Kisebb vonalakban megemlíteném, hogy a zongorista pécsi, zenész családból származik. Kisgyerekkora óta figyelemmel kísérem a fejlődését, és régi adósságot törlesztek azzal, hogy a nemrég megjelent első lemeze ürügyén írok róla.

A lemez az elmúlt év szeptemberében jelent meg Reminiscence címmel, melyen Balogh Ádám Brahms opus 10-es 4 Balladáját és Nyikolaj Medtner Elfelejtett melódiák című zongoraciklusát mutatja be. A CD gyorsan feltűnést keltett, az egyik legtekintélyesebb hazai zenekritikus, Csengery Kristóf, az Élet és Irodalom hasábjain már a megjelenés után két hónappal recenzeálta. Ismerve az ÉS átfutási idejét, ez rendkívül gyors reakciónak számít.

A bemutatkozó CD műsorválasztása felkészült hallgatót kíván, hiszen Brahms ifjúkori opus 10-es 4 Balladáját bár a legtöbb koncertzongorista a repertoárján tartja, mégis ritkán szólal meg. Szikár költői szerkezete nem ad lehetőséget fülkápráztató virtuozitásra, elmélyült előadásai inkább koncertműfajjá teszik, ahol lehet látni az előadó arckifejezését. Lemezválasztásnak viszont kifejezetten ritka: a YouTube-on lévő hangfelvételekből – a tízezres nagyságrendű Chopin-Balladákkal szemben – százat sem tudtam összeszámolni, ám ezek többsége is koncertfelvétel és nem audiofil technikával rögzített hanglemez. Noha a tételeket Brahms már 19 éves korában megkomponálta, az első kiadás még négy évet váratott magára, és csak 1856-ban jelent meg nyomtatásban. Ez abban a korban lassú megjelenésnek számított, amire magyarázat Brahms fiatal kora és viszonylagos ismeretlensége. A mű bemutatása még lassabb volt. Bár Clara Schumann 1860-ban nyilvános koncerten eljátszott belőle két tételt, a teljes ciklus megszólalása még hét évet váratott magára, így a komponálás és a bemutatás között másfél évtized telt el.

A ritka mai játszottság egyik oka a zongora hangolásának megváltozása is lehet. Ez a ciklus a hangnemiség egyik utolsó ékköve. Brahms még a hangnemekhez rendel költői karaktereket, ám ahogy megjelent a kiegyenlített temperálás, úgy tűntek el a hangnemiség jellegzetességei. Mivel így a különböző hangsorok között csak hangmagasságbeli eltérések vannak, az interpretáció feladata a hangsorok jellegének reprodukálása. Érdemes összehasonlítani Szvjatoszlav Richter és Glenn Gould Bach WTC felvételeit a probléma jobb megértéséhez. Richter szlávos szenvedéllyel tolmácsolja Bach tételeit, ezzel pótolva az egyes hangnemek karaktereit, míg Gould németes egyenletességgel játssza ugyanezeket. Balogh Ádám a szláv, de német identitású Nyikolaj Medtner műveit inkább a két játékmód közé helyezi, ám a német Brahms műveit szlávos expresszív retorikával mutatja be.

A lemez címéből kiderül, hogy mi köti össze a két zeneszerzőt. Az elégikus emlékezések hangulatán kívül van egy szoros zenei kapcsolódás is: mindkét komponista fokozottan ügyelt a monodikus szerkezet belső szólamainak (korálszerkesztésben az alt és a tenor szólampozícióknak) kidolgozottságára. Balogh különösen Medtner tánctételeiben hangsúlyozza ezt ki, míg a Brahms Balladák tömör vertikális szerkezetében holisztikus íveket mutat meg.

