A kreatív free improvizációs formák tulajdonképpen nem tartoznak szorosan a jazz-hez, mert hiányoznak belőle a jazz kompozíciós elemei: a sztenderdek, a témák, a feldolgozások, az improvizációk szervezettsége, valamint a finoman árnyalt hangszerelés. E műfaj az improvizációs alapok miatt leginkább mégis a jazz-hez köthető, és benne a rögtönzés nemcsak improvizáció, hanem extemporalizáció révén is megjelenik. Az extemporalizálás a hevenyészett, nem témákra alapozó rögtönzés, mikor a zenész csak néhány zenei ötletet, frázist helyez olyan folyamatba, amelyben meg tudja mutatni hangszeres felkészültségét, ám a folyamat nem tartalmaz mélyebb gondolati összefüggéseket, sokkal inkább a véletlenen alapuló spontán megnyilvánulásokat. A felkészültség foka azonban nem követelmény. Így a műfaj nagy előnye, hogy együtt tudnak működni amatőr és profi zenészek úgy, hogy nem igazán derül ki, kinek a tudása vagy gyakorlottsága több, és kié kevesebb.

Ilyen értelemben hasonlít a zenei középkultúra történetéből ismert házi zenéléshez, mikor egy-egy faluban, kisvárosban a kántor együtt zenélt a körorvossal, a kocsmárossal, illetve bárkivel, aki a környéken hangszeren játszott. Ez a fajta kamarazenélés és a mai kreatív improvizációs együttesek koncertjei abban is hasonlítanak egymásra, hogy rendszerint kis számú közönség előtt zajlottak, akik többnyire személyes ismerősökből állnak. A kisközösségi igény hívta életre a kamarazenélés elektronikus változatát, erre ez a szabad zenélési műfaj kiválóan alkalmas. Magyarországon az utóbbi 30-40 évben – amióta szélesebb körben elterjedtek az elektronikus hangszerek – életre keltek az ilyen zenét játszó formációk. A zene különböző területeiről érkező zenészek, mint Ajtai Péter, Bolcsó Bálint, Dóra Attila, Grencsó István, Kaincz Orsolya,  Kovács Márton, Márkos Albert, Virág Anna Virág és  is közreműködnek ilyen egyesülésekben, de érkeznek más művészeti ágakból, így a színész-rendező Keszég László, valamint Kopasz Tamás, és a zenei múlttal is rendelkező Wahorn András képzőművészek. 

Roskó Gábor is képzőművész. Ő ezt a tevékenységét a legszélesebb értelemben végzi: teljes lényével alkot. Számára nem léteznek műfaji határok, egy szimpla ceruzarajz létrehozását is azzal a különös szenvedéllyel végzi, mint amivel egy bonyolult festményt képes megalkotni, lélekemelő, szinte költői szaxofonjátékát ugyanolyan aprólékos részletességgel dolgozza ki, mint azt a szervezői munkát, amivel világszínvonalra emelte a makói művésztelepet Szij Kamillával. Elsősorban miatta tértem be január 25-én este a Magvető Kávézóba, de persze kíváncsi voltam a Roskóval játszó Project333-ra. 

A Project333 ezen az estén hiányos felállásban játszott, nem volt jelen Héjja János gitáros, akinek távolmaradása ellenére is meg kell említeni a nevét. A zenekar hangzása ugyanis olyan belső vonzódásokat árult el, melyben sejthető, hogy ez nem teljes, ez a hangzás nyitott, befogadó és fejleszthető. Az együttes olyan komolyan veszi a kollektív akaratot, hogy végig tuttiban játszottak, állandóan szólt valami. Magamat felkészült zenehallgatónak tartva csak kapkodtam a fejem, úgy tíz másodpercenként ért valami meglepetés. Ha az ilyenfajta zenei folyamatokat olyan hallgató hallja, akinek igényeit csak zárt formájú zeneművekkel lehet kiszolgálni, annak ez a nyitott, mélázó, sőt tépelődő hangzás nemhogy kellemetlen, hanem reménytelenül unalmas tortúrának tűnik: a nem kellően nyitott, és gyakorlatlan hallás a rossz zene legfőbb előfeltétele. A free zenét csak az érti, aki be tudja fogadni a műfaj kezdetének experimentális gyöngyszemeit, például Yoko Ono és John Zorn improvizációs duettjeit is. A kreatív zene valódi élvezetéhez nem elég a klasszikus műveltség és a tolerancia: alkotó képzelettel is rendelkeznie kell a zenehallgatónak. Noha a zenekar kollektív igények szerint működik, a Project333 érdekessége meglepő módon az egyéni teljesítmények sorjázása. Kiemelten említendő Mákó Rozália játéka. Komplex zenészről van szó, aki hol basszust, hol dallamot, hol akkordot játszik, hol pedig a ritmust, hangszínt és dinamikákat erősíti. Az ő bázisa a különböző hangolások összekötése is: a kontroller nyilván szabvány hangolású, ahogy a két gitár is, a szintetizátort néhány Hertzcel efölé hallottam, a helyszíni pianínó viszont olyan, amilyen. Nem egyszerű ezeken úgy játszani, hogy ne tűnjön hamisnak, bizonyos hangokat ki kell hagyni, és tudni kell, melyek ezek a hangok, tudni, melyek azok, amik együtt szólalhatnak meg, és így akár mikrotonális érzetet is kelthetnek. Irigykedve hallgattam ezt a tudást.

Egészen más egyéni megoldásokat képviselt a többnyire a dobnál ülő, időnként gitározó, a szünetben zongorázó, igazi multiinstrumentalista Tarnay Timon. Vibráló, folyamatos lüktetéseket állandóan változtatgató játékmódja nem adott lehetőséget arra, hogy időigényes nyugtató szemlélődés alakuljon ki, úgy játszott, mint aki egyszerre szólózik és kísér.

 

 

 

 

 

 

 

Mindehhez szükségszerűen járult Tarnay Károly magabiztos basszusgitár-játéka, amin azért is csodálkoztam, mert a magabiztos basszerosok nem szoktak bund nélküli hangszeren játszani. Az ilyen hangszer szólistát feltételez, igen, szólóbaszusgitárost. Tarnai Károly inkább monodikus alapként használta, miközben felügyelte a folyamatokat, vigyázva arra, nehogy túlzottan elszálljanak a zenészek a beleélésbe. Egyszer például a beütő cintányérra csapva vetett véget egy hosszúra sikerült motívumnak. 

Ebben a környezetben szólal meg Roskó Gábor is. Szaxofonjátékra számítottam, ám a mindig megújulni képes művész egész mással lepett meg: egy Shure vokál-mikrofon elé ült a front-pozícióban. A mikrofont nem technikai segédeszközként, hanem hangszerként kezelte. Gyerekmondókákat, perzsa költők verseit olvassa fel, recitál, dünnyögő hangokat kreál. Ő van elöl, őt kéne kiszolgálni, ám úgy tűnt, Roskó szolgálja ki a zenekart: a négy zenészből az egyetlen, aki időnként kiállt és csendben maradt. A csendjei beszédesek voltak: mimikával kísérte le a zenekari játékot. Láttunk sok olyan produkciót, amelyben a látvány beleolvadt a hangzó eseményekben. Mauricio Kagelnél olyat is, amelyben az arcjáték kap kiemelt szerepet. Ám az egy begyakorolt kompozíció, Recitativarie a címe. Improvizációs helyzetben ez a megoldás újszerű és felkavaró, Roskó Gábor előadásában pedig mélyen meggyőző.

A szerző fotóival – a YouTube videókat Láng Orsolya készítette.