A filmhez alapul szolgáló könyvet a Sztrugackij fivéreknek köszönhetjük, akik a Szovjetunióban, a hidegháború fenyegető árnyékában alkottak. A cenzúra szorító markából a scfi-fi allegorikus műfajába menekültek, ahol iróniával megspékelve az emberi társadalmak, illetve a psziché kérdéseivel és hibáival foglalkoztak. Az 1964-ben megjelent Nehéz istennek lenni a testvérek által megalkotott Delelő Univerzum irodalmi világ része. Ebben az univerzumban a Földön a materialista történelemszemlélet szerint egy osztálymentes, utópisztikus világ fejlődött ki, ahol az emberek és a technológia fejlettsége lehetőséget biztosít a galaxis beutazására.

A Nehéz istennek lenni cselekménye egy, az időszámításunk 2134. évében felfedezett távoli, de emberek lakta bolygón játszódik. Az itteni társadalom még a sötét középkorban jár, a reneszánsz újító szelleme nem segített a helybelieknek átlendülniük ősi és töretlen világszemléletük határain. Anton, más néven don Rumata, a helyi Arkanar nevű országba progresszorként kapott kiküldetést, célja több földi küldöttel egyetemben az, hogy a bolygó elmaradott társadalmában konkrét beavatkozás nélkül a modern tudást hordozó istenekként terelgessék a helyieket a fejlődés akadályoktól szabdalt medrében. Mindezt a „báziselmélet” jegyében teszik, amely szerint az emberiség történelmi fejlődése mindenkor kiszámítható úton halad, univerzálisan értelmezhető; a feudalizmustól, az abszolutizmuson át a kapitalizmusig, végül pedig a kommunista utópiához érve. „Az itteni élet szörnyű kavargását tehetetlen szánalommal eltelve, a szenvtelen hipotézisek és az itt idegen erkölcs ritka levegőjű magaslatairól figyelték” (303. o.) – veti fel az elmélet hibás szemléletmódját a könyv.

Don Rumata kétségei nyomán szembesülhetünk az Arkanarban az írástudók, művészek és orvosok, egyszóval a szellemi elit ellen kibontakozó erőszakos és kegyetlen pusztítással, a szürke terrorral. A történet az embertársainkat megsemmisítő pusztítás, az elnyomás tétlen eltűrése és az érzelmi semlegesség álarcának megtartása mentén ironikus humorral kritizálja társadalmunkat és morális értékrendünket. A könyv értelmezhető a sztálinista totalitárius diktatúra kritikai megközelítéseként is.

Aleksei German az emberi természet káoszba és pusztító hataloméhségbe fojtott sci-fi történetét igyekezett a hangulat megragadásával vászonra vinni. Az orosz filmrendező már 1968-ban kezében tudhatta a filmhez szükséges első forgatókönyvet, ám a forgatás csak 2000 és 2006 között zajlott. German 2013-ban bekövetkezett halála után a gigászi projekt befejezését írótársára és feleségére, Svetlana Karmalitára, valamint fiára, Aleksei German Jr.-ra hagyta. Élete utolsó remekműve, a Nehéz istennek lenni (Hard to Be a God) egyedi művészeti nyelven megszólaló alkotás.

Már a nyitójelenetben megismerkedünk e szürke világ abszurd személyiségével; don Rumata (Leonid Yarmolnik) jazz zenét furulyázva lépked az arkanari sötét középkor karakterei között, akik a számukra idegen zenei műfajt befogadhatatlannak találják. A könyvtől eltérve, ahol Rumata inkább tisztaságmániásnak hat a piszokhoz idomult társaihoz képest, a filmben a modern zene és a régi, be nem érett emberi elmék között felhúzott különbség kreatív és ügyes változtatás. A kameramozgás hozzájárul a néző bevonásához; úgy érezhetjük, mintha egy lennénk a film szereplői közül, a kipillantások, kikacsingatások és az egyenesen nekünk szánt kiszólások mind ezt erősítik.

A film a bemutatott világ émelyítően gusztustalan mivoltát csodálatos, meseszerű részletességgel ábrázolja. A hangsúly a látványon és a hangulaton van – így nem igazán róható fel gyengeségként a történet viszonylagos érthetetlensége.

A könyv okosan csűrt-csavart párbeszédeit és szimbolikus mondatait felszabdalva illesztették a sártól csúszós filmkockák közé.