Balogh Ádám Brahms d-moll Balladáját telt, sötét tónusokkal kezdi, finoman elválasztva a szakaszokat, kiemelve a maggiore részeket. Az első tétel fortissimója után majdnem egy perces – 55 másodperces – decrescendót csinál, közben megmutatja a hangszer összes dinamikai árnyalatát. Ilyet eddig még nem hallottam. A D-dúr balladát egészen másképpen, kicsit ringatószerűen kezdi, mintha valami olasz barcarolát játszana. Az Allegro non troppo részt energikusan indítja, de itt is belevisz némi játékosságot, hogy aztán ernyedt rugójú zenélő dobozt idéző, esetlenül csilingelő hangzással fejezze be a tételt. Az Intermezzót Balogh szokatlan dühvel indítja, ebben a szólamban érvényesül leginkább Brahms későbbi, szinkópázó technikája, noha a tételben egyetlen direkt szinkópa sincsen. Innen sem hiányzik a játékosság; a zongorista például a Fisz-dúr részen simán belekakukkol a folyamatba a disz-aisz hangokkal, sőt a tételt úgy zárja, ahogy a Doktor Zsivágó című film zenéjét kezdené, mintha megfeledkezne arról, hogy voltaképpen itt egy balladáról van szó. Ám ez csak az interpretálhatóság végtelenségét jelenti, ez az, ami akár több évtizedes és évszázados gondolatokat maradandóvá tud tenni. Balogh a szarkasztikus játékmóddal nyilván nem Brahms zenéjét gúnyolja, hanem a mindenkori konvencióknak megfelelni akaró tolmácsolásokat, és kihasználja a kompozícióban lévő immerzív lehetőségeket. A negyedik – Andante con moto – tétel a zenetörténet talán legtisztább faktúrája. Igazából ezt el sem lehet rontani, csak nagyon erős rosszindulattal, de ilyen indulat nincs az előadóban. A tétel nehézségét a középszólam, tehát egy fentebb már említett belső szólam hangsúlyozása okozza. Itt is van egy középrész, ami viszont más típusú, komorabb játékmódot igényel. Balogh Ádám ezt is könnyedén, szinte lemondó lezserséggel tolmácsolja, melynek emelkedő dallamrészébe belevisz egy fájdalmas reménységet, hogy aztán a tétel végére hagyja eluralni a lemondás és a feladás balladisztikus hangulatát.

A 62 perces lemezen Medtner Opus 38-as Elfelejettt melódiák című műve úgy aránylik Brahms zenéjének hosszához, ahogy utóbbi az egészhez. A lemezt tehát talán véletlenül, talán szándékosan szerkesztették aranymetszés szerint, de nagyon jót tesz a zenehallgatásnak. Nyikolaj Medtner neve csak mostanában lett szélesebb körben ismert, részben annak köszönhetően, hogy néhány éve lejártak a jogai: eltelt hetven év a halála óta. 1880-1951 között élt, és – a barátjaként számon tartott Szergej Rahmanyinovot néhány évvel később követve – a szovjet forradalom miatt menekült el szülőhazájából. Ugyan mint zongoraművész bekerült valamennyire a koncertélet sodrába, ám nem tartozott a sztárzongoristák közé, aminek oka, hogy nem igazán érdekelte őt az, hogy a koncertrendezők és a közönség divatkövető szempontjainak megfeleljen. Zeneszerzőként mindeddig alig tartották számon: nem tartozott a nagy újítók közé, de a korszak sem kedvezett művészetének: német kiadóját a második világháború miatt bojkottálták, így egy meglehetősen szűk szakmai körben volt csak ismert a művészete. Pedig épp a műveinek interpretálhatósága ad kiváló lehetőségeket, és ezt jól ismerte fel még Medtner életében Szergej Rahmanyinov, mostanában pedig egyre több fiatal zongorista is. Például Balogh Ádám mellett Palojtay János is a repertoárján tartja műveit. Medtner az Elfelejtett melódiák címet viselő ciklusa formabontó: egy teljes szonátával kezdődik, és ezután következik hét miniatűr tétel. A zeneszerző ezt a sorozatot az 1920-as évek elején komponálta, tehát akkor, amikor már elterjedt a kiegyenlített temperálás. Így eleve lemond a hangnemiség jellegzetességeiről, a ciklus inkább drámaiságot tükröz. Medtner műve esetében ki kell hangsúlyozni az opus számot, ugyanis három zongoraciklust is komponált ugyanezzel a címmel. Az első tételt szokták Medtner Tizedik szonátájának is nevezni, mivel a ciklus indítódarabja ebben a formában készült Sonata reminiscenza címmel. Ha csak a kottáját nézem, érthető a két szerző párosítása, Medtner faktúrája szinte ugyanolyan, mint Brahmsé. Ám Balogh Ádám egy jóval tisztább, könnyebben áthallható játékmóddal hívta fel a figyelmet arra, hogy a két mű hetven év különbséggel keletkezett. A Sonata reminizcenza egy nagyon nehéz cikluskezdés, nehéz nemcsak a zongoristának, de a zenehallgatónak is. Magam többszöri meghallgatásra tudtam csak megközelíteni, és itt szeretném felhívni a figyelmet, mire is jó a hangfelvétel. Sokan csak hátrányát érezzük, ha egy-egy művet minduntalan egyformán kell hallgatnunk. Ám a hátrány előnnyé válik, ha nehéz művet kell elemezni. Nem tartom kizártnak, hogy Medtner e művét eleve hanglemezre szánta.

