A függöny felgördülésével máris egy futó jelenetbe csöppenünk, és a hatalmas, üvegházra emlékeztető zöld díszlet előtt lassan megismerjük a szereplőket, többet között a kormányzót, feleségét és a feleség szeretőjét. A cselekmény bár lassan alakul ki, egyre jobban látható, hogy Oroszország „legforradalommentesebb” kormányzóságában vagyunk, ahol mindenkinek az a célja, hogy ez az állapot meg is maradjon, a népnek eszébe se jut lázongani, azonban országszerte minden másik kormányzóságban tombol a forradalom, a kormányzó azt hazudja a vezetőségnek, hogy náluk is forrongások vannak, az ezek leverésére kapott pénzt pedig befekteti inkább saját javára. A konfliktust így az okozza, hogy a kormányzó maga ellen követ el merényletet, hogy bizonyítsa, tényleg forradalom van, azonban a vezetőség úgy dönt, hogy új kormányzót küldenek Iván Habarovics helyére, őt pedig előléptetik hősiességéért. Mindeközben persze a kormányzóságban béke van, a nép továbbra is alszik, és az ott bujkáló, országszerte keresett forradalmárok maguk sem tudják, mit akarnak, hogyan szeretnének forradalmat kirobbantani, saját csapatukon belül is rendezetlenek, és ezért képtelenek valódi forradalmárokká válni. A karakterek mind elnagyoltak, és nem is kell a nézőnek jobban megismerni őket, hiszen elsődleges céljuk görbe tükröt mutatni társadalmunknak.

Ahogy látható, az első felvonás igazán eseménydús, azonban helyenként pont emiatt érthetetlenségbe csúszik át a darab, egyes pontjain túl lassú, máshol pedig túl gyors a cselekmény, a finom szóviccek és áthallások pedig elvesznek a folyamatosan futó dialógusokban, a néző csak kapkodni tudja a fejét a rengeteg szálon futó történet síkjain, melynek egyes elemei lerövidíthetőek vagy akár kihagyhatóak is lehetnének, például ahogy a feleség perceken át kergeti fiatalabb szeretőjét, aki jól láthatóan nem szereti viszont az asszonyt. Az ütem így néha szétesik, más jelenetek pedig azt az érzést kelthetik, hogy valami nagyot kíván mondani a darab, bár még ő sem teljesen tudja, hogy mit is.

A mű igazán a második felvonásra találja meg ritmusát. A párbeszédek letisztultabbá válnak, a gúny sokkal jobban kiérezhető, a poénok pontosak, jelentősen jobban landolnak, mint az első felvonásban, a jelenetek szervezettebbek, és a cselekmény is itt éri el tetőpontját, amikor a kormányzó felszólítja a forradalmárokat, hogy csináljanak másnapra forradalmat kormányzóságában, majd ő is gitárt ragad, és együtt énekelnek forradalmi dalokat az álruhában jelenlévő, új kormányzó szeme láttára. Az egész rendezés gyakran túlzó mozdulatokkal, jelenetsorokkal, gesztusokkal operál, szinte bohózatba alakul át, ugyanakkor folyamatosan arra emlékezteti a nézőket, hogy akármennyire is abszurdnak tűnnek a jelenetek, mindig közük van a valóságunkhoz. Azonban néhol pont sűrűsége, túlzása válik a mű gyengepontjává, és egyes helyeken a folyamatos mozgások ellenére is érezhet valamiféle hiányt a néző a mondandóval kapcsolatban.

Az előadás díszlete és jelmezei tökéletes harmóniában vannak egymással, a színpadon a zöld-piros és fekete-fehér ellentétek láthatóak folyamatosan, ez a díszlettervező, Bartha József és jelmeztervező, Ignjatovic Kristina munkáját dicséri, a színpadképek szépek és dinamikusak, az előadás tempója egyetlen pillanatra lassul, a mozgást pedig folyamatos kíséri Móser Ádám harmonikajátéka, amely szintén felerősíti a darab bohózatjellegét.

A színészek közül kiemelendő László Zsolt alakítása, aki tökéletes a gyakran nevetséges, korrupt kormányzó szerepében, Tóth Ildikó mint a kormányzót nagyban befolyásoló, ám őt megcsaló, manipulatív feleség is igazán szórakoztató, ahogy a forradalmárt és szeretőt alakító Simon Zoltán, illetve Schneider Zoltán is. Leginkább Porogi Ádám játéka tűnik ki a többi közül, tökéletesen alakítja a számító és alattomos titkárt, aki mindig az adott rezsimet szolgálja, és aki képes árulásra is azért, hogy megtartsa pozícióját. A karakter gesztusai, vonásai mind átgondoltak, akárhányszor a színen van, a néző képtelen másra figyelni.

Bár a darab első része gyakran nehezen követhető, és mozgalmas koreográfiája mellett is lassan indul be, a második felvonásra egy olyan történetté áll össze, amely úgy mutatja be jelenünket, hogy egyszerre tudjunk nevetni a helyzeteken, és érezzük azok súlyát, a legabszurdabb pillanatokban is magunkra ismerünk egy olyan kormányzóság forradalmárjaiban és népében, ahol lehetetlen forradalmat kirobbantani.

Lev Birinszkij: Bolondok tánca

Fordította: Györffy Miklós

Iván Habarovics, kormányzó: László Zsolt
Jelizaveta, a felesége: Tóth Ildikó
Kolja, a kormányzó fia | Izidor, Goldmann fia: Szirony Kornél e.h. 
Kozakov, forradalmár: Simon Zoltán
Malahov, forradalmár | Davidov, hivatalnok | Rendőr: Fehér László
Alexis, forradalmár: Juhász Tibor e.h.
Lenszkij, forradalmár: Schneider Zoltán
Pavlova, forradalmár | Lapkinné, Jelizaveta húga: Sipos Vera
Mása, forradalmár: Sodró Eliza 
Goldmann, zsidó kereskedő: Pál András
Nyikita, öreg paraszt | Dernov, tábornok: Gazsó György
Titkár: Porogi Ádám 
Amfissza, szolgáló | Katyerina, szolgáló: Kozma Veronika e.h.
Balukina, hivatalnoknő: Martin Márta

Zenész: Móser Ádám | Wagner-Puskás Péter
Dramaturg: Hárs Anna
Dramaturg-gyakornok: Simon Júlia Annamária
Díszlettervező: Bartha József
Jelmeztervező: Ignjatovic Kristina
Zeneszerző: Cári Tibor
Korrepetitor: Termes Rita
Koreográfia: Widder Kristóf
Ügyelő: Kónya József
Súgó: Farkas Erzsébet
A rendező munkatársa: Ari Zsófi

Rendező: Sebestyén Aba

Bemutató: 2024. október 20.
Radnóti Miklós Színház

Fotó: Dömölky Dániel