Igen, lényegük és jelentőségük helyet kap a filmben, ám csak mint a tömeg forgatagába bedobált bölcs megszólalások vannak jelen. A nézőre hárul a felelősség, hogy a film végén össze tudja-e illeszteni a történet puzzle darabjait. Az eredeti filozófiai és társadalmi kritika mégsem veszít erejéből, csupán sokkal kifejezőbben van tálalva. A cselekmény bizonyos részletei a könyvhöz képest kissé át vannak formálva: don Rumata és társainak háttértörténetét nem ismerjük meg teljes egészében, de a legjelentősebb változtatás mégis a befejezésben van. Bár különbözőképpen, de mind a regény, mind a film végződése az ember halandóságát magára öltő isten bukását és annak hatását szemlélteti, a sikertelen forradalmak elkeseredett utóízét mégis hasonlóan, az elme tébolyával és az életcél üresen kongó emlékével azonosítja.

A Nehéz istennek lenni súlyos és nehezen befogadható film. A lehető legtöbb érzékszervünket bevonva feszegeti tűrőképességünket.

A folytonos zajok: a baljós kutyaugatás, a csengők éles csilingelése, a kardok koccanása, a páncélok csörrenése, a tűz forró ropogása, a takony nyálkás szörcsögése, a szuszogások és nyögések, melyek langyos undorát szinte saját nyakunkban érezzük lecsapódni, mind érzékeink védőfalát ostromolják.

Arcunkra tapad a film ocsmány teremtményeinek orrából állandóan folyó váladék, esetleg a vászonra kiömlött belsőségek cuppanó omlását kikerülve egy felpuffadt állattetemmel találjuk szembe magunkat.

A letűnt korok bolondjainak örvénylő nyüzsgése vizuálisan szintén leterhelő. A hosszan vágott jelenetekbe szinte mindig behimbálózik valami; egy madártetem, felaggatott láncok, vagy éppen a nézőre gunyorosan kipillantó karakterek lépnek a főtörténések és a kamera közé. A hosszú játékidő alatt lassan a vászonra úszó széles látószögű képek vizuális fellélegzésre adnak lehetőséget. Ám ekkor is komoly történések követelnek figyelmet maguknak – csöndben hullámzó, rettenetes hadsereg, hullák bűzlő hegyei vagy komoran duruzsoló ködtengerbe akadt kihalt utca képe mélyíti el a sűrű és irritáló jelenetek kikapart útját.

Hideg fémkarmok, habos ingfodrok, rémisztő fekete csuklyák és vastag láncokhoz erősített fanyakörvek – a jelmezek segítenek elmesélni a szereplők és a számunkra egyszerre idegen és ismerős világ jellemzőit.

A film olyan, mint egy őrjítő és soha véget nem érő rémálom, de a szürke mocsok rothadó mocsarából abszurd kecsességgel emelkedik ki; groteszk szépségét nemcsak a jelmezekből, hanem a látvány lenyűgöző képeiből is nyeri.

A történet szereplői társadalmi dilemmákat mutatnak be. „Mi itt istenek vagyunk, Anton, és okosabbaknak kell lennünk a legendák isteneinél, akiket az itteni nép valahogy a saját képére és hasonlatosságára alkot.” (59. o.) A kérdéseket, hogy miképpen lehet ily módon szenvtelenül tűrni az elnyomást, önmagunkat istenek képére formálva tisztán tartani kezünket és hogy az emberiség tökéletes működéséhez mi szükséges, a film és a könyv is felveti – és ezt bizonyos mértékben meg is válaszolja. A Nehéz istennek lenni bolondokházához hasonlóan forgó, szürke téboly, amely a Sztrugackij testvérek könyvéből az életet feketére mázoló társadalmi elnyomást és az elme tűrőképességét az érzés átadásával adaptálta. German filmje a bőrünk alá mászik, megragadja és addig csavarja tudatunkat, amíg fáradtan össze nem omlik.

A filmet még egyetlen alkalommal január 26-án az Uránia dísztermében meg lehet nézni.

Jegyek itt.

Nehéz istennek lenni – orosz sci-fi, 170 perc, 2013. Rendező: Aleksei German. Forgatókönyvíró: Arkagyij Sztrugackij, Borisz Sztrugackij, Aleksei German, Svetlana Karmalita. Zene: Viktor Lebedev. Szereplők: Leonid Yarmolnik, Aleksandr Chutko, Yuriy Tsurilo, Evgeniy Gerchakov, Valentin Golubenko, Natalya Moteva. Forgalmazó: Cinema Niche. Bemutató: 2025. 01. 10. Korhatár: 18 éven aluliaknak nem ajánlott.
Arkagyij Sztrugackij, Borisz Sztrugackij. Nehéz istennek lenni. Európa Könyvkiadó. Budapest. 2010. (1964)

Felhasznált fotók: magyarhangya