A háború az egyik legrosszabb dolog, ami az emberrel történhet. A 11. Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál több filmje foglalkozik a témával, specifikusan a szomszédban immár harmadik éve zajló orosz-ukrán háborúval, annak civil lakosságra, sőt katonákra gyakorolt hatásával (Kedves, drága szeretteim, Invázió, Orosz frontkatonák között). Az emberiség azt hitte, a második világégés poklával, a holokausztot és a nukleáris tél rémével fenyegető atombomba ledobását követően maga mögött hagyta az efféle pusztítást, de nem csak a 20. század második fele tartogatott még hasonló őrületet (például: vietnámi háború, délszláv háború). Korunkban a közel-keleti konfliktusok indukáltak tömeges migrációt Nyugat-Európa felé, és mint azt a BIDF „Hétköznapi hősök” nevű szekciójának filmje, A fekete kert bizonyítja, az ázsiai posztszovjet tagállamok számára sincs megnyugvás.

Nem csak a háború szennyezhet be, tehet tönkre életeket, illetve nem csak a konkrét fegyveres konfliktus jelenthet háborút.

A Zenica felett az ég aktivistái és megkárosítottjai számára a hétköznapok valósága is örök harc, az ellenség pedig szinte legyőzhetetlen, mivel sokan ügyet sem vetnek arra az utcán sétálva, hogy fekete füstfelhő tör az ég felé a gyárkéményekből. Ám ez később észrevétlenül csap le a járókelőkre, lassan, fokozatosan mérgezi meg a testüket.

Alexis Pazoumian francia-örmény alkotó A fekete kertje egy különleges autonóm terület, a Hegyi-Karabah tragédiájával foglalkozik gyerekek és egy fiatalember sorsán keresztül. A Hegyi-Karabah Köztársaság – 20. század eleji előzményekkel – a Szovjetunió összeomlását követően, 1994-ben jött létre és tavaly szűnt meg, tehát harminc éven keresztül állt fenn. Harminc esztendejét azonban megpecsételte a háború, mivel Azerbajdzsán, amelyhez egykor jogi értelemben a köztársaság területe tartozott, nem volt hajlandó elismerni az államalakulat függetlenségét, amelyet Örményország viszont támogatott. Mindkét nagyobb ország a történelmi múltra hivatkozott, amikor Hegyi-Karabah beolvasztása vagy szabadsága mellett érvelt, ezért egyik fél sem engedett, ennek eredményei lettek a határzárak és a fegyveres összecsapások, amelyek a kétezres–kétezertízes éveket is meghatározták. Az utolsó, végzetes támadás 2023 őszén indult a köztársaság ellen.

A fekete kert alkotóját csak másodsorban érdekli, hogy ki az agresszor és ki az elnyomott szabadságharcos, a tízéves Avo és Samvel családján, a gyerekkort megmérgező militarizmus képein, valamint a fiatalon megrokkant Erik sorstragédiáján keresztül mutatja be általában a háború értelmetlen pusztítását.

Bár békeidőben zajlik, mégis háborút vívnak Nanna Frank Møller és Zlatko Pranjic dokumentumfilmje, a Zenica felett az ég főszereplői. A címbeli Zenica Bosznia-Hercegovina egyik közepes méretű városa, amelyet még IV. Béla magyar király emelt városi rangra. A 20. században fellendült a nehézipar a környéken, a településen vasgyárat húztak fel. Ennek következtében is vált Zenica a világ egyik legszennyezettebb városává: csak Észak-Koreában magasabb a lég- és vízszennyezéshez köthető halálozási arány. A történet főszereplője Samir Lemeš egyetemi professzor, aki az Eko Forum nevű civil szervezet aktivistájaként folytat harcot azért, hogy a multinacionális ArcelorMittal vállalat kokszolóüzemét lássák el megfelelő szűrőkkel. A Zenica felett az ég hét esztendőn keresztül követi ezt a harcot 2017-től a jelenig, Samir és társai, köztük néhány rákbeteg és túlélő is arra törekszik, hogy bebizonyítsa, a daganatos és egyéb megbetegedések (amelyek gyerekeket és felnőtteket egyaránt sújtanak) összefüggésbe hozhatók a kokszolóüzemmel. Céljuk nem az, hogy bezárják a gyárat és ezzel munkanélkülivé tegyenek több ezer embert, hanem az, hogy miként az ArcelorMittal nyugat-európai létesítményeiben, úgy a zenicaiban is szereljenek fel szűrőket, ez által csökkentve a légszennyezést. Ám hiába az aktivisták kompromisszumkészsége, a gyártulajok, pénzemberek és politikusok nem ennyire engedékenyek.

