Az ősi szimbólum folytonossága, a Paradicsom tematikához kapcsolódó művek fordított pszichológiaként hatottak; mind a négy esetben a földi élethez, valamint önmagamhoz kerültem közelebb, és nem egy idea felé kezdtem el vágyódni. Elmélyítettek egyfajta kötődést az evilágihoz, érzékiséget a Földhöz, amelyhez nem kellenek nagy gondolatok, és talán pont ez vezet az öntudat, az értelem kitisztulásához.

Nemrégiben olvastam (1) Ádám Anna sorry not sorry című koreografált kiállításáról egy interjút a koreográfus-rendezővel, valamint a többi alkotóval[1]. A 2018-as darab központi eleme a jólét ősi szimbóluma, amelyet három színpadon, három kertben vizsgál. A kertek nem az emberi esendőség előtti felhőtlen időket idézik meg, hanem az emberi működés pszichés mechanizmusait, a szubjektum testbe-vetettségének kérdésköreit járják körül. A kertek együttese, az érzelmek, az egyéni narrációk, félelmek, vágyak, bűnök, visszarepítenek minket a kiinduláshoz, az egység állapotához, amelyből darabjainkra hullottunk. A következő élmény a (2) FrenÁK Társulat CrAzy_RunnErs / Parad_Is_E című multimediális, összművészeti előadásához köthető. Itt is az Éden a kiindulópont, amelyből részekre tagozódva bomlik ki az emberi. A Paradicsomra, mint archaikus-szimbolikus emberi létformára alapozva mosódik össze valóság és illúzió, miután az édeni kíváncsiság oly mélyen a zsigereinkben feszül, hogy ott lapul minden tudatlan döntésben, az egyedüllét fájdalmában, vagy a test lüktetésében önmagát (újra) megteremtve.

A harmadik élmény az előbbi kettőtől abban különbözik, hogy a Paradicsom nem kiindulásként, hanem az ember pusztulását követő új állapotként van megjelenítve, egyfajta folytatásként manifesztálódik. (3) A Recirquel Paradisum című előadása felteszi a kérdést, hogy van-e esély regenerálódásra, a pusztulás után vár-e minket egy Paradicsom a visszatérésre, ahol más módon tanulunk meg együtt élni a természettel? A negyedik élmény, amelyet bővebben fogok elemezni, a Paradisum-hoz hasonlóan előre tekint, illetve az ember természetet átalakító, felülíró tevékenységére hívja fel a figyelmet. A világunk, bár a pusztulás felé tart, az emberiség még nagyon is aktív. Még alkothatunk egy saját (mesterséges) Édent. A Paradicsom lehet a halandóság előtti, ugyanakkor az ember által elért jövőbeli állapot is. Az Éden megalkotásával ismerhetjük meg igazán az embert. De milyen lenne ez a Paradicsom?

KristofLab: Artificial Paradise. Fotó: A művész jóvoltából.

(4) Január 10-én nyílt meg KristofLab legújabb egyéni kiállítása a MAMŰ Galériában, Cserhalmi Luca esztéta kurátori munkájában. Az Artificial Paradise címet viselő kiállítás az ember nagyravágyását hangsúlyozza a természettel való tiszteletteljes és alázatos kapcsolódás helyett. Ez abban válik tapasztalhatóvá, ahogy a természet ősi, elemi képét, és az általa kibontakozó énünket, világunkat mesterségessé tesszük. Ráadásul, a művész az alkotások esztétikusságára tudatosan törekedve, mindezt a fogyasztói társadalom fantáziátlanságával, kimértségével állítja párhuzamba. A kiállítás elkeserítő, szürke jövőképet nyújt, ugyanakkor felfedezni vélek egy kis fényt is.  Miért ne tudnának a hasznunkra válni a technológia képzeletet felülmúló vívmányai egy mindenki számára élhető és fenntartható környezet létrehozásával? A kiállítás egészében jól megragadhatók bizonyos pontok, ahol a figyelem a civilizáció fejlettségére irányul (például Paradise Factori, Artifical paradise I., II.), azonban, amikor feltesszük a kérdést, hogy mi is a technológia legújabb eredményeinek célja – harmónia, teremtés vagy kontrollálhatóság, uralom – nehezebbé válik a befogadás, és az élmény klausztrofóbiába csap át.

