A francia gondolkodó, Jean-Jacques Rousseau kapcsán szokás emlegetni a „vissza a természethez” mottót, ami persze a filozófus elméletének nagyon leegyszerűsített változata. Rousseau már a 18. század emberi civilizációját is „túltársadalmiasult” közösségként írta le, mintegy naivan hitt abban, hogy az ember eredendően jó (ez természetesen a későbbiekben vita tárgyává vált, elég csak Nietzsche fejtegetéseire gondolni), de a társadalom elrontja őt. Az ősemberek csoportjait és a primitív törzseket is ideálisabbaknak tartotta a modern emberiséggel szemben, mert ezekben a szabadság és a szolidaritás jellemzi az embert, szemben az erősen hierarchizált kortárs szociális és politikai berendezkedésekkel, amelyeket áthatja többek között az önzés, a másik kárára való előrejutás és az elidegenedés.

Vajon Rousseau mit írna a 21. századról, amelyre hatványozottan érvényesek kritikai megjegyzései?

A közelmúltban két Oscar-jelölt film is érintette a témát, az egyik a valós esetet feldolgozó Sean Penn-dráma, az Út a vadonba (2006), a másik a Viggo Mortensen főszereplésével készült Captain Fantastic (2017). Az előbbiben egy frissen diplomázott fiatal férfi az „élet kapujában” már megcsömörlik a modern fogyasztói társadalomtól, ezért tér vissza a kezdetekhez, de fájdalmas tanulságokkal szolgál végzetes utazása. Az utóbbiban egy Noam Chomsky (kapitalizmus-kritikus gondolkodó) szellemében élő családot már eleve a vadonban ismerünk meg, nekik sikerült az, ami Chris McCandlessnek, Penn hősének nem, viszont egy, a famíliát megrázó tragédia miatt szertefoszlik a megvalósult álom.

A Captain Fantasticre kísértetiesen hasonlít a 11. Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál egyik dokuja, a norvég Silje Evensmo Jacobsen által rendezett Egy újfajta vadon – pedig ez valós történet, amaz fikció –, ami keserédes elégia és felnőtté válási történet egyben az anya és az anyaföld elvesztéséről, illetve ennek tükrében az identitás és a modern társadalom problémájáról. Más jellegű, de tematikailag rokon a magyar antropológus, Füredi Zoltán által készített A legbelsőbb Ázsia - Magyarok nyomában Mongolországban, amelyben szintén megjelenik egy nomád életet élő család egy olyan világban, ahol a tradíció és modernitás nem oltják ki egymást, hanem tökéletes szimbiózisuk mutatkozik meg például a jurtában internetező és tévéző pásztorgyerekek személyében.

A javarészt Norvégiában kibontakozó Egy újfajta vadon angol származású főszereplője, Nik Payne tulajdonképpen a Captain Fantastic főhősének feleltethető meg, azaz ő kényszerül súlyos döntésekre a vidéki idilljük összeomlása közepette.

A dokumentumfilm ezt az említett idillt mintegy letudja az első, nagyon frappáns, de nagyon szomorú, sőt sokkoló zenés montázsszekvenciájában, amelyet javarészt a családanya, a neves fotográfus Maria Vatne álló és mozgóképeiből vágtak össze a film készítői. Ezek alatt még hallható is Maria hangja, minden és mindenki sugárzik a boldogságtól, a család tagjai gyakorlatilag a megvalósult utópiában élnek a rousseau-i „vissza a természethez” szellemében. A gond csak az, hogy a farmot, ahol a szülők saját maguk tanítják mindenfélére a gyerekeket, nem lehet fenntartani pusztán öntermelésből. Még nagyobb gond, ez pedig anyagi és érzelmi kataklizmával is jár, hogy az egyik fotón az anyát infúzióra kötve látjuk, a másikon már kopaszra borotválják a fejét szerettei, hogy végül eljussunk a sírjáig. Művészileg kiváló, ízléses jelentésalkotás ez, emberileg szívfacsaró, megdöbbentő és kijózanító.

Ezen a ponton tudatosul a nézőben, hogy az Egy újfajta vadon nem hagyományos értelemben vett doku lesz, hanem kreatív dokumentumfilm, sőt mi több, dokudráma, ami nem arról szól, a csonka család hogyan él a természet lágy ölén, hanem arról, hogy az apa és a gyerekek hogyan dolgozzák fel az anya feldolgozhatatlan halálát, illetve az addigi életmódjuk elillanását.

