A Litera legutóbbi Büszkeség és balítélet nevű kritikapályázatán idén is több mű közül lehetett választani a jelentkezőknek, az egyik lehetőség Kemény Zsófi Nyelni című regénye volt. Csak utólag derült ki, hogy a beérkezett és közzétett kritikák közül kettő részben vagy egészben a mesterséges intelligencia által létrehozott szöveg. A Litera azonnal kizárta a két kritikát a pályázatból, és transzparensen kommunikált a pályamunkák publikálásának folyamatáról.

A prae.hu szerkesztői örömmel fogadták a Litera cikkét, amelyben reagáltak a mesterséges intelligenciával készült pályázati szövegekre, ezzel megnyitva azokat a csatornákat és kérdéseket, amelyek elősegítik a témával kapcsolatos érdemi kommunikációt.

PRAE.HU: Saját művészi, szerzői, kritikusi, tanári vagy egyéb, mindennapi praxisa során milyen gyakran találkozik a mesterséges intelligencia által generált szövegekkel, művészeti alkotásokkal? Van-e előzetes gyanakvás, amikor olyan szöveggel találkozik, amelynek szerzőjétől más munkákat nem ismer? Milyen hatással van ez a mindennapi tevékenységére?

Olyan szöveggel még nem találkoztam, amelyet maradéktalanul a nálunk elérhető MI-modellek valamelyike generált volna. Olyannal már igen, amelyikben bizonyos százalékban közreműködött valamelyik egyszerűbb változat. Úgy fest, ezeknek az egyszerűbbeknek a munkáját könnyebb felismerni, mint a bonyolultabbakét. Már csak azért is, mert – most már elhagyva az egyetemi dolgozatok „mechanikáját” – az irodalomtudomány jelentősebb teljesítményeinél rendre azt tapasztaljuk, hogy az ilyen értekezőknek mindig saját nyelve is van. Mégpedig felismerhető nyelve – és csak keveseknek.

Én úgy látom, a jelenlegi MI nyelvmodellek még nem tudnak egyéni szakmai nyelvet szimulálni.

De az az idő bizonyosan eljön, amikor már nem lehet különbséget találni egy szakma ún. terminológiai köznyelve és annak MI generálta formája között. Abban meg úgyszólván bizonyos vagyok, hogy a tech-konszerneket már ma is csak politikai és jogi szabályozás tartja vissza attól, hogy az általunk jelenleg elképzelni sem tudott új fejlesztéseiket a haditechnikai ipar határain túl elterjeszthessék.

A gyanakvás szerintem csak bizonyos helyzetekben lehet szerencsés, mert aki eleve gyanakvással fogad jelenségeket, lényegében abban a pillanatban el is veszti a (szövegi) látását.

Ha revelatív dolgot olvasunk, akkor nem szoktunk gyanakodni, kivált nem a Chat GPT-re. Persze, szakmai premisszaként érvényes itt is annak követelménye, hogy az ellenőrző, második olvasás során erre az új kockázati lehetőségre is figyeljünk. De ahogy én látom, ezen a téren olyan mindent átrendező változások fognak bekövetkezni, amelyek nyomán mind kisebb jelentősége lesz az ún. eredetinek vagy az eredeti és az átvett szövegvilág közti különbségeknek. Már a posztmodernség bizonyos szerzői is messze voltak saját intertextuális szövegeiktől. Ez például arra is emlékeztetni fog majd, hogy a személyes alkotói eredetiség vagy a szerzői jog nem is olyan nagymúltú intézménye a kultúra, az irodalom történetének. Mert már jelenleg is annak vagyunk tanúi, hogy az MI-társszerzőséggel írt regények szerzői éppen a jogi környezet okán csupán önmagukat tüntethetik fel szerzői névvel a borítókon. Egyfelől annyiban még a hagyományos értelemben véve is indokoltan, hogy a műben használt MI-nyelvmodellt az egyéni rekombinációkat korlátozva még személyesen ők maguk trenírozták, másfelől viszont azért is, mert ezzel antropologizálnának valamit, ami nem humán. Legfeljebb számonkérhetetlen jogi személy.

Engem a mindennapi kutatás során inkább az foglalkoztat, hogy a saját szövegétől így – lényegében már az avantgardok, majd az Oulipo óta már régóta – távolodó szerző jelenleg milyen módon nem kizárólagos vagy nem egyedüli forrása, oka saját művének.

Nagyon jellemző például, hogy az MI-vel társszerzőségben dolgozó írók kísérleti regényei esetében épp az szokott lenni a legnagyobb tét, hogyan bánjanak az eredetiséggel.

