Vass Norbert Kappanfölde című prózakötete 2024-ben jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában. A második kötet organikus folytatása a 2019-ben kiadott elsőnek, ami az Indiáncseresznye címet viseli. A szerző átmenti belőle mindazt, ami egyszer már működött, többek között a szerkezetet és a kimondottan szerethető “vassnorbertes” humort és derűt.

Veszélyes vállalkozás ez, konzekvensen végigviccelni egy könyvet úgy, hogy ne váljon erőltetetté, kínossá, ne legyen bóvli-szépirodalom. Kihívás megőrizni az arcon a derűt anélkül, hogy gyanúsnak tűnne, vagy bárgyú vigyorba merevedne.

A szöveg sikerrel veszi az akadályokat. Színes, de következetes szimbólumrendszerrel dolgozik. A humor egyik forrása, hogy a szerző kifogyhatatlan a meglepő kombinációkban (például a disznókra ruhát húzó, majd később focizseniként is bemutatkozó Szent Antal), de arányérzéke megvédi attól, hogy túlhasználja őket. Olvasóként dönthetünk úgy, hogy metaforáinak felfejtjük mélyebb rétegeit, de úgy is, hogy egyszerűen csak élvezzük az előadást. A titok az értelmezési lehetőségek többszintűségében rejlik. Érzésem szerint az ilyen könyvek állnak a szépirodalom kapujában, az Indiáncseresznyét a 12-13 éves korosztálynak, a Kappanföldét 16-17 éveseknek is ajánlanám, ha szeretném elindítani őket a széppróza felé.

A borító egy komplex metaforában igyekszik megragadni a szöveg rétegeit. A sarló és balta egy kakas stilizált képét adja ki, de felkiáltójelként és kérdőjelként is parafrazálja az eszközöket. Ha másképp nézünk a grafikára, egy sarló-csápos, ijedt cincérfigurát is észrevehetünk, ami a balta nyelébe kapaszkodik. A címfelirat alapján a regény krimi is lehetne: a vörös betűk térköze piros fröccsenésekkel teli.

Itt bizony ölés következik, borzalmak, és egy világ örökké félhomályban, gondolom. A regényre ez is igaz. Felemás szemével mosolyra ingerel a vascincér, szinte hallom vékonyka sikoltását.

A lidérces háttér előtt játszódó boszorkányos történeteken keresztül az emberi jóság, a kedvesség, az egymás felé fordulás ereje mutatkozik meg. Ebben a kötetben már a felnőttek univerzumában járunk. Amíg az Indiáncseresznye gyermekszereplői természetes kíváncsiságuk, tapasztalatlanságuk, kísérletező kedvük következményeként okoznak galibát, esetleg kárt, a felnőttek esetében ezt már tudatos rossz szándék vezérli. De a jó mindig győz. Akkor is, amikor nem. Legfeljebb nem úgy, ahogy a meselogika diktálná. A második kötet erősen épít az elsőben bevált eszközökre, de meg is haladja  azokat. Az elbeszélő is egy lépéssel hátrébb lép, külső nézőpontból szemléli az eseményeket, amíg az Indiáncsersznyében még olyasvalaki, aki egy a többiek közül. A Kappanfölde, bár sok tájspecifikus szót használ, szimbolikája univerzális. Az Indiáncseresznye támaszkodik a ‘90-es évek kulturális és tárgyi környezetére (például: MAGUS, Happy Gang, Casio stb.), ami nehezíti a befogadást. Cserébe azok, akik ugyanebben a korszakban voltak gyerekek, megkapják a finoman bizsergető nosztalgiát, és rajongva írják emlékkönyvük behajtott sarkára, a TITOK alá Vass Norbert nevét.

A regény rokonságot mutat a Sinistra-körzettel. Mindkét mű egy-egy fiktív, rurális zárványban játszódik, novellaszerű fejezetekre tagolódik, ugyanazokat a szereplőket mozgatja, akik egyszer főszereplők, máskor háttéremberek. Bodor Ádám világában a szereplők nem tartoznak egy közösséghez, mind bevándorlók vagy átutazók, közöttük a kapcsolatteremtés a szükséges minimumra szorítkozik. A szabályok a körzet lakói számára is homályosak. Ezzel szemben Kappanfölde népe segítőkész, összetartó. A közösség tagjai osztoznak egy archaikus, mágikus hitvilágon és tudásrendszeren (például mindenki számára magától értetődő, hogy a felejtőfüvek ellen úgy lehet védekezni, hogy az ember megfordítja a sapkát a fején). A Sinistrában az élet kiszámíthatatlan, a lakói felett egy diktatórikus berendezkedésű hatalom rendelkezik. Vass regényét az egyenlőség szelleme járja át. Mindenki egyformán birtokában van a tisztességes élethez (vagy halálhoz) szükséges tudásnak, eszközöknek és képességeknek, legyen ez itt a földön, vagy a másvilágon. Ugyanis a regény megteremti az elképzelt falu túlvilági pandanját is. A szereplőknek könnyed átjárást biztosít a két világ között.