A fekete kert és a Zenica felett az ég főszereplőinek életét is megpecsételik a felettük álló hatalmasságok, sőt mi több, sokukat testileg is megnyomorítják.

Az „életszennyezés” már egészen korán, gyerekkorban elkezdődik mindkét alkotásban, minthogy gyermekek ugyanúgy áldozatai a háborúnak, a háborús propagandának és a légszennyezésnek, mint a felnőttek.

Pazoumian művében Avót és Samvelt elbűvölik a fegyverek. De hogyan is ne bűvölnék el, mivel nemcsak, hogy háborúba születtek, hanem erre nevelik őket az iskolában. Még hogy a videójátékok kondicionálják a fiatalokat az erőszakra! Igen, Avo és Samvel Jerevánban, az örmény fővárosban töltött hónapjaik alatt valóban ellátogatnak plázákba, ahol játékgépeken játékfegyverekkel lövöldöznek virtuális ellenségekre. A hősies jelenetek és látványos robbanási effektusok erősíthetik bennük azt a képzetet, hogy a háború „jó móka”, heroikus helytállás, amelynek során győzhetnek. Ám a militarizmus nem a videójátékból ered, a gépfegyver-kontrollerrel harcoló kisfiúk képe csak egy szimptómája annak a szomorú harminc esztendőnek, ami Hegyi-Karabah hétköznapjaira jellemző volt.

Avo, Samvel és társaik, beleértve a lányokat is az oktatás keretében katonai kiképzésben részesültek. A fekete kert ezeket kíméletlenül megmutatja, és a vonatkozó képsorokban nem az a félelmetes, hogy tízéves gyerekek kezébe géppisztolyokat adnak, hogy a diákok ilyeneket szerelnek szét profi módon katonatisztek utasítására, hanem az, hogy ez számukra nem extremitás, hanem olyan természetes, mint Európában (ahol a militarizmus szintén riasztóan erősödik és be-beszivárog az iskolákba) az informatika vagy a kötélmászás. Pazoumian részben a gyermeki sorsokon keresztül érzékelteti, hogy mennyire beépült a térségben élők hétköznapjaiba a katonáskodás, a honvédelem, a fegyverropogás és a gyilkolás kényszere.

A lakók nem tehetnek mást; egy kislány sem mondhatja azt, hogy inkább babázna vagy szépítkezne, mivel az ellenséget nem érdekli a gyermeki lélek érzékenysége, pusztán az, hogy a történelmi hagyományra hivatkozva visszaszerezze a földet, amelyet – szerinte – elvettek tőle.

Harcolsz, meghalsz vagy menekülsz – sok választási lehetősége nincs a hegyi-Karabahi embereknek. Az erőszakos interakció legkevésbé extrém formája a videójáték, hiszen az oktatáson kívül a szórakozásban, a közösségi rituálékban is megjelenik a köztársaság tragikus sorsa, például az egyik jelenetben fiatal lányok karaokéznak, szívszorító daluk pedig a hazaszeretetről és a szabadságvágyról szól.

A Zenica felett az ég címbeli városának lakói nincsenek ennyire tudatában sorsuknak, pedig az ő életüket is áthatja a pusztítás, a láthatatlan, de azért szagolható, így belélegezhető „ellenség”. A film aktivistái ezért nemcsak a gyár vezetőségének gátlástalansága ellen küzdenek, hanem bizonyos értelemben a társadalom ellen is abban az értelemben, hogy egyáltalán megértessék tagjaival: veszélyben vannak nap mint nap, amikor munkába mennek, amikor az utcán várnak a buszra vagy betérnek a boltba. Møller és Pranjic művében elhangzik, hogy a kokszolóüzem fennállása óta kimutathatóan megnőtt nemcsak a daganatos betegek, hanem az egyes típusú cukorbeteg gyerekek száma is.

