Sven-Eric Bechtolf 2012-es rendezését eredetileg a Salzburgi Ünnepi Játékokon mutatták be, ekkor azonban az Ariadne 1912-es ősváltozatát vitte színre, majd az őszi, bécsi átültetéssel dolgozta át a jól megszokott, 1916-os verzióra. Bechtolf Ariadnéja nem kíván a kellemes limonádé-hangulatnál többet megteremteni, a művészet értékéről, mibenlétéről, a szerelemről, gyászról, hűségről, változásról elmélyülten filozofálni. A rendezés legradikálisabb gesztusa a cselekmény idejének megváltoztatása (a XVIII. század helyett a két világháború közti periódusba ülteti át a történetet), s az is inkább csak esztétikai, mintsem dramaturgiai jelentőséggel bír. Rolf Glittenberg díszlete így elegáns, modernista villát varázsolhat a színpadra, az előjáték során a kertre néző, a fellépők és a személyzet számára egyaránt átjáróházként szolgáló teremmel, az „opera” felvonásában kis házi színházzal – abszurditásában remek színpadképet ad Ariadné kopár „szigete” a ferdén álló, félig a színpadba süllyesztett zongorák „díszletével”. Élénk, szórakoztató jelmezekkel szolgál Marianne Glittenberg: a Komponista térdnadrágos–selyemszalagos, a századfordulóról itt maradt művészfigura, telitalálat Zerbinetta pöttyös ruhája, a trupp színes, toldozott-foltozott hatás keltő hacukái, Bacchus leopárdmintás öltönye.

Bechtolf e színpompás színpadán a vígjátéki hangnem a meghatározó. A komikus megközelítés elsődleges tere jó szokás szerint maga az „opera” felvonása: színház a színházban, jókedélyű, kellően abszurd bohóckodás arról, hogy hogyan is nézhet ki a két teljesen eltérő stílusú–műfajú előadást összefésülő, „Bécs leggazdagabb emberének” kénye-kedve szerint az utolsó pillanatban összecsapott produkció, a körülményeket látványosan utáló Primadonnájával, a belépőket és kilépőket lelkesen és cseppet sem kifinomultan koordináló Táncmesterrel, a szükség szerint a színpadra is beugró Komponistával, és a nézőtéren végig ott pöffeszkedő büszke mecénással. A megközelítés ugyan korántsem új, de jól kidolgozott és egyben ügyes finomhangolásokkal él, kedvesen és érzékletesen formálja meg a szereplők jellemét, viszonyait és interakcióit. Emblematikus példája ennek Zerbinetta és a Komponista viszonyának megjelenítése, mely az egyszeri, célirányos flörtölés epizódja helyett az opera folyamán fokozatosan elmélyülő művészi és emberi kapcsolattá válik.

Az pedig, hogy az élénk és mozgalmas rendezés rendesen működik, a szereplőgárda felkészültségének és elkötelezettségének olyan érdeme, mely a repertoárszínházi körülmények közt sosem eleve adott. Szerencsés, hogy a főszereplők közül többen már nem először lépnek fel a rendezésben – Kate Lindsey három korábbi szériában is énekelte a Komponistát, Lise Davidsen 2017-ben kétszer a címszerepet –, de az „újak” is nagy elánnal, remek játékérzékkel vetik magukat az előadásba: nem kis szó ez akkor, amikor a buffo-trupp rolleren szlalomozik keresztül a színpadon, és Zerbinetta a zongora tetején egyensúlyozik, majd a fedelén szánkázik le (többször is) nagyáriája alatt.

A tisztesség kedvéért persze van mit megfeddni is: az „opera” díszlettervének alapvető logikai bukfence, hogy míg az énekesek „kifelé”, az operaház tényleges nézőtere felé fordulva játszanak, a társaság nézőtere a színpad hátuljában helyezkedik el, a két nézőpont ütközésére pedig még rá is erősít, amikor Zerbinetta az Ariadnét gyászából kimozdítani igyekvő Großmächtige Prinzessin áriája végén hátrafelé hajol meg. Az énekesek többnyire előnyös mozgatása–pozicionálása mellett pedig becsúszik néhány erőteljes melléfogás is: Bacchus leghátulról, a színpadi nézőtér lépcsőinek tetejéről kénytelen belépőjét, a Circe, kannst du mich hören? egyébként is gyilkos frázisait énekelni, ami Michael Spyres számára akusztikai katasztrófának bizonyul.

