Visszaemlékezésében arról ír, hogy 16 éves diákként elvégzett egy kurzust, és akik ezt elvégezték, „ifjúmunkás szervezetekben taníthattak társadalomtudományt és irodalomtörténetet”. Ezután ‒ szerinte talán a tájszólása miatt ‒ vidékre, a Pest vármegyei Abonyba küldték előadni, és témája a darwinizmus lett volna: „Július vége felé Abonyba kaptam menetlevelet s költséget egy éjszakai megszállásra (…) Jóval Abony előtt, egy jelentéktelen állomáson meglepő soká vesztegelt a vonat. (…) Szembetalálkoztunk a Tiszától hátra áradó hadsereg első hömpölyével.”

Illyés vonata tehát emiatt nem jutott el Abonyig. Még Abony előtt kényszerűen megállt, és vissza akarták fordítani. Mindenki Pest felé menekült, de egy tehergépkocsi motorja menetkészen duruzsolt, és katonákkal a platóján éppen Szolnok felé indult. Illyés nem akart dolgavégezetlen hazatérni, még az adott körülmények között is el akart jutni Abonyba. Ezért megkérdezte a teherautón ülőket, hogy Abonyt útba ejtik-e. Mivel azt felelték, hogy igen, felszállt rá. De nem álltak meg a Cegléd és Szolnok között található Abonyban, csak Szolnokon, ahol Illyés a harcok közepébe csöppent, és hamarosan a teherautós-csapattal együtt ‒ most már gyalogosan ‒ ő is visszafelé menekült Pest irányába.

E menekülésről szól az Ifjúság című költői elbeszélés. Érdekes, hogy az alkotás lapjain Szolnok szóba sem kerül, csak azt írja, hogy Abonytól menekült Pestig, és onnan tovább Tolnába: „Abonytól, Pestről menekültem, / a csatavesztés vad lármája / ott zúgott, csattogott fülemben.” És egy másik helyen: „Abonytól Pestig s Pestről aztán / le Tolna felé, mint űzött vad…” Holott ez az esszé szerint nem igaz. Abonyt érintő emlékképe nem maradt: „Abonyra egyáltalán nem emlékszem.” Vajon miért hagyta ki Szolnok nevét? Ennek több oka lehet. Irodalmiak és irodalmon kívüliek. Szülhette az óvatosság, vagy a szimbólumalkotás is.

Így nem jutott el tehát Illyés Gyula Abonyba, és így kerülhetett Abony neve az Ifjúság soraiba.

De ez az elbeszélő költemény nem csak ezért érdekes, hanem azért is, mert a 20-as, 30-as évek népiességének köszönhető laza asszonáncok kész aranybányája! Be is mutatok ezek közül néhányat. Nagyon fontos előtte megjegyeznem, hogy Illyés egyébként nagyszerű formaérzékű verselő volt, és ha rímet rontott, akkor tudta, hogy mihez képest, miért, és hogyan rontotta el.

De jöjjenek a mai fülünknek is meglepően lazán ható asszonáncai, alig-rímei, irodalmunk rímtörténetének fontos dokumentumai:

„tornyait még‒délibábként”, „láztól‒álomból”, „megcsillant‒újrabukkant”, „éreztem‒előttem”, „ottan‒otthon” (itt a második magánhangzó sem ugyanaz, mint az előző rím másodikja, csak hasonló hangrendű, viszont ugyanúgy kezdődik mindkét rím, ami elősegíti a rímhatást), „mögötte‒ösvényen” etc. Többször az önrím-határt is súrolja, vagy el is éri: „is még‒egyszer még”, „tudom már‒mintha már”. Rímel nőrímre hímrímmel (az előző rímpélda ezt is bemutatja), és hímrímre nővel (e két eset pedig különösen bántó a fülnek, de a másik népies költőnél, Erdélyi Józsefnél is többször találkozhatunk vele): „kapuja‒újra”, „csengés‒játékot és”. Néha el is hagyja a rímet: „forradalmár‒vissza”.

Nem csoda, ha Illyésnek polemizálnia kellett Kosztolányival emiatt az akkor még kifejezetten újnak ható rímtípus miatt.

De hadd fejezzem be a madár-mániám miatti kedvenc rímemmel a példák sorát: „tekintete‒tengelice”. Ez egyben egy plasztikus hasonlat is: „fürge, fényes tekintete / úgy ugrálta be arcomat, / mint megzavart tengelice.”

Az Ifjúság egyébként egy szerelmi történet: menekülés közben találkozik egy fiatal parasztlánnyal, aki elbújtatja, és akibe szerelmes lesz, de tovább kell menekülnie, és soha nem látják viszont egymást. Ez az eset vagy megtörtént, vagy nem ‒ kideríteni már nehéz, az 1969-ben íródott 1919. augusztus című esszé erről az epizódról nem tesz említést, sem a Tolnáig való további menekülésről.     

Borítókép: Könyves Magazin, MTI