keserű tapasztalat egy ilyen. Egy ponton persze mindig átfordul ez a politikai lelkesedés csüggedésbe, legalábbis ez a tapasztalatom az elmúlt évekből. Miután elmúlik a naiv „Csináljuk!” hozzáállás, továbbra is ott marad a düh, viszont nem lesz többé csatornája, nem marad már motiváció kimenni a tizenötödik ugyanolyan tüntetésre.

PRAE.HU: Mi volt a kötet alapkoncepciója? Milyen kérdéssel, kéréssel fordultál az írókhoz, és milyen volt a szerkesztési folyamat?

Arra voltam kíváncsi, hogy ennek a kortárs, főként a húszas, harmincas éveikben járó szerzőgárdának milyen benyomásai vannak az úgynevezett „kétharmados” időszakról, amiben felnőttek. Vajon milyen közhangulatról árulkodnak azok a szövegek, amelyeket ettől a korosztálytól gyűjtünk össze? Az járt a fejemben, hogy kellene egy antológia, amit le lehet majd venni a polcról tíz-húsz év múlva, és az addig történtek ismeretében képet lehet talán kapni a kötet alapján arról, hogy milyen volt a fiatalok közérzete. Vízmintát szerettem volna venni, és megnézni, hogy milyen az a pocsolya, amiben állunk. Maga a folyamat egyfelől nagyon izgalmas volt, mert nem tudtam előre, ki mit emel majd ki, honnan közelíti meg a témát, ugyanakkor összességében nem lett túl optimista kötet: valamiféle magány, társtalan tehetetlenség érzése szövi át a novellákat. De nagyon örülök, hogy megszületett ez az antológia és nagyon köszönöm a szerzőknek, név szerint: Aradi Péter, Balássy Fanni, Bendl Vera, Biró Zsombor Aurél, Borda Réka, Czakó Zsófia, Élő Csenge Enikő, Harag Anita, Kalapos Éva Veronika, Kállay Eszter, Luka Klára, Mécs Anna, Mészöly Ágnes, Miklya Luzsányi Mónika, Moesko Péter, Molnár T. Eszter, Nyulász Lelle, Rojik Tamás, Veszprémi Szilveszter, hogy vállalták a felkérést.

PRAE.HU: Ez egy rendkívül dühös, ezzel együtt tehetetlen hangulatú kötet. Volt olyan szándékod, hogy a szövegek motiválják a kamasz és fiatal felnőtt olvasókat az aktív politikai részvételre, a véleménynyilvánításra? Számomra erre utal a kötet zárónovellája, Balássy Fanni Nincsen békés forradalom című szövege: a novella ironikusan vázolja fel azt az alternatív történetet, hogy a márciusi ifjak indulatos, Pilvaxban történő beszélgetésein túl végül nem terjed tovább a forradalom.

A kötetből valóban erős elkeseredés rajzolódik ki. Részemről egyáltalán nincs edukációs szándék, az utolsó novellát viszont nem véletlenül tettem az antológia végére. Nem arra vállalkoztam, hogy összerakjam a forradalom kézikönyvét. Nem gondolom, hogy ez lesz az a kötet, ami bevágja az ajtót, betöri az ablakot, ezzel nem fogjuk lebontani a rendszert. Egy látleletet akartam összeállítani, és az olvasóra bízom, hogy a zárószövegből mit visz magával.

PRAE.HU: Az LMBTQ fiatalok élményét Veszprémi Szilveszter Nyilas Misi szép és Moesko Péter A befutó című novellája tematizálja. Ez a vonal úgy vélem, fontos része a kötetnek.

A Nyilas Misi szép című novella esetében egy LMBTQ szereplő azon vívódik, hogy mit kezdjen a nem hetero identitásával, beszéljen-e a szüleivel erről vagy sem, és ha igen, hogyan – azt gondolom, hogy ez egy teljesen átlagos emberi történet, ami érint és érdekel fiatalokat és időseket egyaránt. Moesko Péter A befutó című szövege azzal foglalkozik, nagyon trükkös és meglepő technikával, hogy jelenleg is családokat tud szétszakítani bármiféle, pláne nemi identitásbeli elkülönbözés a hagyományosnak tartottól. Úgy gondolom, hogy ezek is olyan témák, amelyek egyrészt időtlenek, másrészt a napjainkban zajló politikai jelenségek miatt különösen fontos, hogy beszéljünk róluk.

