Varga Ágota életműve elképesztő terjedelmű, több mint harminc címet számlál, riportfilmes tapasztalata pedig felbecsülhetetlen. A rendező nagy rutinnal és bátran nyúl problematikus emlékezetű történelmi témákhoz, és előszeretettel használja a szembesítés eszközét, amellyel a hagyományos, beszélőfejes stílust is képes felrázni és lebilincselővé tenni. Idei bemutatójában, a Láthatatlan kötelekben nem előzmények nélkül ugyan, de korábbi nagy sikereihez képest (Törvénysértés nélkül, A tartótiszt, A fegyházlelkész, Porrajmos, Leszármazottak) fókuszt vált: a cselekmény egy család hétköznapi élete körül bonyolódik, amelyben két vak ember nevel egy látó gyermeket. A Láthatatlan kötelekben nem annyira a tágabb, társadalmi-történelmi kontextus vagy a sérültek napi küzdelmei érdeklik a rendezőt (mint nemrég Rubi Anna a Verzión nagy sikerrel játszott Az életed nélkülem című filmje esetében), hanem kifejezetten a családi dinamikák intim terébe hatol be a kamera, és elsősorban a nagykamasz fiú, Ferenc helyzete, lelki világa kerül középpontba.

A Láthatatlan kötelek képi világára a riportfilmes keresetlenség jellemző, Varga leginkább a közvetlen közelségből történő kézi kamerás követésre épít, engedi és kiemeli az eseményekben a spontaneitást, és többnyire csak a vágással, az egyes jelenetek egymás mellé helyezésével értelmez. A szembesítést nem direkt módon, sokkal inkább a film cselekményének bonyolításával és képi eszközökkel éri el, a megrendítő erejű montázsokhoz és a konklúzió levonásához pedig segítségére van egy nagyobb időbeli fesztáv: Varga már korábban is követte a családot (Szülei szeme, 2007), mostanra pedig a 17 éves távlat Ferkó teljes felnövekedését átfogja, kendőzetlenül bemutatva, hogy az egykor lelkes és vidám kisfiút a féltő szeretet és a szokatlanul nagy felelősség egy magába fordult, depressziós fiatalemberré növelte.

Részlet a Láthatatlan kötelek c. filmből

Almási Tamás a drámai hangoltságú dokumentumfilmezés megteremtője Magyarországon, egyben az új generáció egyik fontos, iskolateremtő (gondoljunk pl. a DocNomads programra) kinevelője, nagyhatású mestere. A múltfeldolgozás egy első ránézésre kisebb és partikulárisabbnak tűnő aspektusát megragadó Onódy, a hatvanas évek császára című film kifejezetten heterogén filmszövetet ad ki. A színészekkel újrajátszott, dramatizált jelenetek gondosan filterezve hagyományos illusztrációs megoldásként működnek, és megfelelően illeszkednek a felhasznált archív anyagokhoz (interjúfelvételek, filmhíradók) is.

Onódy Lajos ugyanis az előző rendszer homályából elénk lépő, kultikus figura, aki a Kádár-kori vendéglátás teljhatalmú királya volt. Nevéhez Magyarországon addig hallatlan üzleti sikerek és nagyszabású lejáratási botrány is kapcsolódott – ezt járja körbe a film a megelevenedő pártbizottsági jegyzőkönyvekkel, korabeli híradásokkal és Onódy saját vallomásaival egy régi interjú beemelése által.

Almási különböző hangok polifóniájából összeálló filmje meg akarja érteni, egyes áthallásaiban pedig aktualizálni igyekszik a sajátosan magyar nagypályás üzletember karakterét. Egyetlen dolog biztos: hívják akárhogyan – szocializmusnak és proletárdiktatúrának, vagy kapitalizmusnak és illiberálisnak – a pannon uram-bátyám rendszer alapjait tekintve mit sem változott az idővel.