Azaz, miként szólaltatható meg az egész műnek az a poétikai hangja, amely a személyes hanghoz („voice”) képest már egy összetettebb orkesztráltságú, humánon túli hang/zás („sound”) példája. De úgy, hogy mégis összetéveszthetetlennek kell maradnia.

De mindezeken túl talán azzal a legfontosabb számolnunk, kivált így, afféle bölcsészeti nézetből, hogy az olyan, humánként számontartott értékeinknek a sorsát, jövőjét, mint pl. a fenti eredetiség, összetéveszthetetlenség, vagy mögénk-kerülhetetlenség, sőt: kulturális identitás stb. is az a technikai tudomány veszi kézbe és intézi majd, amely olyan zseniális fiatal mérnökök kezén foglalta el a világunkat, mint Larry Page, Elon Musk vagy Mark Zuckerberg. Ebben a horizontban biztosan nem alaptalan azt gondolni, még ha elég drámai is, hogy az emberi nyelv(ek) is a technika kezére kerül(t) – a technika offenzívájáról legtöbbet tudó Heidegger ezt még nem sejthette –, de ha így lesz, nagyon más arculatot ölt majd a bölcsészet.

PRAE.HU: A szóban forgó egyik kritikában szerepelt egy olyan „idézet”, amelyet a szerző Kemény Zsófinak tulajdonított, azonban ez nem szerepel a regényben. Ön szerint milyen hatással van az olvasás és értelmezés alaposságára, ha ezek az ügyek napvilágra kerülnek?

Igen, ez pontosan így történt, de hát lássuk be, K. Zs. regényében azért nincsenek akkora tolsztoji bölcsességek, amelyeknek a megléte vagy a hiánya beleszólna a prózatörténetbe. A mesterséges intelligencia kombinációs tere azonban még a kritika egyszerű műfajában is olyasféle black box, amelyhez nem férünk igazán hozzá. Ennek konfigurációit határok közt tartja ugyan a szerzői utasítás, de néha látszólag ennek megfelelve is hatalmas kollapszusokat képes produkálni. Egy-egy idézet, sőt, egy-egy „saját” mondat is akkora fordulatokat tud előállítani, hogy azonnal leleplezi nemcsak a szerzőt, hanem annak felületes kapcsolatát is a referált művel. De ez az eset szerintem mindössze annyit mutat meg, hogy a kritikus végső lépésben nem vetette össze saját szövegét a kölcsönzöttel. Vagy ha igen, akkor végső soron csak a maga szakmai járatlanságát tette láthatóvá. A jelenlegi MI-nek olykor a hibás kombinációi a legárulkodóbbak. És ez is érthető: amennyire tudom, az MI-nek az a fokozata, amely majd érteni is képes önmagát, még nem forog közkézen. Egyik legjobb kutatója szerint

az MI az emberinél sokkal gazdagabb kombinációkra képes, de például a kauzalitás még nem igazán tudja kezelni. Ami például annyit tesz, hogy bár egymás mellé tudja állítani a szóalakjukat, de nem magyarázza meg a füstöt a tűzzel.

Az olvasásra és az értelmezésre jó hatással lesznek egyébként a majd nyilván sokasodó hasonló esetek: a néhány kivétellel mű nélküli irodalmárok kezelte fórumok, felületek és díjosztó zsűrik kénytelenek lesznek hozzáértő filológusokat is finanszírozni. Legalább egy elemi PhD-végzettség erejéig.

PRAE.HU: Ez az eset az első – dokumentált – magyar AI-sajtóügy, amely már több médium oldalán is megjelent. Hogyan befolyásolja Ön szerint a szélesebb társadalmi és szűkebb, szakmai értelemben vett kritikai nyilvánosságot mindez? 

Szerintem a kritikai nyilvánosságban már akkora a tanácstalanság és a dezorientáció, hogy legfeljebb szórványosan fog javulni a szövegek iránti figyelem elemi kötelezettsége. De fog, már csak megélhetési okokból is. Mert ma, bármily szomorú is ez, néhány folyóirat következetes kritikai igényessége ellenére széles körben

virtuóz költészetként ünnepel ez a nyilvánosság vőfélylíra-szintű versfaragást, határokat döntögető epika gyanánt gondolattalan „autofikciókat” és identitáspolitikai realizmusként publicisztikai értékű vallomásokat.

A populáris műfajok nyelvi világát nézve sem igazán jobb a helyzet. Ott még inkább hiányzik a kritikai orientáció. És hát azt is érdemes megnézni, ha még törődnék ezzel valaki, hogy hova hanyatlott Weöres vagy Fekete István óta az ún. gyermek- és ifjúsági irodalom. Az ember olykor azt sem bánná, ha inkább az MI írná őket. 

Kulcsár Szabó Ernő portréja: elte.hu.