Mindennek erőcentrumában nem kizárólag az apa áll, hanem Nik és Maria legidősebb közös gyermeke, a tízéves Freja és a felnőttlét küszöbére érkező, Maria korábbi kapcsolatából született Ronja. A kibontakozó történet tétje, hogy egyrészt Nik mit kezd ezzel a helyzettel, hogy magára maradt a gyerekekkel, és hogy élete szerelme nélkül, távol a hazájától (Anglia) kell tovább folytatnia, másrészt Freja és Ronja hogyan rendezik kapcsolatukat a közös gyász okán.

Az Egy újfajta vadon identitásdráma, ahogy bizonyos értelemben A legbelsőbb Ázsia is, ami kifejezetten személyes film. Személyes abban az értelemben, hogy Füredi nemcsak rendező, író és vágó, hanem főszereplő és narrátor is egyben. A narrációt nem biztos, hogy szerencsés volt bevállalni, mert egy egyetemi előadáshoz tökéletes az alkotó hanghordozása, dokumentumfilmhez viszont nem elég változatos és izgalmas. Ez csak eleinte lehet zavaró, ha hozzászokunk és elkap minket a történet lendülete, valamint elmélyülünk a bemutatott, roppant érdekes kultúrában, nem fog feltűnni a narráció problémája. Ugyan a doku premisszája, kiindulási alapja az alcímben kijelölt kérdésfeltevés, azaz van-e (vér)rokonsági kapcsolat a magyarok és a mongolok között, ám ennél Füredi műve sokkal gazdagabb, izgalmasabb és univerzálisabb.

Egyszerre működik ismeretterjesztő filmként és reflexív, személyes dokumentumfilmként, ami az antropológus szemén keresztül tárja elénk ezt a távoli, mégis ismerős, már-már idilli kultúrát, annak múltját és jelenét, amelyben tényleg meglepően sok a „magyar kapcsolat”.

A két filmet a természet, az identitás és a „ki vagyok én?” kérdései kötik össze. Az Egy újfajta vadonban ez tragikus-elégikus hangnemben bontakozik ki. Jacobsen művének nézése közben a befogadót végig torokszorító érzés környékezi, és ezt az alkotó úgy éri el, hogy nem válik hatásvadásszá. Feltűnnek persze könnyező arcokról készült közelképek a cselekmény (és itt a doku filmforma ellenére használható ez a kifejezés, hiszen egy sztori bontakozik ki) során, ám ezeknél sokkal inkább meg tudnak érinteni, magukért beszélnek azok képsorok, amelyek egyszerűen bemutatják a keserű valóságot. Ilyen például az a szekvencia, amelyben Nik és gyermekei elhagyják a farmot miután rituálisan elbúcsúztak otthonuktól, hogy betagozódjanak a civil társadalomba. Daniel Norgren mélabús balladája, a „Moonshine Got Me” kíséri az utazás képeit.

Gyönyörű tájak tárulnak elénk, a norvég kisvárosi közegre sem lehet panasz, főleg magyar szemmel, avagy az a „nyomor”, nem ugyanaz a nyomor, amellyel a hazai urbánus közegekben találkozik az ember. Mégis a gitárpengetésre, sőt mi több, szaggatásra a szívünk is megszakad, és nemcsak azért, mert tudjuk, hogy ez a família talán soha nem heveri ki az anya elvesztését. Nem, itt egy életmód elmúlása, a rousseau-i értelemben vett ártatlanság elvesztése bontakozik ki. Ha úgy tetszik, az embertelen kapitalizmus diadalt aratott az emberségesebb vadon felett, a társadalmi integráció pedig a szabadság felett.

Ahogy a Captain Fantastic, úgy párdarabja, az Egy újfajta vadon sem leegyszerűsítő, naiv romantikus attitűddel mutatja be ezt a folyamatot, hanem dokumentumfilm révén ez utóbbi még komplexebb és elgondolkodtatóbb. Egyrészt nyilvánvaló, hogy bár Nik és Maria gyermekei a vidéki idillbe születtek, távol az iskolától és a társadalmi intézményektől szüleik olyanoknak formálhatták őket, amilyeneknek szerették volna.

