A Litera legutóbbi Büszkeség és balítélet nevű kritikapályázatán idén is több mű közül lehetett választani a jelentkezőknek, az egyik lehetőség Kemény Zsófi Nyelni című regénye volt. Csak utólag derült ki, hogy a beérkezett és közzétett kritikák közül kettő részben vagy egészben a mesterséges intelligencia által létrehozott szöveg. A Litera azonnal kizárta a két kritikát a pályázatból, és transzparensen kommunikált a pályamunkák publikálásának folyamatáról.

A prae.hu szerkesztői örömmel fogadták a Litera cikkét, amelyben reagáltak a mesterséges intelligenciával készült pályázati szövegekre, ezzel megnyitva azokat a csatornákat és kérdéseket, amelyek elősegítik a témával kapcsolatos érdemi kommunikációt.

PRAE.HU.: Saját művészi, szerzői, kritikusi, tanári vagy egyéb, mindennapi praxisa során milyen gyakran találkozik a mesterséges intelligencia által generált szövegekkel, művészeti alkotásokkal? Van-e előzetes gyanakvás, amikor olyan szöveggel találkozik, amelynek szerzőjétől más munkákat nem ismer? Milyen hatással van ez a mindennapi tevékenységére?

Áfra János: A szöveggenerátorok sok évtizedes múltra tekintenek vissza, így a mesterséges intelligenciával dolgozó chatbotok megjelenésekor elsősorban ennek is a szépirodalmi távlatai foglalkoztattak engem. Az Omlás című kötetemben szerettem volna közölni egy instrukciók sorozatán alapuló, parancsok hatására korrigált szöveget, de nem sikerült olyan eredményre jutni, amely esztétikai szempontból megfelelt volna, így végül egyetlen – tényleg erős, a könyvre nézve megvilágító erejű – sort használtam fel a nyitóvers mottójaként, provokatív gesztusképp jelezve a forrást is.

A tudományos szövegírás más lapra tartozik. Oktatóként az egyetemi beadandókat – némi gyanakvással, körültekintően – olvasva néhány éve még jól ki lehetett szűrni a stiláris sajátságok okán kikülönülő részeket, amelyek plagizálásra utaltak.

Nem egyszer kellett szembesítenem a lebukó hallgatókat a hivatkozás nélkül átvett forrásszövegekkel.

A mesterségesintelligencia-alapú chatbotok megjelenése viszont új helyzetet teremtett, hiszen az aktuális pillanatban szintetizált információkomplexumot a bevált plágiumszűrők többsége még nem képes fellelni, és ilyenkor a problémát sejtő oktató széttárja a karját. Jelenleg esszéíratásnak inkább jelenléti formában látom értelmét, még akkor is, ha némi rutinnal jól beazonosíthatók a generált közhelyekkel dolgozó szövegek. A Litera pályázata keretében Tőkés Barbara név alatt közölt szösszenet minden mondata ilyen, és ezt – a szerkesztők utólagos közleménye szerint – 100%-ban igazolta is az isgen.ai nevű program. Ugyanakkor szerintem az, hogy – a nyílt pályázati gyakorlatuknak megfelelően – a közösségi médiában megjelentették az írást, nem egetverő tragédia. Először szembesültek ilyen esettel, most már mindenki jobban figyel majd – más felületek szerkesztői is, úgy gondolom.

Ha kontrolláltan, kellő odafigyeléssel használja valaki a chatbotokat szövegírásra, azok hasznosak, és rendkívül sok feladatot, helyzetet egyszerűsíthetnek le a hétköznapokban, csak hát ezeknek is tanulni kell a távlatait és korlátait.

Éppen ma délelőtt keresett meg egy ismerősöm azzal a kéréssel, hogy küldjem már el neki Az ember istenei című versemet. Hirtelen nem ugrott be, hogy lenne ilyen, ugyanakkor feledékeny ember lévén – aki még a saját versei címére sem mindig emlékszik – utánanéztem a gépemen, mindhiába. Aztán érzékletes leírást kaptam a fő mozzanatokról segítségképp: „A világ túlságosan fényes. Túlságosan zajos. A főszereplő egy városban ébred, amely élettelinek tűnik, mégis halott. Az utcák tökéletesre csiszolt aszfaltján árnyékok suhannak. Emberek, akik beszélnek, nevetnek, dolgoznak – de mintha csak egy betanult koreográfia részei lennének. Egy üres, végtelen ismétlődés.” Bár egyik versemre sem ismertem rá, három szöveg eszembe jutott a Rítusból (A félelemgyermek, Az utolsó kert, Az ismétlődés folyosói), amelyeket el is küldtem. „Az első az” – jött a válasz, pár perccel később azonban a ChatGPT elbizonytalanította az illetőt a szavahihetőségemben, és felvetette, hogy talán mégis rosszul emlékszem, hiszen ezt olvasta az előbb: „Áfra János Az ember istenei című verse a költő Rítus című kötetében található. Ez a vers a költő lírájának egyik fontos darabja, amelyben a vallásos és mitológiai témák keverednek a személyes és társadalmi kérdésekkel. A kötet megvásárolható könyvesboltokban vagy online áruházakban, de a vers teljes szövege nem biztos, hogy elérhető ingyenesen online, mivel a szerzői jogok védelme alatt állhat. Ha szeretnéd elolvasni, ajánlott a kötet beszerzése.” Milyen jó reklámszöveg (nem az, túl udvarias, mint úgy általában ezek a válaszok), a baj csak az, hogy már régóta nem kapható a könyv, és tényleg nincs ilyen vers a kötetben

(a helyzet iróniája, hogy a chatbot úgy parodizál bennünket, hogy észre sem veszi).