Megrázó élmény hallani, ahogy az egyik torokrákon átesett idős férfi gégemikrofonnal mechanikus hangon beszél, de még megrázóbb szembesülni azzal, hogy a szűrők hiányában gyakorlatilag megpecsételődött ártatlan gyermekek sorsa, akik előtt még ott áll az élet.

Az egyes típusú cukorbetegség a diabétesz súlyosabb változata, ami még nagyobb odafigyelést igényel, mint a kettes számú. Az egyik alany epizódjában megjelenik, hogy egy gyerek, egy kiskamasz ennek súlyosságát még nem tudja teljes mértékben felfogni, szüleinek harcolniuk kell vele, hogy ne egyen cukrozott édességeket, mert nem érti a beteg, hogy ő miért „más”, mint kortársai, miért nem élvezheti úgy az életet, mint a többiek. A diabéteszes gyermek számára semmi sem lesz ugyanolyan, mint egy egészéges ember életében, és bár a cukor és az alkohol nélkül is elérhető a boldogság, de a betegség réme mindvégig ott lebeg majd az illető felett, akár egyetemi éveit tapossa, akár a munka világába veti magát, akár családot alapít. A gyár, illetve a vezetők pénzéhsége emberéleteket tesz tönkre nem feltétlenül úgy, hogy a DNS-t roncsoló, kibocsátott káros anyagok lassan megölik az embereket, hanem úgy, hogy a szennyezés miatt az áldozatok egy szerzett, gyógyíthatatlan betegség árnyékában kénytelenek létezni.

A légszennyezés tehát nem feltétlenül öl, de megbélyegez és lerontja az életminőséget. Ez igaz A fekete kert esetében is a háborúra. Erik és a délszláv háborút is megjárt veterán, Karen cselekményszálán bontakozik ki a háború közvetlen káros hatása. Az ő esetük demonstrálja, hogy bár a háború túlélhető, de az azt követő „élet” már aligha nevezhető életnek. Karen elveszítette családját, így nemcsak otthontalanná vált, hanem magányossá is, ezért a végsőkig harcolni akar a hazáért: nem patriotizmustól fűtve, hanem bánatában, minden mindegy alapon. Az egyetemista Erik még csak most kezdi ezt az egészet, még alapíthat családot, de az ő élete sem lehet teljes, mivel a honvédő harcok során az egyik lába súlyosan megsérült, így amputálni kellett. Művégtagot kap, azzal tanul újra két lábon járni, edzeni, sőt még egy katonai tréningen is részt vesz. Kitartása, akaratereje hatalmas és példaértékű, A fekete kert nézése közben mégis inkább a szomorúság és a kiábrándultság kerít hatalmába minket, nem a hőspátosz.

Ugyan Alexis Pazoumian francia-örmény rendezőként nagyon is kötődik érzelmileg ehhez a térséghez és ügyhöz, amelyről filmet készített, de nem áltatja magát és a nézőt sem azzal, hogy a szabadságért folytatott harc valamiféle felemelő és romantikus hőstett.

Elkeseredett küzdelem, ami a műfaji filmekben látott háborúkkal szemben sem romantikus, sem tragikus értelemben nem érhet véget dicsőséggel. A háborúnak nincsenek, nem is lehetnek győztesei, csak vesztesei, már ha a közvetlenül harcoló feleket nézzük. Az ember akár mindenkit elveszíthet, aki fontos volt számára az életben, nemcsak a hazáját, valamint Erik módjára egy életre megnyomorodhat. Fél lábbal ugyan még lehet az ebből a szempontból egészséges egyénekhez hasonlóan létezni a modern protéziseknek köszönhetően, ám A fekete kert vonatkozó epizódjai leleplezik, hogy milyen mindennapi, apró küzdelmekkel jár, ha valaki művégtaggal kel és fekszik. Nehéz öltözködni, úszni, gyakorlatokat végezni, eleinte vasakarat kell még az alapmozdulatokhoz is. Sőt, Erik szálán előkerül a jellegzetes probléma, amellyel az amputált végtagú emberek általában szembesülnek, hogy az elveszített láb akkor is fáj, amikor az egyén már megvált tőle. Ez a fantomfájdalom, ami egyfajta vezérszimbóluma is lehetne az egész filmnek. Vezérszimbóluma lehetne, hiszen Hegyi-Karabah egykori, életben maradt lakóinak fájni fog hazájuk és szeretteik elvesztése mindaddig, amíg az eszüket tudják. Erik mintájára bár enyhülhet ez a fantomfájdalom, vagyis az elveszett hozzátartozó és otthon emléke halványulhat, de a tüske ott marad a köröm alatt, a megszakadt szív nem gyógyul meg, a pusztítás romjait nem lehet eltakarítani a lelkekben. Főleg úgy nem, hogy örmény vagy azeri fennhatóság alatt, de ezek az emberek mindig tudni fogják, hogy egyik napról a másikra felszámolták nemzetüket, ezzel identitásukat is.