Ám az ember nem egy avatar vagy egy programozható robot, identitásával – amelyet nemcsak a makro- és mikrokörnyezet formál, hanem saját belső igényei, késztetései is – együtt kialakulhat egy, a szüleiétől különböző értékrendje.

Azaz nem biztos, hogy mindegyik fiú és lány arra vágyik, hogy nap mint nap megtermelje magának a javakat, hogy azok előteremtésével legyen elfoglalva, illetve nem biztos, hogy ez a fajta „túlélés” számukra jó móka. Freja ebből a szempontból a legizgalmasabb karakter: egy tízéves lányról van szó, a kamaszkor, a felnőtté válás felé vezető út kezdetén áll, viszont a farmon, elszakadva édesanyjától korábban meg kell érnie, hogy tudjon gondoskodni kisebb testvéreiről. Rajta keresztül Jacobsen bemutatja, hogyan formálódik az identitás és az értékrend részben a társadalmi interakciók, részben a személyes tapasztalatok tükrében. Míg a lány a sztori elején makacsul kitart a farm és a természetközeli életmód mellett, a későbbiekben már belátja, hogy létezik más járható út is számára, valamint azt, hogy a kiváló gyerekkori élmények mellett egy (feldolgozatlan) trauma kötődik a vidéki idillhez. Az oldás és a kötés, az újrakezdés az ő és Ronja életében is fontos mozzanat, így az Egy újfajta vadon mindenképp több és bonyolultabb, bizonyos értelemben értékesebb alkotás egy szimpla kapitalizmus-kritikánál.

Más kérdés persze, hogy ezek a gyerekek mennyire lesznek boldogok felnőttként a fogyasztói társadalomban, mennyiben vágynak majd vissza abba a természetbe, az anyaföldre, amelyben felnőttek. Egy lehetséges válasz erre az apa, Nik sorsa és helyzete. Míg a sztori Freja és Ronja szálán inkább felemelő és optimista a keserű alapszituáció ellenére, addig Nik története egyértelműen szomorú. Ugyan a férfi boldogságot lel abban, hogy vannak szép, egészséges, életigenlő gyermekei, akikre büszke lehet, az ő javukat tartja szem előtt, azonban ahogy a saját, Angliában élő édesapja is megjegyzi, magára nem fordít elég figyelmet. Az egyik párbeszédük során Nik apja felveti, hogy új élettársat kellene keresni, de Nik elutasító, sőt bevallása szerint nem is gondolt erre. A gyerekek még úgy, ahogy fel tudják dolgozni az anya és az anyaföld elveszítését annak ellenére, hogy a farmra születtek, Nik már nem.

A férfi többszörösen is mintegy otthontalanná vált, ez által pedig identitásválságba került. Egyrészt elszakadt Angliától szerelme, Maria miatt, akivel megvalósította a rousseau-i idillt, feleségében a természet lágy ölén otthonra lelt. Másrészt Maria halála után anyagi okokból kifolyólag el kellett szakadnia ettől az otthontól is. Harmadrészt, mint azt Nik kifejti a cselekmény során, így már nem találja a helyét Norvégiában: hiába élnek és tanulnak itt a gyerekei, számára Maria, nem pedig a skandináv ország jelentette a stabilitást, a családi fészket. Visszavágyik tehát a számára valódi anyaföldre, Angliába, és mintegy sorstragédiájában abban rejlik, hogy gyermekei Norvégiába születtek, és ők ettől az országtól már nem akarnak elszakadni. A férfi keserű helyezte, idegenségérzete és identitáskrízise ellenpontozza Freja és Ronja traumafeldolgozásának katarzisát.

Jacobsen persze ezen a fronton sem pusztán a kapitalizmust ostorozza, de itt hangsúlyosabb a társadalomkritika. Pontosabban Nik szálának társadalomkritikus felhangjai vannak, a rendező ízlésesen, művészi módon érzékelteti az ezzel kapcsolatos problémákat, de soha nem bántóan direkt és szájbarágós. Maria halála nemcsak emocionálisan, de anyagilag is megtörte a családot, ugyanis az ő fotós munkáiból jött annyi pénz, hogy fenntarthatták idilljüket. Sajnálatos tény ez, ami árnyalja a „vissza a természethez” idealista koncepcióját, ahogy az is, hogy az új, gazdag tulajdonosok is csak a rendes munkájuk mellett, szabadidejükben fognak a farmra „menekülni” a nagyváros zaja elől.