Viszont feltételezem, hogy az első idézet – az ismerősöm érzékletes versleírása – szintén a ChatGPT terméke volt. Az online fellelhető versek alapján generálta neki a chatbot. Ez az eset szépen szemlélteti, hogy hajlamosak vagyunk omnipotens autoritásként kezelni a hasonló, szövegalapú mesterségesintelligencia-modelleket, pláne akkor, ha azok a logikusnak látszó, téves állításokat ilyen magabiztosan, meggyőző retorikával és grammatikai szempontból helyesen fűzik a mondandójukba.

Azt gondolom, a helyzet csak fokozódni fog, ahogy a válaszok pontossága exponenciálisan nő majd. A mindenhatóság előtt letaglózva hagyjuk felülírni, átformálni az emlékezetünket.

PRAE.HU.: A szóban forgó egyik kritikában szerepelt egy olyan „idézet”, amelyet a szerző Kemény Zsófinak tulajdonított, azonban ez nem szerepel a regényben. Ön szerint milyen hatással van az olvasás és értelmezés alaposságára, ha ezek az ügyek napvilágra kerülnek?

Áfra János: Szerintem törvényszerű, hogy belebotlunk ilyen esetekbe, és ezek mindig jó alkalmat szolgáltatnak, hogy kitárgyaljuk a kapcsolódó dilemmákat. Egyáltalán, miért is fordulhat elő ilyesmi? A szerkesztő és a szerzők naivitása volna az ok, vagy épp az olvasóké? Sokan attól tartanak, hogy a tartalom-előállítók többsége elveszti a munkáját a mesterséges intelligencia térnyerése hatására, és valóban, a kattintásvadász oldalak vígan elélnének a ChatGPT-vel okos parancsok alapján másodpercek alatt létesülő cikkekből. Ez rövidesen elinflálhatja az újságírói-kritikusi munkát, vélik sokan, ami még nagyobb felelősséget ró a parancsokat legeneráló ágensekre, és leginkább az információk ellenőrzésével megbízott szerkesztőkre. Az is kérdés persze, hogy milyen olvasói kört céloz meg egy-egy felület. Egy szakfolyóirat ördögi körbe kerül, ha a „hatékonyságot” a kattintások számában, a virulenciában határozza meg. A mesterséges intelligencia a legtöbb igazolható és ellenőrizhetetlen információ szintetizálására képes a lehető leggyorsabban, mindezt észrevétlen, ráadásul felelősségre vonhatóság nélkül. Mert mégis ki kezeskedik a programok generálta kisebb-nagyobb téttel bíró álhírekért?

A kínos helyzet az, hogy a nyilvánosságszerkezet megváltozása mellett a magyar folyóiratkultúra helyzetével is erősen összefügg az a probléma, hogy egyre több hibával jelennek meg a szövegek

– én úgy észlelem, nemcsak az online felületek esetén, de a print periodikáknál is katasztrofális a helyzet, ilyen szempontból a ChatGPT talán még megbízhatóbb is a nagy átlagot nézve, ami elég zavarba ejtő. Ha kvázi hobbiból szerkeszt valaki cikkeket, kérdéses, mennyire várható el tőle, hogy kitartóan nagy alapossággal dolgozzon. Amennyiben minden egyes kritikánál az összes idézetet, hivatkozást is vissza akarná ellenőrizni az ember, alighanem sokszorosára nőne a munkaideje, arról nem is beszélve, hogy a kritika tárgyául szolgáló köteteket minden esetben be kellene szereznie, el kellene olvasnia, majd a részleteket visszakeresni, a tévedéseket tisztázni, lekommunikálni egyesével... Ez rengeteg idő és pénz, miközben az online felületek esetén a gyorsaság – a kvázi azonnali reakció – a legnagyobb fegyvertény. Ha nem főállásban dolgoznak a szerkesztők, minden úgy megy, ahogyan éppen sikerül a kisebb-nagyobb hullámvölgyek közepette. Márpedig nem nagyon vannak már olyan – politikai ideológiai befolyástól mentes – kulturális platformok itthon, amelyeknél a működtetéshez megfelelő mértékű és megbízható következetességgel érkező forrásokkal rendelkeznének.

A kultúrafinanszírozásért felelős szerveknek is érdemes lenne számot vetni az új médiakörnyezet által előálló dilemmákkal, mégpedig azért, mert a minőségi, megbízható tartalmakat közlő felületek szerepe igenis felértékelődik ebben a hangzavarban.

PRAE.: Ez az eset az első – dokumentált – magyar AI-sajtóügy, amely már több médium oldalán is megjelent. Hogyan befolyásolja Ön szerint a szélesebb társadalmi és szűkebb, szakmai értelemben vett kritikai nyilvánosságot mindez? 

Áfra János: Kicsit sarkos ez így, de azt hiszem, hogy a kritika részéről a legautentikusabb reakció az aszketikusan visszavonult, vontatott alaposság lenne. Az igényesség és az önmagáért szavatoló, megdolgozottságról tanúskodó stílus, a megbízható szempontrendszer – egy felkészültebb olvasói rétegben legalább – képes lehet visszaállítani az ellenőrizhetőségbe vetett bizalmat.

Ilyen esetekben még az egyetértés hiánya is termékeny lehet, a pozíciókülönbség reflektáltsága teret tud nyitni a diskurzusnak.

Ellenirányú erőként viszont ott a félelem a figyelemgépezetből való kiszorulástól, és ez utóbbi arra késztetheti a kritikust, hogy rövidre zárva értelmezze, ami a saját belső törvényszerűségei szerint összetettnek mutatkozna, és nagy a kísértés, hogy ideológiai alapon megemeljen olyasmit, ami közhelyesen egyszerű.

Áfra János portréját Som Balázs készítette.