A Hegyi-Karabah Köztársaság megszűnésének egyik szimbolikus mozzanata volt, hogy Azerbajdzsán elnöke, İlham Əliyev megtaposta a hegyi-karabahi nemzeti zászlót, majd felhúzta helyére az azerit. Neki csak ennyit jelent a „győzelem”, sokaknak, a hétköznapi embereknek viszont egy világ összeomlását. Ugyanígy szenvtelenek és empátiától mentesek a hatalmasságok a Zenica felett az égben. Legyen szó a befektetőről, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankról (EBRD) vagy a kokszolóüzem tulajairól, számukra az emberéletek csak statisztikák, holott egy tollvonásba és egy nagyobb beruházásba kerülne, hogy optimalizálják a zenicai gyárat.

Møller és Pranjic dokumentumfilmje rávilágít arra a hajmeresztő és kiábrándító tényre, hogy a pénzemberek számára egyszerűen túl drága az emberek egészsége, legalábbis Délkelet-Európában.

Samir és felesége is felteszik a filmben a kínzó kérdést, hogy ha Nyugat-Európában megérdemli a társadalom a légszennyezést csökkentő szűrőket, akkor Bosznia-Hercegovinában miért nem. A Zenica felett az égben kikristályosodik, hogy milyen különbségek vannak a két térség megítélésében az ipari-üzleti életben. Valóban elgondolkodtató, hogy miért, mitől ér többet egy nyugat-európai ember egy délkeletinél, egyáltalán vezérlik-e ilyen szempontok a gyártulajdonosokat, a befektetőket vagy a helyi politikusokat. Møller és Pranjic művében az is szembetűnő, hogy az érintett felek, akik elősegíthetnék a változást, nemcsak hárítanak és ködösítenek, hanem egymásra is mutogatnak. Vannak, akik a törvényekre hivatkoznak, vannak, akik a mérésekkel takaródznak, hogy azok megfelelnek a szabályozásoknak, vannak, akik pedig a munkahelyteremtés mellett érvelnek.

A Zenica felett az égben így bár az ArcelorMittal tűnik „gonosznak”, de a helyzet ennél bonyolultabb: félreértések, ködösítés, hárítás – ezek bénítják meg a cselekvést. Továbbá még a megkárosítottak sem tudnak egyértelműen állást foglalni. Az egyik jelenetben Samir és felesége felvázolják a terveiket a szövetségeseiknek, miszerint DNS-teszteket végeznek, a statisztikákat pedig felhasználják arra, hogy nyomást gyakoroljanak az ArcelorMittalra. Ám még a gégemikrofonos idős úr sem tartja túl jó ötletnek, hogy ezt meglépjék, mivel szerinte ez akár a gyár bezárását is eredményezheti, márpedig ő nem járul hozzá ahhoz, hogy emberek ezreinek munkahelyét számolják fel. Samirnak is nehéz belátnia, hogy ez miért jelentené a gyár bezárását, amikor ők egyáltalán nem erre törekednek, nem ez a céljuk.