PRAE.HU: Az antológia érinti a vidéki fiatalok élményét is, például Czakó Zsófia Kulcs a nagyvilághoz című novellájában, de beszámol „budai” élményekről is, például Mészöly Ágnes Alice in Wonderland című szövegében. Mennyire volt tudatos döntés, hogy a kötet minél inkább lefedje ezeket az eltérő tapasztalatokat?

El akartam kerülni, hogy Budapestre korlátozódjanak ezek a történek, de nem adtam erre konkrét utasítást egyik szerzőnek sem, ez inkább a szerencse volt. Úgy gondolom, hogy sokkal többet kellene azzal foglalkozni, mi történik Budapesten kívül, hiszen az ország nagyobb része nem itt él, nem itt nő fel. Jó lenne, ha minél több olyan könyv születne, ahol nem a pesti olvasó ismeri fel az őt körülvevő települést, problémákat, hanem egy vidéken élő olvasó. Bár nyilván vannak közös metszetek az életükben, de azt hiszem, egész másféle, eltérő jellegű problémákkal találkozik egy nem budapesti fiatal, az általános kamasz, fiatal felnőtt korosztályt érintő gondokon túl, mint egy fővárosi. Örülnék, ha az ő hangjuk is megjelenne az irodalomban.

PRAE.HU: Az Ikrek című Nyulász Lelle novellában hangzik el ez a sor: „Kölcsönzött magának egy jól hangzó szubkultúrát”. A kamaszok mindennapjainak alapvető része ez az identitáskeresés, viszont ez a szöveg az aktuális szubkultúrák hiányára utal. Érezhető ez az űr ebben az antológiában?

Ha nem is kifejezetten a szubkultúra hiánya az, ami visszaköszön a kötetben, hanem valamilyen végtelen magányosság – gondoltam is rá, hogy Aradi Péter Magunkra maradtunk című novellája legyen a kötet címe. Meglepődtem, mert arra számítottam, hogy sokkal dühösebb lesz az összkép, de mégis az a legjellemzőbb a novellák hangulatára, hogy iszonyatosan egyedül vagyunk: mindenki próbál találni magának valamilyen közösséget, eszmét, de olyan, minta rendre visszapattannának egy láthatatlan falról és nem találnak se társat, se kapaszkodót maguknak.

PRAE.HU: Hogyan választottál illusztrátort a kötethez?

Nagyon régóta akartam Biacsics Renátával dolgozni, aki Renyagyár néven alkot. Úgy éreztem nagyon egybevág az antológiai hangulatával az az egyszerre közéleti, de közben személyes vonal, amit a munkáiban képvisel. Amikor kitaláltam ezt az antológiát, rögtön tudtam, hogy őt fogom felkérni.

PRAE.HU: Van olyan szöveg, amely kifejezetten megviselt, megérintett? Volt olyan mintázat, ami a szerkesztés során összeállt számodra, ami különösen meglepett?

Természetesen ez nem jó PR szöveg, de ezt a kötetet nyomasztó, sokszor torokszorító volt szerkeszteni. Nem is tudnék igazán kiemelni egyetlen szöveget, mert mindegyikben volt valami, ami miatt nehéz volt olvasni. Így vagy úgy, de mindegyik meg tudott szólítani. Úgy érzem, a jelenlegi közérzetet jól lefedi a végeredmény, vagy legalábbis annak a buboréknak a közérzetét, amelyben én is mozgok. A meglepő az volt, ahogy korábban is említettem, hogy dühösebb összképre számítottam, de így még izgalmasabb volt dolgozni a kötettel. Azt gondolom, jó lenne, ha az ifjúsági irodalom hangsúlyosabban tematizálná azokat a problémákat, nehézségeket, amelyek nem csak ennek a korosztálynak az életkori sajátosságaiból fakadnak, hanem amiket az őket körülvevő világ politikai, társadalmi változásai okoznak. Persze itt máris szembesülünk az egyikkel: miről és hogyan lehet írni ahhoz, hogy az embert ne lehetetlenítsék el.

Fotó: Bach Máté