Balogh Ádám könnyedséggel fut neki a tételnek, nekem egy idő után feltűnt a lábmunkája, nem zenget össze semmit, a legatókat többnyire kézzel köti össze ami sajátos karaktert ad a játékának. Ha belegondolok, hogy ez a mű tíz évvel később született, mint Bartók Allegro barbarója, amiért Bartókot hangszerszerűtlenséggel vádolták, akkor arra kell rájöjjek, hogy Medtner esetén a hangszerszerűség semmivel nem tud sérülni. Ugyan az orgonát nevezik a hangszerek királynőjének, és nem ismerek olyan idiómát, amely a királyt megnevezné, de a zongora biztosan ott van a trónkövetelők között. A tételt többször végighallgatva megértettem, hogy Balogh Ádám miért nem egy széleskörben ismert zongoraművet tett az első lemezére. A tétel egymással kontrasztáló részei olyan különböző karakterű pianista adottságokat követelnek, melyek nincsenek meg minden zongoristában. A tétel expozíciója meglehetősen álomszerű, amit a kidolgozás egy váratlan és várakozással teli ébresztéssel követi. A reexpozíció sem egyszerűen az expozíció újraépítése: egy drámai bonyolultság-folyamaton vezeti át Balog Ádám a hallgatót. Ez a zene semmivel nem marad el kora igényeitől, ám nehéz, nagyon nehéz. Medtner zenéjén lehet érezni Szkrjabin hatását, de mindenképpen megkülönbözteté nagynevű pályatársátol a mértéket betartó arányérzéke, ami Szkrjabin esetén nem minden művéről mondható el. A szonátatételt egy rövid tánctétel követi, ebben Balogh előveszi azt a játékos jókedvét, amit megvillantott Brahms Intermezzójában: itt egy orosz népdal paródiája szólal meg. A ciklus harmadik darabka is tánctétel, neve – Danza festiva – ünnepélyességre utal, ám Balogh itt sem hagyja abba a mókázást. Persze ügyel arra, hogy ez a játékosság ne forduljon át céltalan hülyéskedésbe, a tétel méltósága nem is ad erre lehetőséget. Azt ezt követő Canzona fluviana talán a legelőremutatóbb tétele a ciklusnak, Balogh Ádám ezt meglepő érzelmi kontraszttal ábrázolja, szinte visszahozza Brahms H-dúr balladájának szellemét. A tétel előképe talán Wagner végtelen dallama lehetett, hasonló lezáratlanságokat érzünk a hallhatása közben, ezért is meglepő, hogy Balogh a tétel záróakkordjait elkülönítve interpretálja. A következő tétel Danza rustica címet viseli, és ha lehet ilyet mondani, akkor ez Balogh Ádám jutalomjátéka. Itt lehet érezni a zongorista sokszínűségét, és azt, hogy nagy, történelmi léptékű pillanatnak vagyunk tanúi. A Canzona serenata, amolyan esti dal, ám ez az este nem felhőtlen, Balog Ádám drámai ábrázolásmódjában. Egyszerre hallani bátorságot és félelmet, meggyőződést és kétséget, zaklatottságot és megnyugvást a tételben. A Danza Silvestra címében féktelen kicsapongást igér, Balogh Ádám ezt az ígéretet be is tartja. Hol egyenletes, hol szaggatott játékmódokat váltogat, ám a féktelen bolondozástól itt eltekint: a tételnek vannak csendes már-már pajkos részei, melyeket a fiatal zongorista különös odaadással mutat be. Az utolsó tétel pedig filozofikus lezárása a ciklusnak.

Amikor az albumot meghallgattam, azt hittem, hogy a két zongoraciklust két különböző zongorán vették fel. Később meggyőződtem róla, hogy az első hallás becsapott: a két művet a fiatal zongoraművész ugyanazon a hangszeren adja elő, ám olyannyira különböző játékmódokkal, mintha Balogh Ádám maga is két zongorista lenne. Jó lemezt hozott össze, évekig emlékezni fogunk rá. Lassan fog a köztudatba vonulni, nem könnyű anyag. De bízom abban, hogy hivatkozási pont lesz. Olyan tény, amely alapjaiban mutatja meg a hazai zenei élet színvonalát és nemzetközi viszonylatban is előkelő pozícióját. A lemez megtalálható a YouTube-on, és nagyon remélem, hogy Balogh Ádám ezeket a műveket is a koncertműsorára tűzi: minél több emberhez el kell jutnia.