Élni vagy halni, egyre megy, a buli itt is, ott is ugyanolyan jó. A kiváló hangulatért az elbeszélő DJ felel.

A kötet konkrét zenei aláfestést kínál; Kadlott Károly vagy a Black Sabbath popkultuális univerzumait is megnyitja a szövegen belül.

A Kappanfölde Andocs nevű falujának közössége alig teremt kapcsolatot a külvilággal, és ha teremt is, az nincsen rá érdemi befolyással. A busz körjáratban megy, a focit körkapcsolásban hallgatják. A körből kilépni nem lehet. Eszünkbe juthat akár Nádas Péter 2022-es Rémtörténetek című regénye is. A Rémtörténetek névtelen faluja Andocshoz hasonlóan provinciális, babonás, a kollektív tudat felülírja az egyéni gondolatokat és értékrendet, ám Nádas regényében az ott élők egytől egyig gonoszak, bosszúállóak, önzőek, visszataszítóak és folyton káromkodnak. Ezzel ellentétben Vass elsősorban a szépet és a szerethetőt igyekszik megmutatni Andocs lakóiban, amihez persze elengedhetetlenül hozzátartozik gyarlóságuk is. A humor és az irónia egyik forrása a sok, képtelen és boszorkányos rituálé leírása. Ez a látszólag öncélú hülyéskedés segít szembesíteni bennünket saját, normalizált szokásainkkal. Ha messziről ránézünk, ugyanolyan szürreális, mint amikor sokáig ismételgetünk egy szót, és mind az értelme, mind a hangalakja szétesik. Vagy gondoljunk bele abba, hogy karácsonykor beviszünk egy kivágott, örökzöld fát az otthonainkba, színes díszeket aggatunk rá, szikrázó pálcákat gyújtunk fel mellette, szertartásos énekeket énekelünk körülötte, drága ajándékokat helyezünk alá, majd letagadjuk a gyerekek előtt, hogy mindezt mi hoztuk ide. Semmivel sem vagyunk különbek, mint a Zámbó Jimmy kazettára vajákoló andocsiak.

Az első fejezet előtti, cím nélküli kurzivált szöveg valójában prózavers, ami bevezet bennünket a kötet elvarázsolt világába. Felvillant néhány izgalmas, később fontossá váló motívumot (mint például a Family Frost-kocsi), rövid történelmi kontextust épít (például a mágikus pasztörizált tej történetét), egyúttal narratív horogként is működik. A szöveg különös dallamában van valami zavarba ejtő furcsaság. Túlságosan magára vonja a figyelmem a ragrímek burjánzása és a mondatok időmérték-szerű olvashatósága. Lehetne ez akár egy finomra hangolt A helység kalapácsa-szatíra is, amennyiben megmarad kizárólag az előhangban, ám folytatódik a többi fejezetben is. A mondatok végén a többes szám, a múlt idő jele és a tárgy ragja kéretlenül összecseng. “Tél volt, hó esett, és késtek az ünnepek. Föltartották őket a prüszkölő kísértetek. Fürst Walter az ablakból figyelte az orrukra olvadó szelíd pelyheket, és gőzölgő prószát eszegetett. Az elmúlt időn elmélkedett.” (Altató) Ez a hamiskás zeneiség elviszi a fókuszt arról, hogy egyébként kimunkált képekkel dolgozik, izgalmas tájnyelvi szavakat hoz be (zanócás, horhos stb.), körülményeskedése humoros, de a modorosságon innen marad. A helység kalapácsa-párhuzamot erősítik az állandó jelzők (nagylóki kölcsöntiszteletes, matt ital, teszetosza sekrestyés), a mondanivaló és a nyelvi megfogalmazás ellentétéből származó humor, a téma is.

A mű legizgalmasabb, legmeglepőbb sajátosságának azt tartom, hogy mindenestül átjárja az igazságosságba vetett hit. Ha megnézzük a kappanföldi milliővel rokon Bodor vagy Nádas (Krasznahorkait is ebbe a sorba illeszteném) univerzumokat, mindkettő profetikusan, ijesztően, pontosan jelzi vagy modellezi jelenünk borzalmait. Ezzel szemben Vass regényében a rossz elnyeri méltó büntetését, a problémák megoldhatóak, közel van a segítség, az igaz szerelem még a sánta hazudós nőt és a pénztelen öregembert is megtalálja. A túlvilági szellemek megzabolázhatóak, a halál kijátszható, a szellemi örökség átadható és másban tovább él. A demokratikus berendezkedés, a törvény előtti egyenlőség pedig végül kifizetődő lesz. Mindez nem olcsó happy end, ostoba optimizmus, toxikus pozitivitás vagy haláltánc, hanem a színtiszta emberi jóság felmutatása. Nagy szükség van rá ínséges időkben. És most szóljon Nick Cave-től a Cinnamon horses!

A borítókép forrása: Könyves Magazin