KristofLab: Artificial Paradise. Fotó: A művész jóvoltából.

A kiállítás felépítettségében ügyesen vezeti a nézőt. Két nagyobb méretű installáció (Paradise Factori, Let it Flow) ad keretet a befogadói tevékenységnek. Az első, a Paradise Factori azonnal bevonódásra késztet, miután a pincehelyiségbe lépek. A csövekkel felszerelt zsenge növénypalántákat, illetve egy szépen fejlett növényt magába foglaló alkotás először egy steril orvosi környezetet juttat az eszembe. Itt valamilyen beavatkozás folyik – érződik a levegőben, felkeltve a félelmet az ismeretlennel szemben. Majd a palánták mellett a falon meglátok egy képernyőt, ami össze van kötve az installáció csöveivel. A képernyőn értelmet nyer a diszkomfort érzetem egy olyan utópisztikusnak ható cselekménysort látva, ahol üzemi környezetben, gépek segítségével növesztik és sokszorosítják a növényeket. A kényelmetlen érzés hamar elidegenedettségbe vált, hiszen a képsorok a valóságot mutatják, még ha a művész a videó szerkesztésével egy kicsit el is játszik valóságérzetünk határaival. Itt megjegyezném, hogy az egész kiállítást belengi a valósággá vált utópia megfoghatatlansága, egyfajta meddő érzet, amelyben a befogadó nehezen talál magának kapaszkodót.

KristofLab: Artificial Paradise. Fotó: A művész jóvoltából.

Az idegenség érzet az utolsó teremben elhelyezett installáció által valamennyire eloszlik és felhígul. Felejtsem el eddig, amit láttam, és oldódjak fel a természet rejtelmeiben? Legelőször ehhez hasonló gondolatok keringenek bennem a terem hátsó falára vetített sötét erdő sziluettjét szemlélve. Azonban jobb oldalt megjelenik a visszahúzó erő egy videómunka formájában, amelynél a képernyő két részre van osztva. Felül a város – magasba törő felhőkarcolók arctalan, vég nélküli, szimulációszerű valósága – alul pedig a természet egy kis része, mezők lengedező virágai láthatók. A videómunka ismét kizökkent, és újból frusztrálttá tesz a töredezettség, a kétféle világ – természet és civilizáció – kettőssége. Szeretném inkább a kényelmesebb utat választani, belépni az előttem csillámló installáció terébe. Mint a vízfelszín, úgy szikrázik a talaj a napfénytől, azonban közelebbről megnézve a Tisza-folyó kanyarulatait mintázó útvonal szeméthalomból, színes műanyagszemétből áll. Az erdő, amelynek a sziluettjét látom, hirtelen rám nehezedik, és már nem érzem olyan kellemesnek a közelségét.

KristofLab: Artificial Paradise. Fotó: A művész jóvoltából.

Az installációkon kívül nagy és kisebb méretű akril festmények, printek és videómunkák egészítik ki a kiállítás anyagát. Közülük főleg három egymás mellé elhelyezett, összetartozó print köti le a figyelmemet (Artificial Paradise I., II., III.). Mindhárom képen felismerhető a KristofLab művészeti praxisában jellemző toronyház-motívum, vagy más, az urbanizációt jelölő építmény, amelyek furcsa, hibrid hatást keltenek a természet zöldjével vegyülve. Az Artificial Paradise III. esetében a keveredés mintha életre keltene egy lényt, egy már-már fenyegető mutáns születik meg a természet és civilizáció kereszteződéséből. Ezek lennénk mi? Ez az uralható, kontroll alatt tartható, valószínűsíthető világ? Bár úgy érzem, a kiállítás nem akar ítélkezni, az egyént mégis megrengeti valamiféle ősbizalomban, ami úgy tűnik szép lassan átírásra kerül.

KristofLab: Artificial Paradise

Kurátor: Cserhalmi Luca, esztéta

A kiállítás 2025. január 31-ig látogatható a MAMŰ Galériában (1071 Budapest, Damjanich u. 39.).

Fotók: A művész jóvoltából.

[1] https://cornandsoda.com/wp/muveszeti-hatarok-lebontasa-interju-adam-annaval-es-a-sorry-not-sorry-eloadas-alkotoival/