Részlet az Onódy, a hatvanas évek császára című filmből

Ahogyan az ezredfordulót követő években egyre nagyobb figyelem kerül a dokumentumfilmekre, úgy nő az alkotókban a kényszer, hogy felvegyék a versenyt a játékfilmek nyújtotta élménnyel. Egyszerre változik a dokuról való gondolkodás a befogadói oldalon és az alkotói attitűd tekintetében egyaránt. Miközben ezek a filmek mind többféle platformon elérhetővé válnak, egyszersmind fokozódik a fogyasztásukra irányuló igény, megnövekedett nézői elvárásokkal találják magukat szemben. Ennek a folyamatnak a következtében a doksik sokrétű formai evolúciójának lehettünk tanúi – bár a folyamat már kb. fél évszázada megkezdődött, az utóbbi két-két és fél évtizedben, párhuzamban a mindennapi valóságunkat elárasztó, új típusú képi kultúrával, különösen felgyorsult. Ennek a változásnak indikátora többek között egy új, markáns hangvételű rendezőgeneráció fellépése, akikkel ugyancsak találkozhatunk a BIDF-en.

Részlet a Kék Pelikan c. filmből

Zurbó Dorottya nem először hoz el nekünk egy történetet a távoli Bhutánból. A 2017-es A monostor gyermekei után A boldogság ügynöke is ebbe a kis, elzárt ázsiai országba kalauzol bennünket.

Zurbó képei pedig egyértelműen mozivászon után kiáltanak: a képei mintha egy elsőrangú nagyjátékfilmből származnának.

A bhutáni tájról készült, mívesen kivitelezett felvételek nem csupán atmoszférateremtők, de kellően líraivá is formálják a boldogság-ügynök történetét, aki a kormány megbízásából járja az országot, hogy társaival együtt felmérje a lakosság boldogságának mértékét. A szokatlan témaválasztás mellett kifejezetten szemlélődő attitűd jellemzi a filmet, amelyben az új generációra oly jellemző közösségiség is hangsúlyos szerepet kap: a helyi illetőségű függetlenfilmes, Arun Bhattarai Zurbó mindkét bhutáni filmjének társrendezője.

Csáki László témaválasztásában a közösségiség hasonló logikája figyelhető meg. Noha a bhutáni kormány nemzeti boldogságindex-felmérésénél jóval kevésbé egzotikus, ám annál inkább hozzánk és rólunk szóló téma a kilencvenes évek Magyarországának vadkeleti trükközéseiről szóló Kék Pelikan. Csáki ráadásul a teljesen kívülálló alkotói nézőpont helyett vállaltan a saját közegének élményeiből merített, a témához pedig korábbi személyes tapasztalatai szolgáltak inspirációul, minthogy maga is utazott külföldre hamisított vonatjegyekkel. Az animációs forma, bár nem tipikus megoldás a dokumentumfilmek esetében, kiválóan működik a szereplők személyazonosságának védelme érdekében, miközben – és a film szempontjából ez jóval fontosabb kérdés – ihletetten és átélhetően idézi meg a kilencvenes évek miliőjét.

A Kék Pelikan egyenesen a rendszerváltás történelmi eseményének még ma is oly foghíjas művészeti feldolgozásához és a kulturális emlékezetben való elhelyezéséhez járul hozzá.

Hiszen a vasfüggöny leomlása után hirtelen ránk szakadt szabadságot anyagi lehetőségek híján vonatjegyhamisítással meglovagoló „magyar gógyi” története többet mond el a Kelet és Nyugat között máig éleződő feszültségről, mint megannyi hivatalos korabeli híradás.

Részlet a Kék Pelikan című filmből

A dokumentumfilmes forma elkötelezett hívei a kortárs nemzetközi szcéna friss termésének értő válogatása mellett az idei fesztiválvetítéseken egymás mellett láthatják tehát az iskolateremtő Almási Tamás és a történelmi dokumentum- és riportfilmek veteránjának számító Varga Ágota aktuális munkáit és a kétezer-tízes években porondra lépett és jelentős visszhangot kiváltó generáció jeles tagjainak a műveit. A BIDF idén a dokumentumfilmezés hazai alakulásának izgalmas tablójával is szolgál nekünk.

VETÍTÉSI IDŐPONTOK:

Kék Pelikan

Január 26. 16:00 Mammut II.

Január 27. 17:30 Mammut II.

A boldogság ügynöke

Január 26. 18:15 Mammut II.

Február 2. 11:30 Mammut II.

Láthatatlan kötelek

Január 28. 11:00 Mammut II.

Január 31. 17:45 Mammut II.

Február 2. 18:00 Mammut II.

Onódy, a hatvanas évek császára

Február 1. 11:30 Mammut II.

Február 2. 15:30 Mammut II.

A borítóképen Zurbó Dorottya A boldogság ügynöke c. filmjének részlete látható.