Az előadásról alkotott pozitív összbenyomást azonban ez is csak pillanatokra árnyékolja be – köszönhetően az élvezetes szcenírozás mellett a kulturált, bizonyos színvonal alá sosem süllyedő énekesi teljesítménynek. A szereplőgárdából mindenekelőtt fejjel-vállal magaslik ki Lise Davidsen. A norvég szopránt most adatott meg először élőben hallanom, és ez olyan elementáris élmény, amiről nem lehet száraz, tárgyilagos módon beszámolni: egyszerűen elképesztő az a hangerő, amivel az előjáték prózai perlekedései után az „opera” alatt először, az Ein Schönes war áriában végre megszólal; gigantikus, lehengerlően zúgó–zengő, s egyszersmind csodásan meleg voce, „eine unter Millionen”. Davidsen szólamformálása ugyanakkor nem egyszerűen vokális shock-and-awe – átható, megingathatatlan mélységek és magasságok, éteri pianissimók, és az elmélyült szerepismeretet mutató, a szerep emberi törékenységét borzongató szépséggel megszólaltató megformálás jellemzi bécsi Ariadnéját.

Davidsent felérni ugyan nem éri fel, de megközelíti Sara Blanch Zerbinettája: a fiatal spanyol énekesnő az előjátékban még kissé halványan indít, az „operában” azonban ragyog selymes, tökéletesen homogén, elképesztően rugalmas szopránjával, játszi könnyedséggel veszi a Großmächtige Prinzessin minden akrobatikus kihívását – s az ária végén a közönség orkánszerű tapsa jutalmazza. Kate Lindsey Komponistája korábbi fellépéseihez képest üdítő élmény, örömteli módon mellőzi a nadrágszerepeiben kedvelt neurotikus gesztusrendszerét, helyette a szerep bevett, kölykösen naiv értelmezéseihez képest meglepően öntudatos fiatalembert ábrázol. Noha vokális alakítása talán kevésbé érzékenyen színezett–frazeált, mint az a szerepben jártas énekestől várható lenne, sötét mezzója markáns könnyedséggel szárnyal, izzó szenvedéllyel fűti át a szólamát. A főszereplők közül Michael Spyres Bacchusa bizonyul a legkevésbé lenyűgözőnek. Az ifjú isten Strauss tenor-szerepei közt is különösen embert próbáló, hálátlan szerep, a barokk és a bel canto mellett a hőstenor-repertoár felé kacsingató Spyres idei debütálása az operában – Lohengrinje és bayreuthi Siegmundja sikerének ellenére is – leginkább téves erőfitogtatásnak tekinthető. Noha szólamformálása örvendetesen kifinomult, líraibb frázisai pedig gyöngédek és tiszta fényűek, máshol már érezhetően forszírozni kényszerül, a Durch deine Schmerzen bin ich reich sora végére pedig egyszerűen kifogy a levegőből. Bacchust persze a „rendes” hőstenorok is többnyire csak túlélni képesek – Spyres a drámai szerephódításai sorában ez mindenesetre a legnagyobb jóindulattal véve is csak félsikernek tekinthető.

A mellékszerepek közt ragyogó élmény Adrian Eröd meleg, nemes tónusú baritonját hallani a Zenetanár szerepében, az Ariadné kíséretét alkotó Florina Ilie, Daria Suskova, és Ileana Tonca hármasa tökéletesen cseng össze, Zerbinetta truppját tiszteletre méltó agilitással abszolválja Jusung Gabriel Park, Andrea Giovannini, Simonas Strazdas és Daniel Jenz. Bernhard Schir Udvarmestere tárgyilagosságával kellően tenyérbemászó figura. A zenekari árokban Cornelius Meister precízen, jó humorral, szuggesztíven vezeti végig az előadást, a Bécsi Állami Operaház zenekara rutinosan, pezsgő energiával játszik. A közönség egy része már akkor tapsban tör ki, mielőtt elhalna az utolsó, éteri akkord: ez az előadás jól megérdemelt zárlata.

(Fotók: © Wiener Staatsoper / Michael Pöhn)