Vagyis ebben az értelemben a szabadság mindössze illúzió vagy részleges: ha szabad akarsz lenni, ha vissza akarsz térni a természethez, akkor tehetős embernek kell lenned. Ez korunk emberének tragédiája, hogy részleges szabadságát a kapitalista termelés függvényében tudja kialakítani.

Norvégiában pedig eleve sokkal szabadabban vehetik birtokba a természetet az emberek, de egy olyan, sokgyermekes család számára, mint amilyen a főszereplők közössége, nem elég egy sátor a boldogsághoz és a jóléthez.

Vagy mégis? A legbelsőbb Ázsia némileg rácáfol erre az állításra a nomád família bemutatásával. Európai szemmel egészen szürreálisnak tűnik a lovakat és birkákat motorokkal terelő pásztorok képe, vagy a már említett jelenet, amelyben egy nagycsalád tagjai tradicionális mongol vacsorát készítenek, tévéznek és interneteznek laptopokon. A narrációból és a családtagoktól is megtudjuk, hogy a nomádok arrafelé napjainkban nemcsak a természet kincseit és az éghajlatot figyelembe véve keresnek legelőket, hanem aszerint is, hogy van-e térerő és elektromos áramforrás a közelben.

A vándorló mongolok a modern fogyasztói társadalom eszközeit használják fel arra, hogy fenntartsák őseik életmódját és kultúráját. Az ő epizódjuk alapján úgy tűnik, mégis megvalósítható a kettő szintézise, a rousseau-i utópia némi kompromisszummal.

Füredi bizonyos életszeletet ragad ki a család mindennapjaiból, így inkább a boldog, idilli pillanataikat látjuk, a természettel folytatott küzdelmük és nehézségeik nem vagy csak a szöveg szintjén jelennek meg. A legbelsőbb Ázsiának nem is ez a lényege, pusztán fontos szegmense az országnak, ami tényleg hihetetlennek tűnik így több ezer kilométer távolságból. Mongóliába utazni olyan, mintha jó értelemben a múltba térnénk vissza, egy szebb, élhetőbb területre, ahol azért már rohamosan fejlődik a társadalom, hangsúlyos például, hogy a szocializmus nyomait magán hordozó Ulánbátor egy „porfészekből” (Füredi így fogalmaz) a 20. század végére és a 21. század elejére modern nagyvárossá vált. Ez a tekintélyes méretű ázsiai ország valamivel több, mint egy budapestnyi, azaz három millió ember otthona, népsűrűsége 2 fő per négyezetkilométer.

A gyönyörű tájakat és a tradicionális mongol kultúra jelenvalóságát látva a dokumentumfilmben az lehet a benyomásunk, hogy Mongólia hasonlóan idilli hely, mint az Egy újfajta vadonban a családi farm.

Füredi nem titkoltan szerelmese az országnak, elvégre az ELTE Bölcsészettudományi Karának kulturális antropológia és mongolszakos hallgatója volt, valamint a mongolkutatás egyik meghatározó szakembere Magyarországon. Így még Mongólia szocialista múltját, a Szovjetunióval és Kínával kapcsolatos kollektív traumáit, örökségét sem feltétlenül negatív színben tünteti fel. Ennek oka pedig a premisszában rejlik.

A legbelsőbb Ázsia szerencsére eltávolodik kezdeti felvetésétől, hogy a mongolok és a magyarok között vérrokonsági kapcsolat van. Ezzel összefüggésben előkerül néhány meredek elmélet magukat komoly tudósnak valló emberek részéről is, éppen ezért látta be Füredi, hogy filmjében inkább valami univerzálisabbat, valami történelem felett álló dolgot érdemes bemutatni és vizsgálni.

Az alkotót és kutatót érezhetően az a pozitivizmus vezérelte, hogy legyen bármilyen traumatikus is a közös múlt, akár Mongólia 20. századi múltja, akár a „tatárjárás” a magyarok számára, a kultúra, az ember szintjén ez gyarapodást is jelentett.