Nem ez a céljuk, de az ArcelorMittalnak lehet, hogy ez a könnyebb út: a film elkészültét követően a vállalat be is jelentette, hogy a kokszolókemencék állapota és környezetvédelmi aggályok miatt inkább bezárja az üzemet. Az alkotóknak elküldött hivatalos nyilatkozatban a vezetőség ugyanakkor cáfolta, hogy hétvégenként és éjszakánként növelnék a károsanyag-kibocsátás mértékét, hogy megkerüljék a szabályokat (a zenicai lakosok pedig arról számoltak be, hogy az említett napokon és napszakokban intenzívebb a füstszag), valamint azt állította, hogy folyamatosan az üzem optimalizálására törekedtek. Mint kiderült, 36 millió eurót kívántak a közeljövőben az összkibocsátás csökkentésére fordítani, de végül inkább a kokszoló bezárása mellett döntöttek, mert elismerik, hogy probléma van a zenicai levegőminőséggel (egyébként sem ez volt az első eset, 2018-ban egy kazahsztáni létesítményük környékén fekete „hó” esett a súlyos légszennyezés miatt).

Sok az ellentmondás, valamint az is kiolvasható a nyilatkozatból, hogy az ArcelorMittalnak nem ért 36 millió eurót a zenicai emberek élete, beleértve az alkalmazottakat is. Ez is szemléletes példa arra, hogy a fehérgalléros pénzembereket mennyire foglalkoztatja a munkások sorsa, mennyire tartanak attól, hogy kisebb vagy nagyobb pénzösszeget elvonjanak a bevételből és a további megbetegedések megfékezésére fordítsák. Sok az ellentmondás, de ez abból is fakad, hogy a politikusok úgy alakítják a szabályokat, a küszöbszinteket, hogy az számukra is hasznos legyen, ilyen módon megeshet, hogy egy bizonyos küszöbértéknek valóban megfelelt a kokszolóüzem. Csak éppen a statisztikai határok ellenére többen megbetegedtek, valamint – ahogy azt a Zenica felett az ég végén olvashatjuk – egy új, független kutatás keretében a Boszna folyóban a károsanyag (policiklusos aromás szénhidrogének) koncentrációjának többszörösét mérték a megengedettnél. Ennyit a szabályozásokról és a politikusok által elfogadott határértékekről.

Mind A fekete kert, mind a Zenica felett az ég szereplőinek életét beszennyezték a hatalmi játszmák, amelyek során az emberrel mit sem törődnek a vezetők, az életek csupán statisztikai adatok számukra. Határértékek, országhatárok és történelmi-politikai ideológiák formálják gyermekek és fiatalemberek sorsát. Egyik dokumentumfilm sem szívderítő élmény, hiszen a „béke” keserédes A fekete kert főszereplői számára, valamint a gyár bezárása miatt valószínűleg sokan rossz szemmel néznek még a helyiek közül is a Zenica felett az ég aktivistáira, akik éppen ezt a radikális lépést kívánták elkerülni a racionalizáció által. A művégtaggal is tovább küzdő Erik vagy a multinacionális vállalattal szembeszálló kisemberek mégis mind pozitív példák számunkra. Azt sugallják, hogy bár az ember testileg törékeny, megcsonkíthatja a háború vagy megbetegítheti a levegő és a folyóba jutó szennyeződés, de küzdőszellemét ezek nem pusztíthatják el.

Vetítési helyek és időpontok:

Alexis Pazoumian: A fekete kert (Jardin Noir)

• Budapest, Cinema City Mammut II., január 26. 19:30 és január 27. 18:00

Nanna Frank Møller és Zlatko Pranjic: Zenica felett az ég (Himlen over Zenica)

• Budapest, Cinema City Mammut I., január 25. 18:00
• Cinema City Mammut II. január 31. 20:00, február 1. 20:00, február 2. 15:00
• Szeged, Belvárosi Mozi, január 30. 17:45
• Jászberény, Lehel Film-Színház, január 30. 18:00
• Veszprém, Foton Audiovizuális Centrum, január 30. 19:30
• Székesfehérvár, ALBA, január 31. 17:00
• Szombathely, Agora Savaria Filmszínház, január 31. 17:15
• Eger, Uránia Mozi, január 31. 19:00
• Békéscsaba, Center Mozi, február 1. 17:15
• Kecskemét, Otthon Mozi, február 1. 18:30
• Debrecen, Cinema City, február 1. 20:00
• Pécs, Apolló Mozi, február 2. 15:00