Az államszocializmus idején bontakozott ki a mongol-magyar együttműködés, ami gyümölcsöző volt nemcsak különféle intézmények, munkahelyek felállítása miatt, hanem azért is, mert ez a két nagyon távoli ország megtalálta a közös hangot, a szellemi értelemben vett rokonságot.

Ez a nyelv formájában konkretizálódik is, azaz Füredi számos olyan kutatót vagy a mongol-magyar programban aktívan tevékenykedő „nagy öreget” megszólaltat, aki vagy pár szót, vagy összefüggő mondatokat képes magyarul elmondani. Egészen izgalmas látni egy mongolt anyanyelvünkön beszélni, persze csupa pozitív dologról, magyarországi élményeiről, sőt egy helyi magyar kávézóban – amelyet a Parlament hatalmas képe díszít odabent – a gulyás és a paprikás csirke szeretetéről.

Szokás állítani, hogy a magyar magányos nép, hiszen az ázsiai pusztából vándorolt Európába, a Kárpát-medencébe, de a hasonló ősi kultúrájú mongolok anyanyelvünkön tett megnyilvánulása mintegy reményt adnak, hogy nem vagyunk egyedül.

Azért persze nem szabad túlértékelni mindezt, valamint elhangzik A legbelsőbb Ázsiában, hogy jelenleg is zajlanak erőfeszítések a mongol-magyar barátság felelevenítésére, tehát nyilvánvaló, hogy a doku ezt is hivatott propagálni. Mégis szívmelengető a megszólaltatottak hozzáállása Magyarországhoz, valamint azt Füredi műve eléri, hogy rokonnak, hozzánk hasonlóknak érezzük a mongolokat, akiktől természetesen sok mindent (például a tradicionális kultúra megőrzése politikai-ideológiai színezet nélkül) lehetne tanulni a film alapján.

A legbelsőbb Ázsia személyessége abban rejlik, hogy Füredi Zoltánt egy betegség, egy testi probléma is motiválta a film elkészítésére: egyik lába napról napra egyre gyengébbé válik, amelyre a modern orvostudomány nem talált megoldást eddig. A kutató állítása szerint ennek hátterében egy transzcendentális „büntetés” állhat, amelyet a helyi szellemek róttak ki rá, amikor évtizedekkel korábban megfürdött egy folyóban és megbolygatta az ottani békét. Ennek érdekében utazása során újra felkeresné a partszakaszt és végrehajtana egy vezeklő-tisztító szertartást. Ehelyett vagy emellett azonban egy olyan „próbatétellel” szembesül, amelyet hite szerint nem a véletlen, hanem éppen a folyószellemek gördítettek elé: egy borjút kell kimenekítenie a gyors sodrású folyóból, amelynek környékén a „bűnt” elkövette fiatalabb korában. Triviális epizódnak tűnik, mégis zseniális több szempontból. Egyrészt a dokumentumfilm alapproblémájára világít rá, vagyis hogy a véletlen átírhatja a „forgatókönyvet”, az alkotó pedig – mint Zolnay Pál klasszikusa, a Fotográfia esetében – jobban teszi, ha aláveti magát a „valóság szellemének”, ez által gyarapodhat. Füredi esetében nem vitás, hogy a „borjúmentés” által valamit ő maga is gyarapodott, ha a betegségét nem is sikerült leküzdeni. Másrészt ez az epizód is rávilágít a természetközeli mongol (buddhista) kultúra és hitvilág esszenciájára, vagyis hogy minden élőlény megérdemli a tiszteletet, egy elveszett borjú élete is érték, főleg, hogy a gazdája igen hálás a kimentéséért. Ebből nemcsak mi, magyarok tanulhatunk, hanem a mindenkori modern társadalom is, amelyet egyre inkább veszélyeztet manapság az embertelenség és az elidegenedés réme.

Vetítési helyek és időpontok:

• Füredi Zoltán: A legbelsőbb Ázsia - Magyarok nyomában Mongolországban
  Budapest, CC Mammut II., január 27 20:00 és február 2. 17:30
• Silje Evensmo Jacobsen: Egy újfajta vadon (Ukjent Landskap)
  Budapest, CC Mammut II., február 1. 13:15 és február 2. 11:00